Olvasd el a korábbi történeteket is!
Így nyertem el egy hároméves kisfiú barátságát – Tovább>>>
A kedvesség Magyarországon sajnos hiánycikk – Tovább>>>
Bach élesztett újra a metróaluljáróban – Tovább>>>
Minden családba kell egy tapló rokon! – Tovább>>>
Az őrangyalok mindennap ügyeletben vannak! – Tovább>>>
A magány miatt várja Panni néni a halált – Tovább>>>
A középső ujj helyett többet ér a mosoly! – Tovább>>>
Kedvesség, a boszorkányok ellenszere – Tovább>>>
Így szerettem meg Ábelt, a csúnyácska kisfiút – Tovább>>>
December 27. – Szimpátia
Mindenki életében van legalább egy olyan ember, aki valamiért zsigerből nem szimpatikus neki. Ez az illető soha semmi rosszat nem tett ellene, nem tett neki keresztbe, nem csapta be, nem nevette ki, nem tett semmit – mégis alapból antipatikus. Így vagyok én is azzal az emberrel, akivel rendszeresen egy baráti társaságba járunk, öt év alatt mégsem alakult ki annyi „vonzalom”, hogy legalább egy szót váltsunk egymással. Ezen próbáltam meg változtatni, amikor szombat este egy összejövetelen leültem mellé, és a tőlem telhető legnagyobb érdeklődéssel, őszinte elszántsággal beszélgetni próbáltam. Szimpátiára ugyan nem leltem, de társalogtunk egy jót, az ellenszenvem pedig kámforként tűnt el.
December 28. – Torkosság
Nincs túl sok bűnöm, de a torkosság sajnos fent van a listán. Szeretek enni, tunkolni, mártogatni, habzsolni, falni, dőzsölni, repetázni. Pont ezért a lemondás számomra nagy szó, és ha képes vagyok megugrani, lelkem euforikus örömben úszik. Így éreztem magam akkor is, amikor a cukrászpult utolsó darab mákos-meggyes tortaszeletéről egy idős néni miatt lemondtam, aki szomorúan adta unokája tudtára, hogy sajnos kikértem az utolsó darabot a kedvencéből. Nem mondom, hogy nem kellett győzködnöm magamat, mert a mákos-meggyes az én kedvencem is, de mélyre nyeltem az addig termelődött nyálmennyiséget, és udvariasan átengedtem a tortát.
December 29. – Keringő a villamosmegállóban
Néha a legbizarrabb körülmények között ismerkedik az ember: például úgy, hogy elkapja egy néni karját, aki elveszíti az egyensúlyát a villamosmegállóban, hogy aztán közösen veszítsék el újra, majd szerencsétlenül keringőzzenek egyet, és valahogy megússzák az esést. A Jászai téri keringő aztán röhögőgörcsbe fullad, egy kellemes beszélgetés lesz a vége, aminek 2018-ban folytatása is lesz.
December 31. – Ajándékpezsgő
Szeretem a pezsgőt: a szúrós buborékokat, az arany színét, a szinte már zavaró szárazságát, a gyorsan érkező bódulatot, majd a buborékok okozta “megkönnyebbülést”. Számomra ez az ital mindig valamilyen ünnephez köthető, így csak ritkán iszom – de ha fogyasztom, akkor kizárólag jófélét, nem túl drágát, de nem is olcsót, szigorúan szárazat, olykor rozé ízűt. Az év utolsó délutánján pont egy ilyen tökéletesen hűtött, gyöngyöző itallal andalogtam a barátomhoz, amikor a sarkon belefutottam abba a hajléktalan bácsiba, aki már közel hét éve a környéken „lakik”. A buszmegállóban takargatta magát valami rongyos pléddel, mellette gondosan összekötözött holmijai feküdtek. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy miért, de hirtelen elöntött a szégyen. Röhejesnek éreztem magam a gondosan vasalt ruhámban, az új cipőmben, a parfümömben, a piros rúzsomban, a szerencsések maskarájában. A pezsgőt a bácsinak adtam, én meg legyalogoltam tizenkét megállót, hogy ne gondolkodjak annyit.
