– Marcika, nézz a kamerába!
A 3 éves Marcika nem néz a kamerába, mert Batmannel játszik.
– Marcika, nézz a kamerába, és mosolyogj!
– Marcikaaaa! Azt mondtam, hogy nézz a kamerába!
– Kérek egy puszit!
– Nem adok!
– A nagymama kér egy puszit!
– Nem adok!
– Akkor te nem is szereted a nagymamát!
– Mit iszol?
– Vizet, köszönöm!
– Mi van? Olyan nincs! Itt a pálinka a belépő!
– Nem kérek, köszönöm, csak egy pohár vizet szeretnék.
– Olyan nincs! Egy kupica kötelező!
– Mi a bajod?
– Semmi.
– Miért nem mosolyogsz?
– Nem lehet mindig mosolyogni.
– Egyél még!
– Köszönöm, elég volt.
– Alig ettél! Nem ízlett? Egyél még!
– Köszönöm, nagyon ízlett, de nem kérek.
Elég bemenni a munkahelyre, felülni az első trolira, ellátogatni egy távoli rokonhoz, vagy épp összeülni a családdal, hogy lássuk, az akaratosság mindenütt jelen van. Legtöbbször kedvességbe, szeretetbe, jóakaratba csomagolják, ami megtévesztő lehet, de ha résen van az ember, hamar rájön, hogy a másik épp tulajdon akaratát akarja leszuszakolni a torkán. Mindegy, hogy egy pálinkát erőltetnek az emberre, pluszmunkát vagy egy ölelést, a lényeg ugyanaz.
Nekem személy szerint harminc évet kellett élnem ahhoz, hogy rájöjjek, ha nem szabadulok meg a mások akarata és saját vágyam összeütközéséből keletkező disszonanciától, előbb-utóbb elpatkolok. Mert az a helyzet, hogy nem mindenki az anyatejjel szívja magába az akaratosságot, pontosabban az akarat érvényesítésének képességét, ellenben ha túl sok ideig tépázzák az idegeit, kénytelen felismerni, hogy vagy beszáll az akaratos emberek játszmájába, vagy örökre alul marad.
Miután egyre mélyebbre ástam magam a témában, egészen varázslatos pszichológiai fondorlatosságokra bukkantam, és ismertem fel, hogy tulajdon életemben valójában mennyi akaratos ember él. Sokan közülük nem is tudnak ezen „képességükről”, mások azonban profin, tudatosan, szenvtelenül alkalmazzák. Legtöbbször onnan lehet felismerni, hogy az emberen épp „erőszakot” akarnak elkövetni, hogy az érthető, világos, félreértelmezhetetlen Köszönöm, nem! válaszát meg sem hallják, jön a kontra. Ez már önmagában sértő, és az ember minimum a második Köszönöm, nem! után elkezdi kellemetlenül érezni magát, magyarázkodik, védekezik, szaporábban ver a szíve, összeszorítja a fogait, és pocsék kedve lesz – mert megint jött valaki, aki jobban tudja, hogy ő maga mit akar.
A jelenség legnagyobb vesztesei persze a gyerekek, akik már totyogósan megtanulják, hogy a szeretetnek ára van, az nem jön csak úgy – pláne nem akkor, ha a kicsi ellene megy az óriások akaratának. Tízéves unokaöcsémmel komoly beszélgetésen vagyunk túl. Feltettem neki az egyszerű kérdést, hogy iskola után mit szeretne csinálni. A mondatát egy kövér Hát…-tal kezdte, ami eleve nem túl magabiztos kezdés. Aztán mondta, hogy rajzolhatunk, süthetünk, de kirakóst is játszhatunk. Éreztem, egyikhez sincs túl sok kedve, és nekiszegeztem a kérdést:
– Mit szeretnél igazán csinálni?
– Hát… – jött a válasz.
– Hát mi? Olyan nehéz kérdés ez?
– Hát, megbeszéltük a Barnival, hogy átjönne hozzánk játszani – és kiderült, azért bökte ki ilyen nehezen a választ, mert attól félt, hogy megsértődöm, hogy nem velem akar játszani. Megdöbbentem a válaszán, és megértettem, az ő kicsi lelkében is egy rossz képlet fut, azt hiszi, én csak akkor fogom szeretni, ha azt csináljuk, amit én akarok. Mivel a témában megszerzett pszichológiai ismereteimmel nem kívántam előhozakodni, megtanítottam neki egy kérdést: – Mit üzen a szíved? Mit szeretne igazán? És mielőtt válaszolsz, gondolj arra, nincs jó vagy rossz válasz, bármit mondasz, az én szeretetem ugyanolyan kövér marad.
