Az én szememben a mai világ rettenetesen gyors. Alig nyitjuk ki reggelente a szemünket, már száguldunk is az oviba, munkahelyre, jobbra, balra; miközben rohan velünk a digitális tér is, repülnek az információk, a hírek, a feladatok; és siettet a világ, fejlődni, változni, alakulni kell, hogy képesek legyünk lépést tartani.
Számomra azonban nemcsak a jelen a gyors, a múlt is az volt, már kislányként gyakran éreztem, nem bírom az iramot. Reggel nem tudtam gyorsan elkészülni; az iskolában soha nem értettem meg elsőre, se másodikra a tananyagot; ha kirándultunk, én mindig tovább szerettem volna bámulni a tájat; zongoraórán tízszer annyiszor kellett nekifutnom, hogy a jobb kezem követni tudja a balt; egy úszótanfolyam helyett három kellett, hogy meg tudjam tanulni a lábtempót; egy könyv kiolvasása hosszú hetekbe telt, mert olvasás közben szerettem behunyni a szemeimet, hogy elképzeljem a történetet; kötni, horgolni soha nem tanultam meg, mert nem volt elég 45 perc; a menzán soha nem jutottam el a desszertig; középiskolai tanulmányaim végéig tizenöt darab külön tanárkoz jártam, hogy ne hulljak ki; és nem engem választott életem nagy szerelme sem, mert megijesztett a gyors közeledése. Egyetlen dolog volt, amiben villámgyors tudtam lenni: a futás. A rövid- és hosszútávfutás annyi sikerélményt adott, hogy egész gyerekkoromat végigfutottam – a sok kudarcért kárpótolni azonban ez sem tudott.
Lassúságom miatt egész életemben kevesebbnek és szerencsétlenebbnek éreztem magam, átokként gondoltam az agyamra, aminek mindig mindenben hosszabb feldolgozási időre volt szüksége. Egyetlen mentsváram a szorgalmam volt, iskola után – míg minden „normális” gyerek az udvaron játszott – én a tankönyvek fölött törtem a fejem, és mindent elkövettem azért, hogy képes legyek megfelelni, nehogy titkomra fény derüljön.
A helyzet felnőttként sem lett jobb, pokoli erőfeszítésekre volt és van ma is szükség ahhoz, hogy bírjam az iramot, ma azonban már egészen másképp gondolok a lassúságomra, amit nem is lassúságnak, hanem tempónak hívok. Sok időbe telik megírni egy szöveget, értelmezni egy betűhalmazt, van, hogy nem esnek le a poénok, és a számok birodalmára még nem is tértem ki – mindenesetre ma már megtanultam ezzel együtt élni.
A változást Feldmár András egy előadása hozta el nekem: „Andris okos, de kicsit lassú!” – mind a mai napig emlékszem a terapeuta mondatára. A kis Feldmár András ellenőrzőjébe évről évre mindig ez a jellemzés került, ami miatt rosszul kellett éreznie magát. Az ő lassú tempója sem felelt meg a „normális” gyerekkel szemben támasztott követelményeknek. Elmondani nem tudom, mekkora megkönnyebbülést hoztak számomra ezek a gondolatok, megértettem, lassúságommal nem vagyok egyedül – de ami a legfontosabb, nincs ezzel a lassúsággal semmi baj. 2013 júniusának estéjén végre elkezdtem másképp gondolni magamra: elfogadtam, hogy a Jóisten az Adagio ritmust gondolta ki nekem, önostorozás helyett pedig kőkeményen megvédem magam, ha egy sebesebb ember épp elsodorni készül.
