A minap ebéd közben valahogy szóba került Hosszú Katinka és Shane Tusup magánéleti válsága, amit ebben a bizonyos baráti körben többen is arra vezettek vissza, hogy a páros hosszú ideje bizony minden létező idejét együtt töltötte: férj-feleségként, edző-tanítványként, vagy ha épp arra volt szükség, akkor komoly üzlettársakként, „közös gyerekük”, az Iron Aquatics útját egyengetve.
„Fogalmam sincs, hogy bírják elviselni egymást hosszú távon azok a párok, akik egy helyen dolgoznak” – fakadt ki a beszélgetés végén az egyik ismerősünk, én pedig képtelen voltam csak úgy elengedni a fülem mellett a csípős megjegyzést. Egyrészt, mert szerintem ez egyáltalán nem atomfizika, másrészt, mert hat éve – egész pontosan azóta, hogy összejöttünk – ezt csináljuk a párommal, így személyesen is érintve éreztem magam.
Nem mondom, a kapcsolatunk elején pánikoltam én is emiatt. Is. Hajjaj. Mondjuk, az elején inkább a „házi nyúlra nem lövünk” dolog aggasztott, amit még a gimiből hoztam magammal. És amiről azt gondoltam, ha valahol, hát egy munkahelyen ez biztosan hatványozottan érvényes. Végül magamat is sikerült meglepnem azzal, milyen gyorsan félre tudtam tenni az ezzel kapcsolatos összes aggályomat, mikor kiderült, hogy a majdani vőlegényemmel kölcsönösen érdeklődünk egymás iránt.
Aztán néhány hónappal később már biztos volt, hogy ez nem egy rövid távú valami, és nagyjából ezzel egy időben elkezdtünk – egyáltalán nem tudatosan – berendezkedni arra, hogy átvészeljük azt a finoman szólva sem elhanyagolható tényt, hogy bizony együtt dolgozunk. Erre annál is inkább szükség volt, mert akkoriban még az íróasztalaink is szomszédosak voltak egymással, így néhány csajos/pasis estét kivéve, konkrétan a nap mind a 24 óráját együtt töltöttük.
Biztos vagyok benne, hogy nekünk végül az segített, hogy viszonylag messze lakunk a munkahelyünktől. Jó félóra kocsiút ez, ami alatt van elég időnk arra, hogy áttranszformálódjunk turbékoló szerelmesekből egyszerű kollégákká, majd a munka végeztével vissza. Mondanom se kell, ehhez szervesen hozzátartozik az is, hogy az irodában egyáltalán nem viselkedünk párként: nincs puszizkodás, ölelkezés, kézfogás, semmi. Olyannyira, hogy mikor hónapokkal később egy céges bulin nyilvánvalóvá tettük, hogy együtt vagyunk, jó pár kollégát sikerült meglepni a dologgal.
Nem mondom, hogy nem nehéz vagy fárasztó néha. Azt sem, hogy ami nekünk bevált, másnak is be fog. Azt meg pláne nem, hogy Katinkáék kapcsolatát nem a közösen töltött évek fárasztották ki. Amit mondok viszont, hogy ez is tud működni. Mert tapasztalom. Én például már elképzelni sem tudok magamnak egy olyan kapcsolatot, amiben a párom nem ismeri személyesen azokat az embereket, akikről mesélek neki, vagy ne értené meg pontosan azokat a problémákat, amikkel nap mint nap szembe találom magam.
