Olvasd el 30 napos kihívásom történeteit!
Nem vagy szimpatikus, de nem te tehetsz róla! – Tovább>>>
Így nyertem el egy hároméves kisfiú barátságát – Tovább>>>
A kedvesség Magyarországon sajnos hiánycikk – Tovább>>>
Bach élesztett újra a metróaluljáróban – Tovább>>>
Minden családba kell egy tapló rokon! – Tovább>>>
Az őrangyalok mindennap ügyeletben vannak! – Tovább>>>
A magány miatt várja Panni néni a halált – Tovább>>>
A középső ujj helyett többet ér a mosoly! – Tovább>>>
Kedvesség, a boszorkányok ellenszere – Tovább>>>
Így szerettem meg Ábelt, a csúnyácska kisfiút – Tovább>>>
Jót tenni nem ciki
Húszéves lehettem, amikor megvettem magamnak A jókislányoknak nem terem babér című könyvet. Emlékszem, szabadulni akartam a jelmezemtől, és pont olyan hanyag, nemtörődöm, önző és vagány akartam lenni, mint legtöbb kortársam. De hiába volt minden próbálkozás, a terv nem jött össze, hosszú éveken át szenvedtem még attól, hogy empátiát, együttérzést és kedvességet is csepegtetett belém a teremtő. Jónak lenni ugyanis piszok nehéz: nem elég, hogy az ember semmi perc alatt átérzi mások helyzetét, a „nézők” elkönyvelik Teréz anyunak, aki önnön fényezésére tesz jót másokkal. Utóbbi vádak miatt rendesen visszavettem a jótettekből, egy ideig „csak” szűk környezetemre figyeltem, a 30 napos vállalásom azonban rendesen felrúgta ezt: megértettem, jónak lenni, jót tenni nem valamiféle show, ahol az ember hírnévre gyúr; jónak lenni nem ciki vagy szégyen, sokkal inkább érték, ami csendben, lájkok nélkül karol fel másokat.
Jót tenni határátlépés
Amikor az ember kampányszerűen kezd el jót tenni, sokszor olyan élethelyzeteket is megugrik, amiket korábban reflexszerűen elkerült volna, mert mondjuk túl introvertált, bátortalan vagy épp túl agyalós ahhoz, hogy vadidegenekhez közelítsen. Ha nem vállalom a kihívást, biztos, hogy nem szólítok le idős hölgyeket és punkokat, nem „szemezek” utcazenészekkel, nem társalgok útszéli munkásokkal – ezeket az élményeket pedig semmi pénzért nem adnám.
Jót tenni erősít
Mindennap jót tenni nem könnyű, pláne akkor, ha az ember otthonról dolgozik, és vannak napok, amikor csak tejért ugrik le a sarki közértbe, interakcióban alig van része; de nehéz azért is, mert a jótett nem vonzza automatikusan a happy endet, hála azoknak a tahó, buta és keserű embereknek, akiknek biztosan jó okuk van a bántásra. Jó hír azonban, hogy az ötödik felsülés, beégés, beszólás után az ember lelkét elönti a dafke vágya, hogy csak azért se maradjon alul, hogy keresztülvigye minden mese végét, hogy a Jó győzedelmeskedik… Tapasztalatból mondom, a kedvességgel a legnehezebb természetű ember sem tud mit kezdeni.
Jót tenni minta
A napi jó cselekedet műfaja is pont olyan, mint megannyi más dolog az életben: csak elkezdeni nehéz, de eljön az a pont, amikor nemhogy automatizmussá válik, de meghozza a kedvet mások számára is, akik felbátorodva a kedvességén, továbbadják azt. Így tett néhány családtagom, barátom és távoli Facebook-ismerősöm is, akik, hozzám hasonlóan, miniatűr élethelyzetekben nyúltak a kedvesség fegyveréhez – de így mutattam példát családom tíz éven aluli törpéinek is, akik számon tartják a napi jó cselekedeteket.
Jót tenni tanulságos
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy jól ismerjük magunkat, hogy tudunk az erősségeinkről, a gyengeségeinkről, a határainkról és reakciónk természetéről – ám a valóság az, hogy hatalmas meglepetéseket rejtegetünk magunk számára. Erre akkor jöttem rá, amikor pár másodperc alatt egy tíz éve tartó gyűlöletet oltottam ki a jó szándék eszközével, és kötöttem békét (fröcsögő, rosszindulatú, megkeseredett, korlátolt) boszorkány szomszédasszonyommal. Nem volt könnyű, sőt, pokoli nehéz volt fejben lemeccselni ezt magammal, de akartam, és ezt választottam: a jót. És sikerült.
Jót tenni fejlődés
Bár nem szeretem beismerni, ahogy bárki másban, úgy bennem is rengeteg előítélet dolgozik. Ha csak az elmúlt napok leleplezéseit nézem, ismeretlenül is gondoltam „valamit” a műszempillás, műkörmös, feltöltött ajkú pultoslányról; a férfias ruhába bújt igazgatónőről; a hidrogénszőke, szoláriumbarna piláteszoktatóról; és a parfümárus roma asszonyról, aki extra övvel kínálta a pink illatot. A kihívás előtt ezekről az automatikusan működésbe lépő előítéleteimről még csak fogalmam sem volt, a 30 napos kihívás után azonban időben lecsapok ezekre a gondolati sémákra, aminek köszönhetően egészen mesés emberi találkozásokban van részem.
És hogy ezek után hogyan tovább? 30 nap helyett 365-öt vállalok be!
