Mi működik neked?
A szélsőségeink megtapasztalása akár aktív, akár passzív szereplőként azért fontos, mert segít minket abban, hogy a határainkat meg tudjuk húzni, hogy megismerjük azt, hogy mi működik nekünk. Tehát ha valaha is felmerül benned az a gondolat, hogy: „Mennyire hülye voltam, hogy ezt engedtem neki”, csak fordítsd meg a nézőpontodat, és nézd úgy a helyzetet: „Hálás vagyok, mert hozzásegített, hogy megismerjem a határaimat. Most már tudom, hogy nekem ez/így nem működik.” Szakszóval éberséget kaptam a saját működésemről, amit nem lehet másképp, csakis így, a gyakorlatban.
A működésünk ismerete egy semleges álláspont. Azt jelenti, hogy nem teszem rosszá azt, ami nem működik nekem, de nem ítélem meg jónak sem azt, ami pedig igen, elvárva hogy egyetlen lehetséges és jó működésként más is így működjön. Tulajdonképpen ez a titka az egésznek, amit bármelyik kapcsolatunkban tudunk alkalmazni: szüleinkkel, gyermekünkkel, barátainkkal, munkatársainkkal, és természetesen a párkapcsolatunkban is.
A határok nem rosszak
A határok fontosságát mindenki ismeri, akinek gyermeke van, hiszen a gyerekek szeretik feszegetni a határokat. Felnőve ez lehet, hogy kiveszik belőlünk, mert megtanították nekünk, hogy ezt nem szabad. Ugyanakkor a párkapcsolatunkban is érdemes figyelni erre, hiszen számtalanszor éreztem én magam és láttam is, amikor mások mesélték, hogy hajlamosak vagyunk feszegetni a másik határait. Ami alapvetően nem rossz, hiszen ez hozzásegít ahhoz, hogy változzunk, hogy új lehetőségeket engedjünk be az életünkbe, hogy a komfortzónánk határait kitoljuk.
Érdemes azonban megkülönböztetni ezt a fajta rugalmas és invitáló változásra való felhívást az erőszakos és a működésünket figyelmen kívül hagyó, tolakodó cselekedetektől. Mert változunk egymás mellett folyamatosan, pont a párkapcsolatunk az, ahol a legintenzívebb ez a folyamat. Előfordul, hogy amit eddig, vagy másért nem tettem meg, azt a társamért vagy vele együtt igen. De fontos, hogy mindez a saját döntésem legyen, és ne azért történjen, mert meg akarok felelni neki, mert félek, hogy elveszítem.
Hol húzod meg a határt? (Fotó: ThinkStock)
Az elvárás és a feltétel nélküli szeretet csapda
Amíg én elvárok a másiktól bármit, akkor kényszerben tartom, és megfosztom a szabad választásától. Amíg az ő elvárásainak felelek meg, addig egyfajta kényszerben tartom magam, és azt érzem, hogy nincs választásom. Ilyenkor a határok egyfajta korlátok, amelyekkel magamhoz akarom kötni a másikat, vagy ő akar magához kötni engem. Mindez megnyilvánulhat féltékenységben, elszámoltatásban, a szabad, önálló programok teljes tiltásában. Önmagunk feladása pedig a párkapcsolat halálát okozhatja hosszú távon. Akár azért teszem, mert nincs terem arra, hogy megéljem önmagam, akár azért, mert önként mondok le róla, vállalva valamiféle önkéntes száműzetést, félve attól, hogy nem érdemlek, nem kapok, nem választhatok jobbat.
A másik véglet a határtalanság szabadsága, amibe ráadásul a spirituálisan túlzásba eső személyek hajlamosak belekeverni a feltétel nélküli szeretet fogalmát is. Mert, ugye, a szóösszetételben benne van, hogy feltétel nélküli, tehát ne legyen feltételem. És igen, ez olyan formában igaz, hogy a szeretetem nem függ feltételektől. Szeretek. De nem kell, hogy mindent eltűrjek. Pont azért, mert nemcsak a másikat, de önmagamat is szeretem.
Tartsd tiszteletben a határaidat
Önmagam szeretete, elismerése és vállalása miatt tiszteletben tartom és ismerem a saját működésemet, így a saját határaimat is. Mióta jógázom, azóta ezt könnyebb éreznem. Nem tudok megcsinálni minden gyakorlatot, és az oktatóm legtöbbet hangoztatott mondata az, hogy: „Tartsd tiszteletben a határaidat.”
Tartsd tiszteletben a saját határaidat és a másikét is. Erről szól a feltétel nélküli szeretet megélése. Mert amikor ez kölcsönös a párkapcsolatban, akkor számos dolog magától értetődik. Egy ilyen kapcsolatban nem lesznek játszmák, felesleges körök vagy az önmagunk feladására ösztönző kérések, elvárások, feltételek.
Sokan úgy élnek meg helyzeteket, hogy „De mit kell eltűrjek?”. Ugyanakkor szerintem ha ez a kérdés felmerül, az már nem túl jó előjel. Mert pont a megengedés, tisztelet és a valódi szeretet megélése miatt ez a szó egyszerűen hiányzik a szótárból. Mert a társam nem tesz szándékosan olyat, amiről tudja, hogy nem működik nekem, ami túl van az én határaimon. És én sem teszek olyat, amiről tudom, hogy túl van az ő határain, ami számára nem működik. Ettől fog tudni jól működni a kapcsolat. Ettől fogják a felek benne szabadnak érezni magukat.
A határok tiszteletreméltók
Azt tapasztaltam egyébként, hogy a férfiak tisztelik azokat a nőket, akiknek vannak határaik, akik nem elvárásból működnek, de tudnak nemet mondani, tartva magukat hozzá. A férfiak valójában számtalanszor viselkednek úgy, mint a kisgyerekek: feszegetik egyszerűen a határainkat. De ez önmagában nem rossz dolog. A férfiak tapasztalva tanulnak, így ismerik meg, hogy mi működik nekünk. És fordítva ugyanúgy. Számtalanszor feszegetjük mi is az ő határaikat, megismerve így a való életben, hogy mi működik nekik. Számomra nőként tiszteletreméltó, ha egy férfinak vannak határai: önmaga, a társa és a világ felé is. Az pedig még tiszteletreméltóbb, ha ezekhez a határokhoz tartja is magát. (A női paradoxon: „De azért engedje, hogy feszegessem őket.” )
Ugyanakkor fontos, hogy a határainkat ne fixáljuk be, és ne szilárdítsuk őket falakká. Jómagam is szeretem a határokat feszegetni, akár a sajátjaimat, akár másokét, de ezt lehet kedvesen, finoman és szeretettel, invitálással is tenni, megmutatva más lehetőségeket is, mint amelyeket eddig ismertünk. Így válhat a párkapcsolatunk egy dinamikus, változó és folyamatosan kiteljesedő területévé az életünknek, amiben mind a ketten egyre inkább meg tudjuk élni önmagunk csodáját, hozzásegítve a másikat is ahhoz, hogy általunk határtalanul kiteljesedjen.
