Földalatti futás? Miért ne?!

Így kezdtem el fokozatosan visszatérni a régi „futó énhez”. Első körben a szokásos itthoni lötyögés mellett, havonta egy versenyt, vagy ha úgy tetszik, közösségi futást követelek meg magamtól. Aztán ki tudja, mit hoz a tavasz. Ebből az apropóból, pedig mondhatom, hogy végre életemben először megérte az árát a verseny.

Fanni rajtra kész!

Ez a futóversenyzés kicsit olyan luxus dolog, bár gondolhatjuk, hogy a futáshoz nem kell pénz, de ez a sztereotípia már rég megdőlt. Legalábbis, ha hosszú távra tervezünk, nemcsak futni, hanem űzni is ezt a sportot. Alapvetően minden emberben, aki rendszeresen fut (távtól függetlenül) van valami különös bolondság, így bennem is. Sokan mondják, hogy „jó neked, te szeretsz futni!” – mire én gondolkodás nélkül, csak ennyit szoktam mondani: én utálok futni, én magamat szeretem legyőzni.

Tehát minél extrémebb, annál jobb! Most a kőbányai pincerendszerben tettem meg 4,7 km-t. Nem szeretnék nagy történelmi áttekintésbe bocsátkozni, de azért egy kicsit mégis. Pestnek a legfontosabb építkezéshez használatos köveit fejtették itt, most pedig az egyik sörgyár raktára van a különleges klímájú, hatalmas belmagasságú rendszerben. Egy-két egyéb apróságtól eltekintve pedig üresen áll. Nem gyakran teheti be ide a lábát civil.

Nagyszerű szervezés volt. A koromsötét rendszerben végig neoncsövek, és világító lámpások mutatták az utat, mindeközben a rendszer különböző részein horrorfilmes jelenetek elevenedtek meg. Bravúrosan elhelyezett kivetítőkkel szellemeket, templomi körülményt, táncteret, metrómegállót, esőerdőt, és ki tudja, még mi mindent elevenítettek meg a futók szeme előtt. Az érzéki csalódás működött, a pince zsákutcáiban pedig váratlan installációk, mint például zongorázó csontváz stuffolták az embert, hogy kijusson a sötétségből.

Egy nem mindennapi verseny!

Bár én még maradtam volna. Szó szerint falta az ember a kilométereket, miközben neonruhás táncosok, és félig kivilágított vékony lépcsősorok tették változatosabbá ezt a majd három kilométeres rendszert. Bár úgy terveztem ezúttal Patrikkal vágok neki a futásnak, jó, hogy előre érdeklődtem, mert a szűkös meredek lépcsők babakocsival alkalmatlanok lettek volna a közlekedésre.

És, hogy miért volt számomra ez a nap különleges?

Mert aznap a Földalatti Futáson 4,7 km-en 282-ből a 69. befutó lettem. A nők közül a 20. és a korcsoportomban pedig a 15. Soha versenyen ilyen eredményt nem értem el magamhoz képest. A nemek aránya, pedig nagyjából fele-fele volt. Nem célom dicsekedni, csak szeretném megmutatni, hogy terhesség alatt több mint 100 kiló lettem, korábban sem voltam sovány, de ennyi soha! Ami óriási súly, lelkileg is egyébként, uram isten. Most pedig teljesen új erőre kaptam, már egyáltalán nem dohányzom (egyébként a terhesség alatt sem tettem, ez nem is kérdés).

Ezúttal szeretnék példa lenni azoknak, akiknek szükségük van rá. Soha nem az a lényeg, hogy honnan indulunk, hanem, hogy hová tartunk! Bármikor el lehet kezdeni, vagy lehet folytatni a sportot. Én folytattam nyolc héttel a szülés után, és most itt tartok nyolc hónappal Patrik érkezése után! Boldogabb vagyok, kiegyensúlyozottabb, és nem akarok eladni semmiféle tisztító kúrát. Minden fejben dől el! De az sem árt, ha valaki mindenben támogat, mindegy, hogyan is nézel ki! Köszönöm a páromnak, hogy türelmes velem.

Fanni folyamatosan feszegeti a határait

Persze mi magunk állunk oda a rajthoz, és nekünk kell beérni a célba. Ehhez pedig szükség van mentális felkészültségre, és valakire, aki lehetőséget teremt nekünk a kimozdulásra, szóval segítségre. És persze elhatározásra is. Itt a tavasz, még van idő nyárig, ha csak 500 métert futsz is, akkor is érdemes elindulni, mert sosem tudhatod, hogy melyik eddig ismeretlen éned vár a célban! Jobb anya? Jobb nő? Vagy mindkettő!

Feladat teljesítve