Az első sünös élményemre még ma is kristálytisztán emlékszem. Este 11 óra tájban épp hazafelé igyekeztem, mikor a közeli játszótérről furcsa zajt hallottam. Olyan volt, mintha fémet reszeltek volna. Megijedtem. Nem is. Konkrétan bepánikoltam, pedig akárhogy meresztgettem a szemem a sötétben, nem láttam semmi fenyegetőt. Eltelt pár perc, már majdnem meggyőztem magam, hogy az egészet csak képzeltem, mikor újra meghallottam a reszelést, és ezúttal azt is kiszúrtam, honnan jön: a hinták előtt egy sünben végződő Red Bull-os doboz rótta a köröket kitartóan.
Kellett egy kis idő, mire leesett, hogy mit látok, és ahhoz is, hogy végül úgy tudjam róla lefeszegetni a dobozt, hogy egyikünk se sérüljön meg komolyabban. Miután a sün végre kiszabadult, és bespurizott a legközelebbi bokor alá, nem győztem hálát adni a sorsnak, hogy meg se próbált megszúrni. Pedig simán megtehette volna.
„Egy süni beesett a vízóraaknába. Ki tud jönni magától?”
Bár én még hetekkel később is büszkén sztoriztam a fémdobozba szorult sünről, most már belátom, hogy annyira azért nem volt ez „nagy ügy”. Még segítséget sem kellett kérnem hozzá, pedig nem vagyok sünspecialista. Csakhogy nem minden első találkozás ilyen. Sőt! Mióta a nappali hőmérséklet tartósan 15 fok felett táborozik, és a Magyarországon honos keleti sünök felébredtek a téli álmukból, a sünmentéssel foglalkozó szervezeteknél is besűrűsödtek a hétköznapok.
A Sünbarát Alapítványnál konkrétan egymást érik a segítségkérő hívások és üzenetek. Pedig ez még nem is az igazi dömping. Az majd később jön, nagyjából egy időben az első sünbabákkal. Ezt Farkas Marianntól, az alapítvány egyik önkéntesétől tudom meg, aki a Sünbarát.hu Facebook-oldalát is kezeli. Azt mondja, a legtöbb üzenetet lelkes, de tapasztalatlan állatbarátoktól kapják, akik arról szeretnének meggyőződni, hogy az általuk talált állatkával minden rendben van.
„Kaptunk már üzenetet vízóraaknába pottyant és kerítésre felakadt sün miatt, de jött segítségkérés építkezésről is, ahol a munkagépek váratlanul egy sünfészket fordítottak ki a földből” – meséli. Mariannéknak leggyakrabban mégsem ilyenek miatt írnak: a legtöbb kétségbeesett segítségkérést fűnyírás vagy más kerti munka közben megsérült vagy kutyatámadás célpontjává váló állat miatt kapják.
Azt hiszed, ismered a sünöket? Tévedés!
A mesekönyvekből és a rajzfilmek nagy részéből azt szívjuk magunkba, hogy a süni barátságos kis fickó, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból állandóan almával a hátán rohangál. Mondanom se kell, a valósághoz ennek semmi közé. És nem csak azért, mert a sünök egyébként mogorva, arrogáns és agresszív teremtmények, akik előszeretettel harapnak, ha valami nem tetszik nekik. (A tüskés gombóccá gömbölyödésről már nem is beszélve.)
Itt van például az alma. Mariann rámutat, hogy még a legnehezebb, épp téli álomra készülő sün sincs több két kilónál. „Most képzeljük el, hogy egy ilyen méretekkel rendelkező állatra ráesik egy szépen megtermett alma. Szerencséje van, ha nem töri el azonnal a gerincét. De még akkor is megérezné a súlyát, ha csak rátennénk a hátára – mondja, majd hozzáteszi, a sünök még csak nem is szeretik az almát. Se más gyümölcsöt. – Ha esznek is belőle, azt csakis az almában lévő kukac reményében teszik.”
És ha mindez nem lenne elég, a sünök nem isznak tejet sem. Laktózérzékenyek ugyanis, ezért már egy kisebb adag is könnyen végzetes lehet számukra.
„Sünt találtam. Úristen, most mi legyen?”
Az első és legfontosabb dolgunk Mariann szerint az, hogy a „szemünkkel nézzük, ne a kezünkkel”. Minden más csak ezután jöhet. És a minden másba beletartozik az is, hogy megnézzük, látunk-e rajta bármilyen vérző sebet, sérülést. Hogy megfigyeljük, nincs-e behorpadva az oldala, nem tántorog vagy szédeleg-e.
Még akkor se nyúljunk puszta kézzel hozzá, ha olyan sérült állatot találtunk, amelynek mindenképp orvosi segítségre van szüksége. Ha épp nincs nálunk kesztyű, bőven megteszi egy pulóver vagy egy póló is erre a célra – magyarázza Mariann. –Ezután tegyük egy magas falú kartondobozba, majd vigyük a legközelebbi vadasparkba, állatkertbe, vagy olyan állatorvoshoz, akiről tudjuk, hogy kezelt már sünöket.
Fürdés. (Fotó: sünbarát.hu)
Ha ilyen nincs a közelben, akkor, míg megérkezik a segítség, magunkhoz vehetjük a sünt, nem halból készült, konzerv cicaeledellel etethetjük őt, lehetőleg egy befőttesüveg tetejéből. „A lábai rövidek, az orra viszont hosszú, ezért a magasabb falú edényekhez esélye sincs hozzáférni. Szóval ha kiszórja, kiborogatja az ételt, az nem azért van, mert haragszik, vagy mert nem ízlik neki, hanem mert nem éri el.”
Mariann ezek mellett emlékeztet, hogy a keleti sün védett állat, és akkor is vissza kell engedni a természetbe, ha történetesen nekünk köszönheti az életét.
Ha sérült, segítségre szoruló sünt találtál, a Sünbarát Alapítvány mellett őket is keresheted:
„Hetekig kenegettük Peti tüskéit, hogy gyorsabban visszanőjenek”
Még Peti, a súlyosan megégett keletisün-gyerek is visszatérhetett az erdőbe, pedig azt tényleg senki nem gondolta, hogy nála eljön ez a pillanat. Őt Szabóné Fási Vivien, a Süntenyésztők és Sünbarátok Egyesületének önkéntese gondozta hónapokig, miután rátaláltak Kispesten. Bár az egyesület alapvetően az afrikai fehérhasú törpesün hazai tenyésztőit fogja egybe, és nem sünmentéssel foglalkozik elsősorban, Vivien képtelen volt nemet mondani, mikor ismerősei felhívták őt azzal, hogy egy félholt sünit találtak.
„Csúnyán megrugdosták, felgyújtották, majd egy kartonnal letakarták, és otthagyták az utcán. Szerencsére a zúzódások hamar meggyógyultak, a gond az összeolvadt tüskékkel volt. Ezek csak nagyon lassan nőttek vissza” – meséli Vivien, aki hetekig babaolajjal kenegette a tüskéket, remélve, hogy a kezeléstől gyorsabban nőnek majd.
Peti végül több hónapos kitartó ápolást követően erősödött meg annyira, hogy nyugodt szívvel visszaengedjék a természetbe. „Nem akartuk őt oda visszavinni, ahol ilyen csúnyán megkínozták, így a várostól távol, az otthonunkhoz közeli erdőben engedtük el.”
„Visszakapom a hitem az emberekben”
Abban Vivien és Mariann is egyetért, hogy a Petiéhez hasonló esetek nagyon ritkák. Lehetnek bármilyen mufurcok is, az emberek többsége rajong a sünikért, épp ezért rengeteg mindenre képesek, hogy segítsenek nekik. Sokszor erőn felül is. „Emlékszem, volt egy önkéntes fuvarosunk, aki vállalta, hogy egy sérült süni miatt elautózik Budapestről Miskolcra, majd vissza. Volt, aki tücsköt fogott, és gilisztát ásott ki a védencének, és olyan is, amikor egy házaspár egymástól függetlenül írt nekünk ugyanazzal a sünivel kapcsolatban” – meséli Mariann.
„Aztán előfordul olyan is, hogy nem is gyakorlati tanácsokra, tippekre van szükség, hanem konkrét gyásztanácsadásra. Nehéz bármit is mondani, amikor meglett, komoly férfiak zokognak egy 40 dekás süni felett, mert a legjobb szándék és a szakszerű segítség ellenére sem sikerült megmenteniük az életét.” Mariann azt mondja, ezek a munkájuk legnehezebb pillanatai, amikre hosszú évek alatt sem tudnak igazán felkészülni.
Egy mentett süni melegítőpalackkal. (Fotó: sünbarát.hu)
A szomorú pillanatokban az éves szinten több száz sikeres mentésünkből és a még több felgyógyult, szabadon engedett védencünkből merítünk erőt. No és persze azokból a lelkes, elkötelezett és segítőkész emberekből, akikkel a munkánk során, napi szinten találkozunk. Összességében nagyon szép dolog tud ez lenni, komoly érzelmi turbó, ami időről-időre visszaadja az emberekbe vetett hitem, amiről máshol, más helyzetekben azt gondoltam, hogy már rég elveszítettem.
Nyitókép: Tóth Masa
