Azután, hogy több mint egy évet gyakornokoskodott a Toronto Western Hospitalban, július elején hazatért szülőhazájába Claire Karekezi, hogy az ország első női idegsebészeként munkába álljon. A fiatal nő a kanadai The Star magazinnak elárulta, gyerekkora óta arról álmodik, hogy egyszer orvos lesz, ám az még álmában se fordult meg a fejében, hogy éppen idegsebész.
Claire szerényen azt mondja, a szerencsének és a véletlennek köszönheti, hogy idáig jutott. Pedig valójában az elszántságának, a kitartásának és a kemény munkájának. Alig 10 éves volt, mikor átélte a 800 ezer életet követelő ruandai népirtást. „A családommal a fővárosban éltünk. Nem sok mindenre emlékszem, de arra igen, hogy mindenkinek el kellett hagynia az otthonát, és hogy az embereket az utcán ölték meg.”
Claire több unokatestvérét és a nagynénjét veszítette el a 100 napos öldöklésben, és bár nem gondol mindennap az átélt rémségekre, azok nagyban hozzájárultak, hogy olyan elszánt ember lett, amilyen. „Azt szoktam mondani, hogy mi, ruandaiak akkor és ott egy életre megtanultuk, hogy nem számíthatunk senki másra, csak magunkra: egy világ nézte végig, mi történik az országunkkal, mégse csinált senki semmit.”
Kép forrása: The Star / Galit Rodan
A fiatal orvost elmondása szerint ez a dac és akaraterő tartja mozgásban, és ez ad neki erőt ahhoz, hogy elérje a céljait. Több mint tíz éve küzd azért, hogy orvos lehessen, azóta, hogy 2001-ben kiemelkedő eredménnyel befejezte a középiskolát. „Állami ösztöndíjat kaptam a Ruandai Egyetemre, majd ezt követően a tanulmányaimat a Linkoping Egyetemen folytattam, Svédországban.”
Azon a nyáron ismerkedett meg az idegsebészettel. „Dr. Jan Hillman volt a mentorom, aki nem csak, hogy megszerettette velem ezt a szakterületet, de még az általa végzett operációkra is bevitt. Az első alkalmat sosem fogom elfelejteni: ott álltam tátott szájjal a műtőben, és nem hittem el, amit látok. Ez az emberi agy? – ezt kérdezgettem.”
Claire a tanulmányainak köszönhetően 4 nyelven beszél folyékonyan, járt Marokkóban és Kanadában is, hamarosan pedig hazatér, hogy egy olyan országban igyekezzen kamatoztatni a tudását, ahol mindössze egy MRI-gép és alig néhány CT van. „Ez nem a pénzről szól, ez a szenvedélyem. Valami, amit tudom, hogy jól tudok csinálni. Valami, amivel segíthetek az országomon.”
