Tel-Aviv, sőt, egész Izrael egyik legnagyobb hátránya – rengeteg erénye mellett – hogy iszonyúan sokféle kaját, elviselhetetlenül jó minőségben, döbbenetes felhozatalban (drúz, thai, olasz, libanoni, japán, orosz, francia, jemeni, bolgár, mexikói és még hosszan sorolhatnánk), extra mennyiségben kínál. Az már kezdő tel-avivi turistakorom első, tavalyi perceiben lejött, hogy az eltartott kisujjal kortyolgatás, apró, rendezett falatocskák tányéron való vagdosása nem az izraeliek pályája. A porondon itt a reflektorfények a szaftokra, krémekre, a minőségi pékáruval való tunkolásra irányulnak. A zöldségek bőséges felhozatala varázslatos krémekké, szaftokká, salátákká alakul át, amiben tényleg lazán, derűsen lehet elmeríteni a mosolygós kenyér-, pita-, bagettdarabokat. Itt humusszal élnek, levegővel és Arakkal inhalálnak.
Egészen rekordidő alatt lehet itt meghízni úgy is, hogy eddig a társadalom kevésbé hízékony rétegét erősítettük, ráadásul mindezzel nemcsak az egónknak, hanem a pénztárcánknak is meg kell birkóznia valahogy. Izrael ugyanis nem olcsó ország, egész pontosan drága. Nemcsak a fapad kényszerhívőit és a leárazások megrögzött keresőit veri le a víz egy-egy számla láttán, hanem egy átlagos keresetű helyit is.
Itt egy kávézóban, mondjuk a kellemesen otthonos, „európai” stílusú Landwerben egy kiadós reggelire 80 sékel (szorozzuk csak fel bátran kb. nyolcvannal) is elmegy egy főre, és bár tényleg fájdalmas összeg ez nekünk, de tény, hogy ennél táplálóbb, sokszínűbb, komplexebb reggelit az aktív, újságíró tripes kalandjaim során sem sikerült magamba tankolnom a luxusszállodák all inclusive büféiben. Itt egy hagyományos reggeli szerény kis sora a következő:
- az orrunk előtt préselt narancs- és/vagy répalé,
- kávé,
- rántotta,
- 2-5 féle kenős maszlag, ahogy én hívom,
- házi kenyér
- és az édes szekció, vagyis a müzli joghurttal, vaj dzsemmel.
Csupán ennyi. Szóval, aki a kontinentális reggelik, a vitaminok, az XL dózisok és a francia csúcsgasztronómia degusztációs menüsorát megszégyenítő felhozatalra vágyik, az itt megkapja. Ha pedig a kajakóma annyira leterít, hogy két órával később is ernyedten pötyögsz a reggeli maradékok fölött a laptopon, na, itt akkor sincs csúnya, lapos pillantás a pincérektől. Sőt, örömmel hoznak újabb és újabb kör csapvizet, ha kéred, de ha szerencséd van, akár egy-két frissen sült, mogyorókrémbe fojtott apró csiga is „leeshet” a kávéházi közegben, ha egy kicsit túl sokat sütöttek ki, vagy épp olyan napjuk van.
Galilee Breakfast a szerény neve, de inkább all inclusive a tényleges jelentése. Elég ránézni. A narancslevek pedig itt mindig frissen facsartat jelentenek.
Kobi jó érzékkel első reggeli randinkra a McDonald’s helyi tojás- és luxusverziójába, a Benedict egyik egységébe vitt el (a Rotschild sugárúton). Na, az akkor ott úgy megrázott, hogy úgy döntöttem, ha az életem egy új szakaszában netán milliomos vagy csak kicsit gazdagabb találok lenni, behozom Magyarországra a brandet. Amióta az eszemet tudom, szeretem, körberajongom, imádom a tojást (bármilyen formában beszippantom, és három darab alatt neki sem állok). Az örömforrások közé egészen hamar felzárkózott a kenyér minden formában, de csakis jó minőségben, amit frissen, szinte forrón hoznak ki, és azonnal újratöltenek, ha üresbe kezd átmenni a kis kenyeres szütyőnk. Persze nekem az sem hátrány, hogy pirított bacon is van (igen, az!) a tojás-Mekka menüjében. Tényleg a gasztromennyország kapuja ez, azon belül is a reggeli szakosztályé. Nemcsak a foszlós zsömléket, de a mellettük sorakozó nutellás, lekváros kiegészítő kencéket is azonnal pótolják, ha apad a számuk a kosarunkban, a leejtett villát pedig már a becsapódáskor azonnal cserélik. És ez nagyrészt az összes helyi vendéglátó egységre igaz. Itt tényleg a vendégért vannak.
Vitaminbárok és -bódék orrvérzésig
Egy példa, hogy miért érdemes a „lehem abait” néven szereplő ház kenyerét kérni.
Tálkában érkező falatkák, mártogatósok a Benedictben – sült padlizsán
Padlizsán-(hatzil-)krém némi tahinivel
Soha el nem fogyó, friss Benedict-zsömle – kukoricás
De lépjünk egyet a nagy kedvencre, a The Streets kávézóhálózatra, ahol gluténos marokkói kenyeret kínálnak (ez itt a ház kenyere, lehem abait – ez mindenhol van egyébként, nagyon érdemes kikérni belőle, mert apai-anyait beletesznek) 3 szabadon választható kenős, tunkolós cuccal. Utóbbiakkal én elég fantáziátlan vagyok, ám a pirított hagymaszálakkal hanyagul, de szépen megdobált tojássaláta, a grillezett, friss padlizsánkrém és a világ legbrutálisabb tahinije, vagyis szezámmagkrémje az, amitől valahogy mindig jobban elgyengül a térdem. De persze a smoothie-k is könnyfakasztóak, vagy a szinte rövidként „beverhető” gyömbéres, céklás cucc, ami, gyanítom, legalább 40 fokkal immunerősítőbb egy mezei magyar vodkánál, ha nem is a nagyapám házi pálinkájánál. Ha csak két órám lenne Tel-Avivban, biztosan itt tölteném el, itt ugyanis livestreamben láthatom az igazi Tel-Avivot, teli szájjal, egy finom pohár borral.
Mesterhármas marokkói kenyérrel a Streetből – padlizsánkrém, tojáskrém és a napi kötelező tahinim
Laza reggeli shakshouka otthon, az alap Kobi apukájától, Ziontól kerül a hűtőbe
Saláta is mindig van az otthoni reggeli mellé, és nem csak „díszítés” jelleggel
A kávézók mind tele vannak jobbnál jobb illatú péksütikkel, tápláló ebédmenükkel, falatokkal; igaz, van egészséges verzió mindenre, az alternatív tejek egész sora pedig tényleg alap mindenhol. Nem kapunk a presszós/cukrászdás/kávézós Marikáktól homlokközépig felszaladó szemöldökös, gunyoros pillantást, ha a laktózmentes felhozatalról próbálunk majdhogynem bocsánatkérőleg, képzeletbeli farkunkat magunk alá húzva érdeklődni. A tapasztalataim szerint 10-ből 10 helyen van valamilyen alternatív tej, legyen az a főváros vagy egy moshavbeli (mezőgazdasági település) apró, raklapokkal, kimustrált biciklikerekekkel véletlenszerűen dekorált kávézó.
Szóval van az ország minden szegletében minden, mi ételallergiás, vega vagy vegán szem-szájnak ingere, akkor is, ha pusztán egy „irodai”, cikkírós napot töltünk az egyébként többnyire hasító wifivel bíró kávéházak valamelyikében. Nálam a fő probléma inkább, hogy én itt nem akarok, nem bírok jó lenni, legalábbis gluténtéren, ha kávézókból „dolgozom”, vagyis írogatok és eszegetek. Teszek a has- és hájfájásra, a 2 napig tartó, szuper nőietlen póksziluettre, és csak remélem, hogy majd egy-egy ilyen gasztroámokfutás után sokáig nem leszek hasonló kísértésnek kitéve.
Vagyis marad a pasim anyukájának hasító wifis nappalija, a hozzá tartozó, két lábon álló, Volkswagen Passat kombi méretű hűtőszekrénye, esküvő utáni morzsapartis adagokkal…
A következő heti cikk az európai Borsószem királykisasszony-szindrómáról szól majd, vagyis arról, hogy az izraeli, sokszor szinte nyers őszinteség milyen szép és drámai kontrasztot alkot az udvarias, megfontolt és szépítésre hajlamos európai mentalitással. Az Instagramon itt követheted nyomon az esetenként posztolt izraeli posztokat @pepirigoni név alatt.
Fotó: Czvitkovits Judit
