Olykor hihetetlenül bunkó, könnyen felhúzza magát, de imádja a gazdáit – bemutatjuk Öcsit, a sisakos kaméleont

„Kellett például egy véletlen találkozás. És egy rakás szerencse” – kezdi a 21 éves Nagy Orsi, aki néhány hónappal ezelőtt még maga se gondolta volna, hogy hamarosan egy sisakos kaméleonnal fogja megosztani otthonát, vagyis egész pontosan annak egy jelentős részét. Azt meg pláne nem, hogy mindezt még élvezni is fogja: már csak azért sem, mert szinte egész életében tartott – nem is kicsit – minden gyíktól és békától, sőt a pókoktól is.

Orsival, aki párjával már jó ideje Németországban él és dolgozik, januárban fordult nagyot a világ, mikor a véletlen úgy hozta, hogy egészen közeli kapcsolatba kerülhetett egy sisakos kaméleonnal. „Egy hétvégét a barátainknál töltöttünk Budapesten, akik meglepetésből elvittek minket egy olyan kávézóba, ahol egzotikusabbnál egzotikusabb állatok vettek körül minket – meséli, majd gyorsan azt is hozzáteszi, az első állat, amit kézbe vehettek, épp egy kaméleon volt. – Mondanom se kell, hogy a páromnál szerelem volt ez első látásra, ki is jelentette azonnal, hogy szeretne egyet.”

Öcsi ülésfűtéssel érkezett Magyarországról

Legbelül persze mindketten pontosan tudták, hogy ez nem így megy. „Miután visszajöttünk Németországba, sokáig tépelődtünk a dolgon. Leginkább azért, mert egyikünknek sincs semmilyen korábbi tapasztalata hüllőkkel, se más egzotikus állattal. Nem mertünk beleugrani anélkül, hogy alaposan utána ne néztünk volna, mivel is jár egy kaméleon” – ismeri be Orsi. Végül nem is a fiatalok, hanem épp Öcsi, az akkor még egészen aprócska sisakos kaméleon volt az, aki pontot tett az őrlődés végére, amikor derült égből villámcsapásként bejelentkezett hozzájuk.

Képek forrása: Facebook / Öcsi a sisakos kaméleon

„Az egyik közeli barátunk a semmiből talált meg a jó hírrel, hogy egy ismerős állatkereskedésben ráakadt egy néhány hónapos kaméleonbabára. Még azt is vállalta, hogy elhozza nekünk.” Orsi magát is meglepte azzal, milyen gyorsan igent mondott. „Persze nagyon izgultam. Végig az járt a fejemben, milyen nagy örömet szerzek ezzel a páromnak.” Öcsi nem sokkal ezután már útnak is indult, és a büszke gazdi beszámolója szerint derekasan viselte a több száz kilométeres zötykölődést.

Mondjuk az is igaz, hogy különösebb panaszra nagyon nem is lehetett oka: „Ülésfűtéssel érkezett, és minden fél órában párásítva volt neki” – tudjuk meg.

„Ezeknek a kis szemforgatós, kétujjú lényeknek nem lehet ellenállni”

„Amikor először kivettük őt a dobozából, Öcsi olyan picike volt, hogy elfért a párom mutatóujján – idézi fel az első találkozást Orsi, mintha csak tegnap lett volna. – Mondanom se kell, már akkor és ott belopta magát a szívünkbe. Kicsit még nézegettük, utána pedig betettük a helyére, ahol rögtön megevett egy tücsköt, majd elment aludni. Mi pedig kábé kétóránként jártunk ki hozzá, és néztük, hogy alszik, mert egyszerűen nem tudtunk betelni vele.”

Az újdonsült gazdik első hete a kezdeti idill ellenére mégis igen kritikusra sikerült. Egyrészt azért, mert szinte egyfolytában azon izgultak, hogy minden rendben legyen, és hogy tökéletes körülményeket tudjanak teremteni egzotikus kedvencüknek, másrészt mert hiába igyekeztek több forrásból is tájékozódni, mindenhol mást írtak a kaméleonokról. „Végül egy üzletben kértünk segítséget, de még ott is félreinformáltak minket.” Mire a párosnak nagy nehezen sikerült zöld ágra vergődnie Öcsivel, annyit stresszeltek, mint tíz kaméleon együtt.

„A legstresszesebb állat, akihez eddig szerencsénk volt”

Ha véletlenül szóba kerülnek, a kaméleonokról a legtöbbünknek nem a stressz jut azonnal eszébe – előbb ugrik be, hogy a két szemük egymástól teljesen függetlenül mozog, meg az, hogy a ragadós nyelvük hihetetlen sebességgel pattan elő a szájukból, vagy hogy olyan nappali állatok, akik a környezetüknek megfelelően képesek változtatni a színüket (ami, mint kiderül, az egyik leggyakoribb tévhit is egyben). Valószínűleg érthető tehát, hogy megdöbbenek, mikor Orsi teljes átéléssel arról kezd mesélni, hogy Öcsinél stresszesebb állattal még az életben nem találkoztak.

„Ha valami nem tetszik neki, annyira bestresszeli magát, hogy depressziós lesz, ami hosszú távon és szélsőséges esetben meg is ölheti. Épp ezért nagyon oda kell rá figyelni, de nem csak arra, hogy mondjuk egyedül legyen a terráriumában, hanem arra is, hogy megfelelő vitaminokkal beporzott, élő eleségállatokat – tücsköket, sáskát, viaszmolyt – kapjon, és arra is, hogy mindig rengeteg zöld – virágok, ágak, falevelek – vegye körül. Ezek nélkül ugyanis nem tudja álcázni magát, ami újra csak stresszhez vezet. Nagyon igényes és költséges állat, ezért annak, aki kaméleont szeretne, csak azt tudjuk tanácsolni, alaposan gondolja át a döntést. Minden, amit mi apróságnak gondolunk, egy kaméleonnak könnyen végzetes is lehet.”

Öcsi, a zsarnok pusziosztó, aki a tekintetével öl

A hüllőktől való félelme és a kritikus első hét dacára Orsinak végül meglepően gyorsan sikerült megszoknia és ezzel együtt megszeretnie egzotikus kedvencüket. Olyannyira, hogy ma már el se tudná képzelni az életet nélküle, párjával pedig azt tervezgeti, hogy nem Öcsi lesz az utolsó kaméleon az életükben. Mindezt úgy, hogy Öcsi különösebben még csak nem is igyekezett azon, hogy megkedveltesse magát. Sőt!

Ha fél szemmel ölni lehetne, Öcsi a morcos pillanataiban már rég eltette volna gazdáit láb alól. „Olykor hihetetlenül bunkók tudnak lenni ezek az állatok – jelenti ki Orsi, aztán gyorsan elmagyarázza, mire gondol. – Öcsi a dominancia és a területvédés miatt mindennek nekitámad, minket is beleértve, egészen addig, míg rá nem jön, hogy nem akarjuk bántani. Öcsi világában ő a király, mi, a gazdái pedig feleslegesen tartózkodunk az ő felségterületén.”

Persze még egy ilyen zord főúrnak is akadnak azért gyengédebb pillanatai, különösen akkor, mikor ki szeretne szabadulni a terráriumából; Orsi szerint ilyenkor mindig nagy a barátság. „Szeret mászkálni rajtunk, de csak addig, amíg meg nem találja a biztonságos utat a szökéshez. Ezt egyébként úgy csinálja, hogy míg az egyik szemével az utat pásztázza, a másikat folyamatosan rajtunk tartja, hogy lássa, épp hol vagyunk, és mit csinálunk.”

Ezek után talán nem csoda, hogy mikor Öcsi megvillantotta az igazán kedves, gyengéd oldalát, még Orsiékat is sikerült alaposan meglepnie. „Egészen furán érintett minket, hogy Öcsi nagyon szeret puszit osztogatni. Persze, nem puszi ez, csak mi hívjuk annak, mivel senki másra nem reagál így, csak ránk. Ez abból áll, hogy mikor kivesszük, az arcunkhoz tartjuk, és beszélünk hozzá, ő figyel minket, és egy-egy adott pillanatban az arcunkra lő a nyelvével. Ezen mindig jót szoktunk nevetni.”

„Ő a mi kis négylábú gyerekünk”

Bár ma már a család teljes értékű tagja, Öcsit érkezésekor nem mindenki fogadta tárt karokkal. „Emlékszem, mikor bejelentettük, hogy nekünk lesz egy Öcsink, a legelső kérdés, amit kaptunk, az volt, hogy minek – meséli Orsi, majd hozzáteszi, még a családjuk sem rajongott különösebben az ötletért. – Valljuk be, ez valahol azért érthető, elvégre Öcsi mégse olyan megszokott családi kedvenc, mint a kutya vagy a macska.”

„Volt, aki csúnyának, más undorítónak nevezte, de minket egyáltalán nem érdekel mások véleménye. Csak az a fontos, hogy nekünk ő a mi kis négylábú »gyerekünk«, akit mindennél jobban szeretünk” – zárja a fiatal lány, aki a közelmúltban kedvencének még egy Facebook-oldalt is indított, amelyet már az első nap több mint 50 ember kezdett követni. „Egy olyan közösséget szeretnénk létrehozni, ahol azon túl, hogy mókás képeket osztunk meg Öcsiről, minden hasznos információ megtalálható ezzel a különleges állattal kapcsolatban.”