Amikor alig egy éve úgy döntöttünk Kobival, hogy mindenféle észérv ellenére megpróbáljuk együtt, és az állásomat feladva Budapestről Izraelbe költözöm, gondoltuk, hogy ez nem lesz éppen fáklyás menet. A leggyakoribb, „majd figyeld meg, kijön belőle később a kényszerkonzervatív”-jellegű duplán vicces és okos figyelmeztetések ennek ellenére eddig alaptalannak tűnnek (Kobi hívő, de nem vallásos, abszolút nem korlátoz semmiben, és nem is várja el, hogy „betérjek”, viszont tény, hogy nem pihennek hasaalják a hűtőnkben, és a bacon is csak a magyarországi szülőlátogatásoknál díszíti a rántottámat). Középtávon is messze felülmúlja minden várakozásomat.
Figyelmes, de egészen máshogy, mint az európaiak, nem ólálkodik mindig előtted nyitogatni való ajtókat lesve, ünnepnapokon sem segíti fel a kabátot, viszont nem töketlenkedik, ha fizikai erőre, férfias fellépésre van szükség. Bárkinek segít az utcán, ugrik, cipel, de valahogy nem szorgalmas atyai pofozgatások hatására, hanem mert így természetes neki… Humoros, de úgy, ahogy csak kevés magyar pasi mer humoros lenni (pedig nem kérdés, hogy az alapadottságaik nekik is megvannak, legalábbis sokuknak). És hogy mégis hogy vicces? Direktben, kíméletlenül, gyorsan és telibe találva, pont, ahogy szeretem. Itt nem létezik a „férfihumor kontra férfihumor inaskesztyűben, finoman, kalóriamentesítve tálalva nőknek” felállás. Csak magas labda van. A kommunikációs igény, a totális nyíltság a harmadik erős front, a kertelés nélküli nyílt véleményformálás szavakban. Vagyis totál fekete pálya az egyszeri magyar léleknek, akit áldozatos munkával nevel a család, az iskolai rendszer, majd a munkahely a minden körülmények közötti muszájudvariasság megtartására, a konfrontáció lehetőleg a végtelenségig való elkerülésére.
Viták persze vannak így is, vagyis pláne így, hogy a pasim mindent érteni és megérteni törekszik, míg én vígan elvagyok éveken át dobozolt sérelmekkel, félreértésekkel, udvariasan átlépek bármilyen kellemetlenséget, csak vita ne legyen, és szükség esetén bőszen sepregetnék a szőnyeg alá is. Itt ez a hétköznapi sportág kivitelezhetetlen, marad a vita. Ráadásul a dögfárasztó, leglehetetlenebb fajtából, és bár egyre jobb a helyzet, a nyelvi nehézségből adódó (angolul beszélünk, és bár folyékonyan, azért egyikünknek sem ez az anyanyelve), valamint a neveltetésünkből és a környezeti különbségekből fakadó problémák extrém magasra tették az elején a lécet. Nem elég kezdetben a pasid/barátnőd furcsaságaival kibékülnöd, az egész környezete is hozza ezt a szokatlan különbözőséget, bár, gondolom, ezzel a portugál–magyar, az olasz–német, vagy éppen Burkina Fasó-i–orosz párosok is pontosan így vannak… Az összecsiszolódás senkinek sem a kedvenc műfaja, de ha két egészen különböző kultúrából jövünk, már egészen meredek tud lenni.
Az első hónapok felfokozott hangulatában a vitás szituációkban van minden a gondolati dühpalettán (micsoda kapcsolati dilettáns, túlérzékeny, bohóc, hisztérika, cseszegetőgép, értetlen), és a verbális túlkapások is burjánzanak a mézesheteket követő időszakban, mire aztán szép lassan fény derül az alagút végén, és kikristályosodik, hogy mi az, ami saját magunk hülyeségéből fakadó vita, és mi az, ami szimplán csak a nevelési és környezeti minták másságából fakadó konfliktus.
Közös gutaütés-generálás
Következzenek a stresszfokozó helyzetek, amelyeken bármikor, bármennyiszer össze lehet feszülni egy magyar–izraeli vegyes kapcsolatban (ahogy talán más hasonló viszonyokban is), egészen addig, míg rá nem jövünk, hogy ez nem a másik bunkósága, netán műhisztije, hanem szimplán a rögzült tapasztalatok munkálkodnak, némi megszokással megfűszerezve. Felismerve őket, megértve a hátterüket már könnyen elereszthetjük az állandó „itt üt meg a guta”-érzést, és némi könnyed, frissen szerzett bölcsességgel akár már vidáman is nézhetjük a különbözőségeket, ne adj isten, el is fogadhatjuk őket. Karcsú egy év után nekem egyelőre úgy fest, nem a pasim fura, vagy én, csak máshoz szoktunk, más jelekből értünk. Vagy éppen más szavakból.
1. A magyar néma gyerek és a kényszeres izraeli igazmondó
A legtöbb vita alapja az, hogy én nem mondom ki, mi a teljesen őszinte véleményem, esetleg a bajom. Előbbit kedvesen, finoman tálalom, utóbbit elvárom, hogy tudja. Illedelmes, jó gyerek akarok lenni, ahogy tanítottak. Viszont egy kanál vízben meg tudnám fojtani, hogy ő úgy is folyton „kritizál”, hogy nem kérdeztem. Nem tudakolom, de csak mondja… Hogy béna-e a hajam aznap, hogy szerinte túl sok a sminkem (a szimpla rúzs és a spirál?!). Hogy köszi ezt az ajándékot, de nem az én színem, kösz a reggelit, de legközelebb legyen kevesebb az olaj. Engem ledöbbent a kertelés, szépítés nélküli őszinte vélemény, őt meg ledöbbenti, hogy nem tudom megemészteni az udvariaskodás, a hímezés-hámozás mellőzését, nem tudok normálisan reagálni, hisz ez nem kritika, csak visszajelzés, ha úgy tetszik, feedback.
Konklúzió: Messze nem a rosszindulat a motiváció, de a jót és a rosszat is megmondják. Ha nem tudod elviselni, gyenge vagy, vagyis tipikus „európai”. Ami náluk vélemény, az a szenzitív magyarnak kritika.
A kapcsolataikban nincs helye a sumákolásnak
2. Kriminális magyar túlkapás
Itt Izraelben, úgy tűnik, semmi értelmét nem látják az „európaiaskodásnak”, vagyis a fölösleges udvariaskodásnak. Kobi a szánalmas és a vicces közötti skálára lövi be azt, hogy klausztrofóbiásként is képes vagyok a fal mellett, szendvicsemberként aludni, csak hogy ne okozzak plusz gondot vendégségben, és egyébként is állandóan nulla az érdekérvényesítési mutatóm. Amikor pedig felszívom magam, és tanulok, fejlődök őszinteségből, az olyan felszabadító, hogy sajnos átesem a ló túloldalára, hiszen még csak gyakorló őszinte vagyok. Ugyanígy gyakorlom a „nem” szót is, de nem tudom még a mértéket a frissen jött megmondással, mert évtizedeken át igyekeztem jó gyerek lenni, vagyis mindent megköszönni, hálás lenni mindenért, amit kapok. Amikor először lerondáztam egy pólóját, őszinte örömet és elismerést láttam az arcán. De sajnos nem lehet itt megállni a sok elfojtás után, ezért megtoldottam: „Ezt még a nagyapám se vette volna fel…”
Konklúzió: Kell az őszinteség, de a határokat meg kell tanulni, rá kell érezni, hol vannak. Nem megy mindig elsőre, de pár hónap alatt meg lehet szokni, hogy nem fegyelmezed szét magad. Egy-egy kéretlen, a külsőmet érintő mondattól azért még mindig robban a bomba.
Nagyobb a harmónia is, ha minden sérelmet kimondunk
3. Izraeli arrogancia?
Visszatérő vélemény Izraelről, sőt inkább kritika, hogy az itt élők öntörvényűek, túl öntudatosak a mindennapi szituációk szintjén. Tényleg sokat dudálnak, és ha reklamációs zaj van a reptereken, van rá esély, hogy héber forrás okozza. Eleinte zavart, dühített, hogy a kóros udvariasságom miatt sose jutok be egy ajtón, ha elsőként is érkezem, és visszasírtam a finom, kiszámítható magyar tempót, ugyanis 2 és 102 év között minden helyi izraeli kiüt a célnál a nyeregből. De ma már látom, hogy ez nem arrogancia. Itt szimplán sokkal határozottabb nálunk a nagy átlag: 18 évesen jön 3 év katonaság, utána pedig jó esetben egy komolyabb önálló út a nagyvilágban, ami pályára állítja őket.
Konklúzió: A nagy átlagnak itt van egy jó adag önbizalma, ki tudnak állni magukért, megoldják a számukra kedvezőtlen helyzeteket, felemelik a hangjukat, ha kell. És tudják, merre tartanak. Nem úgy, mint én, a bejáratnál bambán botorkáló, illedelmes magyar. Vagyis messze nem arrogancia ez, csak határozottság. De könnyű összetéveszteni a kettőt, és míg megszoktam, abból is komoly vitáink voltak, hogy állandóan szóvá tettem a „kényszeres tülekedésüket”.
Az izraeliek kimondják azt, amire vágynak
4. „Bocs, hogy élek”-mentalitás – a fölösleges hungarikum
Kobi visszatérő rémálma, hogy gyenge vagyok Izraelhez, itt a nők „kemények”, mindent kibírnak, én meg még a pitát sem vagyok hajlandó könyékig tunkolni a humuszban! Pattanok, segítek, ahol tudok, mosogatok, sepregetek vendégségben, de semmiképp sem nyúlok más hűtőjébe kérdezés nélkül. A hasonlóan mimóza műbalhékat itt szimplán „leeurópaizzák”, mondván, a barátság egymás hűtőjének nyitogatásánál kezdődik, és ha nekimész valakinek az utcán, úgyis túléli. „A kedvenc szavatok nektek magyaroknak a bocsánat. Sosem értettem, hogy a zsúfolt Mammutban miért kérnek percenként négyszer bocsánatot tőlem, még ha én is megyek nekik.” A pasimnak ez nonszensz, nekem meg az, hogy Izraelben már 5 méterről rám süvítenek, hogy menjek odébb az utcán, ha van is hely mellettem. Vagy hogy az utamat eltorlaszoló nő nem áll odébb, ha látja is, hogy elállja az utat, míg kellőképp hangosan nem szólok. Addig csak mélán, kihívóan néz.
Konklúzió: Ha valami nem tetszik Izraelben, szólsz. Hangosan. Magyarországon történelmileg kódolt alapon sem szeretjük a konfliktust, egy jó előre bekészített boccsal próbáljuk kivédeni. Itt sajnos nincs más hátra, el kell döntenem, melyik vonalon mozgok. Egyelőre a „bocs, hogy élek” erősebb.
Tel-Avivban az emberek a határozott közlekedés hívei
5. „Vízspúr” magyarok
Remek kis vitáink voltak a hidratálás miatt. Én alig iszom, Kobi és a családtagjai viszont naponta több liter vizet fogyasztanak fejenként, waterbar is minden házban, munkahelyen van szinte, és hát a 40 fokos hőmérséklet is elég inspiráló. Ezért ő félóránként úgy itatja a renitensen hidratáló barátnőjét, hogy ihaj, akár akarom, akár nem. De amikor Budapesten vagyunk, vagy a magyar barátokat, a családot látogatjuk, én leragadok annál a kérdésnél, hogy „Kérsz kávét/teát?” Eredmény? Óriássértődés és gigavita, hogy nem elég, hogy a magyar éttermekben nem adnak csapvizet, még vendégségben sem kínáljuk az egyszeri vendéget literszámra.
Konklúzió: Az itatás, vízkínálás náluk a gondoskodás jele, ezért ha én nem teszem, érzéketlennek tűnök, pedig csak annyiról van szó, hogy sajnos nem hobbiivó környezetben nőttem fel.
Az ivóvízdömping mindenhol alap, otthon és az éttermekben is
6. Induljon a show!
Az egyik legnagyobb balhéelőidéző helyzet az, amikor elhangzik részéről a „nálatok minden a külsőről/a külsőségekről szól” mondat. Példaként álljon itt a Kobi egyik kedvenc magyar éttermében, a Várban működő Baltazárban barátokkal elköltött patent kis téli vacsi. A végén a lányokra szépen precízen „felsegítődött” a szűk helyen a télikabát, kivéve természetesen rám… Na, itt robbant a magyar ösztrogénbomba, az összes kiszámítható kommunikációs következményt magával rántva („Mi bajod van?”/„Semmi” és társai). Utólag szupervicces, bár az is igaz, hogy csak a hasonló produkciók hátterét megértve. Kobinak önmagában is vicc, hogy itt feladják a nőkre a kabátot, mondván: van kezetek, és ez is csak az európai show része. Nekem a gyengédség, a biztonság jele, és egyébként is, apukám is mindig feladja…
Konklúzió: Ők tényleg nem adnak ilyesmire, az pedig egyértelmű, hogy Izrael nem a Borsószem királykisasszonyok országa. Itt nem fognak semmilyen kabátot feladni a snájdig királyfik, igaz, a 40 fokokban nagy szükség nincs is rá. Nálunk erre az a kompromisszum született, hogy ha úgy érzi, szívből jön, hogy rám centizgesse a kabátot, megteszi, ha erőltetettnek érzi, akkor nem. Miután megtapasztaltam, hogy gyakorlat híján a leglengébb darabot is úgy segíti fel rám, mintha egy bojlerbe akarna bepréselni, már nem is bánom..
Az összecsiszolódás nem kevés időt vesz igénybe a vegyes párosoknál (Pepi, a modellvizsla hamarosan követ minket Izraelbe)
Jövő héten a zimmer- és grillőrületről mint izraeli hobbitevékenységekről mesélek majd, valamint egy magyarok alapította kibucról a csodálatos északon, a Hermon folyó völgyénél, a Banias-vízesésnél. Az Instagramon a @pepirigoni név alatt követheted nyomon az esetenként megjelenő izraeli posztokat.
