A kapcsolataink által változunk a legtöbbet. Tükröt tartanak, megmutatják, hogy lehetne másképp, mi az, ami kevésbé működik, mi az, amiben meg tudjuk haladni magunkat. Ugyanaz az ember, legyen akár nő, akár férfi, valaki mellett szárnyalhat, más mellett pedig elnyomásban élhet anélkül, hogy önmagát meg tudná valósítani, hogy boldog lenne.
Egyszerűen mást hozunk ki egymásból, ez a szépsége és egyben a különlegessége a kapcsolatainknak. Ezért egy elemi, alapvető vizsgálatot érdemes tenni, amikor az életünk minőségét vizsgáljuk: mennyire adod fel magadat a párkapcsolatodban? A társad mellett mennyire tudsz szabad lenni, vagy mennyire fojtod el az érzéseidet, vágyaidat? Emel vagy lehúz? Inspirál vagy elnyom? Támogat vagy irányít?
Tipikus jelenség az, hogy csak kicsit engedjük egymást szabadnak lenni. Csak kicsit támogatlak, mert ha túl magasra repülsz, még a végén nem találsz vissza hozzám. Még a végén kinyílik a világ számodra is annyira, hogy megismersz mást, és fennáll a veszélye, hogy őt választod, nem engem. Tehát emellek, de csak egy darabig. Van egy láthatatlan határ, ami alatt még biztonságban érzi sok ember a kapcsolatát, de amin túl már nem mer menni, amit már nem mer meghaladni.
Hány százalékban adod fel magad a párkapcsolatodban? Kicsit? Közepesen? Vagy netán nagyon? Mi kellene ahhoz, hogy ez ne így legyen? Hogy ki tudj teljesedni benne? Mered-e elmondani, mi működik számodra, és mi az, ami már nem? Mersz-e kiállni magadért? Mersz-e többet választani? Mersz-e kilépni a nem működő kapcsolatból, ha már nem valószínű, hogy változás tud beállni benne?
Azt szoktam megkérdezni azoktól, akik megkeresnek, hogy mered-e azt bevállalni, hogy mindennap ránézel a kapcsolatodra, feltéve magadnak a kérdést: ha bárkit választhatnék, akkor is, ma is őt választanám?
Ebben a helyzetben nem azért vagy együtt a társaddal, mert egyszer, valamikor, évekkel ezelőtt megígértétek egymásnak. Nem is a gyerek, a családi ház és a rajta lévő hitel tart össze titeket, hanem valami belső, erős, mély szövetség, hogy ti összetartoztok. Mindennél biztosabban. És ez a szövetségérzés annyira erős, olyan stabilitást ad a kapcsolatnak, amiben nem maradnak kétségek benned.
Biztos vagy magadban, nincs benned féltékenység, hagyod a társadat szárnyalni, sőt figyelsz rá, hogy hogy tudod támogatni abban, amiben ő jól érzi magát, ami számára örömöt ad, amiben ő kiteljesedik. Nincs határa a szeretetednek, a szerelmednek, nincsenek kényszer szülte kompromisszumok, ki nem mondott, elhallgatott dolgok a kapcsolatotokban.
És ha kellően stabil vagy magadban, megengeded a társadnak is, hogy akár ő is így nézzen rá a kapcsolatotokra. Hogy merjen mindennap téged választani vagy nem választani. Mekkora „önbizalombomba” már az, ha ezt megengeded magatoknak? Ha tudod, hogy bárkit választhatna, ő mégis téged választ? Mert valahogy így kellene, hogy működjenek a kapcsolataink. Invitálva egymást saját magunk meghaladására, a változásoktól nem félve, készen egy közös csodás teremtésre.
Az ilyen kapcsolat tényleg egymás emeléséről szól. Arról, hogy segít a másik abban, hogy hogy túljuss a félelmeiden, átlépd a korlátaidat ,és megízleld a szabadság és a lehetőségek végtelenségének édes ízét. És te magad is ebben segíted őt. Ki az, akinek ezt te adod, és ki az, akitől ezt te kapod?
