A mozgásra legtöbben úgy tekintünk, mint a szenvedés netovábbja, izzadás, fájdalom, vér és könnyek. Egy új kutatás szerint nagyon egyszerű a magyarázat, hogy miért érzünk így: ha utáltuk a testnevelés órát az iskolában, akkor felnőttként is utálni fogjuk az edzést, vagy legalábbis nehezebben szoktatjuk magunkat rá a rendszeres mozgásra. Végül is ki az, aki élvezte azt a 12 perces futásfelmérést vagy a kötélmászást, amikor az egész osztály előtt megszégyenítette a tanár, mert csak lógott a kötélen, mint egy magatehetetlen kötözött sonka a kamrában?
Ugye, hogy mennyi negatív élmény kötődik a tesiórákhoz?
Kezdve azzal, hogy a mi gyerekkorunkban még viselni kellett azt az utálatos tornadresszt is, ami aztán végképp nem tett jót a kis önbizalomhiányos tinilelkünknek. Nem nagy csoda, hogy a kutatók azt találták a felmérés során, hogy akinek negatív tapasztalatai voltak kiskorában a testnevelés órán, annak ugyanazok az érzelmek aktiválódnak egy edzőteremben, vagy akár csak a sportolás gondolatára is felnőttként. Aki pedig jól vette a tesis akadályokat gyerekkorában, annak nem okoz problémát a rendszeres mozgás felnőttként sem.
Képünk illusztráció – Forrás: Profimedia
A kutatásból az derült ki, amikor az 1028 résztvevő leírta a legrosszabb élményét a testnevelés órákról, hogy leginkább a megszégyenítésre és megaláztatásra emlékeznek, nem pedig a mozgás örömére. Az olyan emlékek mélyen megmaradtak az emberekben, mint például hogy mindig utolsónak választották ki őket a csapatjátékoknál, vagy hogy kiröhögték őket az osztálytársak és tanárok, ha nem tudtak egy feladatot teljesíteni. A másik leggyakoribb emlék az volt, hogy a tesiórán végzendő gyakorlatok kicsit sem szereztek örömet nekik.
Ennek fényében nem is lehet azon csodálkozni, hogy felnőttként nincs nagy kedvünk felállni a fotelből és elmenni futni vagy edzőteremben izzadni.
Mi lenne erre a megoldás? Egyrészt felnőttként tudatosan megváltoztathatjuk a szokásainkat, úgyhogy nincs veszve minden. Meg kell találni azt a mozgásformát, ami jólesik, aminek örülünk, amitől jól érezzük magunkat. Ne az legyen a célja a mozgásnak, hogy lemenjen húsz centi a fenekünkből, hanem az, hogy egészségesek legyünk, aztán majd hozza magával a fogyást is.
A következő generációnál pedig egyértelmű, hogy át kellene szervezni a tesiórákat, hogy az legyen a fő céljuk, hogy megszerettessék a gyerekekkel a mozgást. Ez utóbbira elég kevés az esély, úgyhogy inkább a szülőkre hárul a feladat, hogy valahogy beillesszék az örömteli sportolást a család életébe.
