Tegnap este ültem a kanapén és zokogtam. Egy halálos beteg kutyát sirattam, akit életemben mindössze egyszer láttam, mégis a szívembe zártam. Vele együtt pedig egy kicsit azt a MÁSIKat is: amelyik hét éve olyan hirtelen hagyott magamra, hogy még elköszönni sem tudtam tőle. Pedig ő volt a legjobb barátom.
Amikor Bundást anno magunkhoz vettük, fogalmam se volt a kutyákról. Csak azt tudtam, hogy akarok egyet. Alig tíz voltam, félszeg, csendes, jó kislány. Egészen addig, míg ki nem derült, hogy a közvetlen környezetünkben véletlenül épp született egy felesleges tacskókölyök, akire örökbefogadó gazdik hiányában a biztos halál várt volna. Se előtte, se utána nem veszekedtem úgy és annyit a szüleimmel, mint ezért a kutyáért. Még a kamaszkorom legsötétebb pillanataiban se. És talán pont ezért, Bundus végül jöhetett, és 15 csodás évre maradt is, hogy közben a „cuki kiskutyámból” a „legjobb barátom”, majd a „szőrös testvérem” legyen.
Bundus életének 15 évében, az év 365 napjából pontosan 365-ben, észrevétlenül, mégis a legnagyobb természetességgel azon munkálkodott, hogy boldoggá tegyen. Például azzal, hogy öt perc távollét után is éppúgy örült nekem, mint mikor napokig nem láttam. A mókás trükkjeivel, amiket mindig a legváratlanabb pillanatokban húzott elő, és amivel végül mindig mosolyt tudott csalni az arcomra. (Utólag persze, hiszen adott pillanatban ki örülne tiszta szívéből annak, hogy a kutyája átrágta magát a fürdőszobaajtón, vagy hogy a nyakába rántott egy komplett tálca tojást.) És akkor arról még nem is beszéltem, hogy valahogy mindig tudta, milyen kedvem van. Hogy most épp bújásra, közös semmibe bámulásra vagy épp végtelen számú puszira van-e szükségem.
Miután elment, azt hittem, sosem lesz többet (ilyen) kutyám. Tévedtem. Bugac, akit négy éve a Vigyél Haza Alapítványtól fogadtunk örökbe, semmiben se hasonlít Bundusra, és mégis, van valami, amiben pontosan ugyanolyan, mint ő. Sőt! Ahogy azt mindjárt látni fogjátok, ebben az egy dologban a szerkesztőségünk összes házi kedvence megegyezik, függetlenül attól, hogy két- vagy épp négylábú-e:
az év minden egyes napján, feltétel nélküli szeretet lopnak az életünkbe.
Bárcsak mi, emberek is így állnánk az állatokhoz az év minden napján, és nem csak ezen az egyen, amit úgy hívnak: az állatok világnapja.
„Szegényebb lenne az életünk” – Nóra & Marcipán & Picur
„Mindig volt állatom, és bevallom, egyáltalán nem is tudom elképzelni az életemet állatok nélkül. Különösen a kutyáim voltak fontosak, de sajnos most nincs kutyánk: Zeusz 17 évesen elpusztult, és ez akkora fájdalmat jelentett, hogy még mindig vacillálok, legyen-e másik. Ő ír szetter volt, vagyis egy kajla kutya, aki csak ritkán fogadott szót, de mindenkit nagyon szeretett, beleértve a gyerekeimet is.
Miután meghalt, sokáig nem volt állatunk, majd jött a két szőrös macskagyerek: Marcipán és Picur. Azt gondoltam, hogy a macskák sokban különböznek a kutyáktól, de Marci inkább kutyaként viselkedik:
követ mindenhová, megvéd, ha kell, és nagyon szófogadó.
Picur igazi utcamacska, a fiam hozta haza egy hideg októberi napon, és így ragadt nálunk. Sokkal kevésbé alkalmazkodó, mint Marci, imád csavarogni, mindent felszippant egy pillanat alatt, sosem válogat.
Szeretem, ahogy esténként mellém fekszenek, vagy az ölembe ülnek a nappaliban, és nagyon kétségbeesünk, ha valami bajuk van, akkor azonnal rohanok velük az orvoshoz. Mindkettőjük nélkül sokkal szegényebb lenne az életünk, bár tagadhatatlan, hogy kevésbé lenne szőrös otthon minden…”
„Unalmasabb lenne nélkülük az életünk” – Gábor & Sztón & László & Szervác & Alma & Raktáros & Báró & Radar
„Akkor mondom: Sztón hadnagy, papagáj, ismeretlen nemű rozella, aki 2009-ben lett kimentve egy saját magánál alig nagyobb ketrecből egy hullámossal együtt. A legrégebben velünk élő állat.
László 2010-ben kb. két hónapos korában hangos nyávogással jelezte a gang alatt, hogy gazdát keres. Szerencséje volt, talált magának. A képen vele együtt édes gyermeke, Szervác (Gombóc, Puficica, Szervácgombóc, Piros) látható, az egyetlen, nálunk született állat. Kicsit elkéstünk az anyja ivartalanításával, azóta ilyen hibát nem ejtünk. Apja híres kóbor macska volt, így a környékünkön miatta igen sok a veres macska.
A szürke Raktáros, akit a váci Zöld Menedékből fogadtunk be 2014 őszén. Kutyáért mentünk, sikerült lealkudnom cicára.
2015 januárjában jött Alma, aki levadászta a szomszéd teljes baromfiállományát, ezért távoznia kellett előző lakóhelyéről. Eleinte szökött, rendes írhez méltó módon rendszeresen kijárt a kocsmába.
Báró cicát (fehér) 2016. január másodikán találtam, félig széttépve, a Dunakeszi lakótelepen. Nem kevés pénz árán megjavíttattuk, azóta ő is velünk él.
Radar nyuszit idén húsvétra vette egy ismerősöm a gyerekeinek azzal, hogy utána majd odaadja a kollégájának, levesnek. Ezt nem fogadtam el, így a nyúl is nálunk kötött ki.
Nem mondom, hogy nehezebb lenne nélkülük, de biztosan unalmasabban élnénk.
„Nehéz szavakba önteni, mit is jelent nekem” – Orsi & Hugó
„Hugó az én két és fél éves szálkás szőrű tacskó szeretetgombócom. Nehéz szavakba önteni, mit is jelent nekem… Ő az én mentsváram, a cinkostársam, a bizalmasom, a saját bejáratú bohócom, a terapeutám, a személyi edzőm, társam a bajban és a legfőbb segítőm a gyógyulásomban!
Rendkívül hálás vagyok neki mindenért, legfőképp az igazi, feltétel nélküli szeretetéért, amit kapok tőle minden egyes nap!
„Felidézni is nehéz azokat az időket, amikor még nem voltak macskáink” – Adél & Kókusz & Indigó
„Öt év telt el a felnőtt életemből úgy, hogy nem volt macskám,
és azt kell mondanom, olyan volt az az időszak, mintha hiányzott volna pár szín a szivárványból.
De tudtam azt, hogy amíg albérletben lakom, nincs fix hátterem, addig nem szeretnék felelőtlenül magamhoz venni egyetlen állatot sem. Aztán amikor a fix háttér kialakult, és összeköltöztünk a párommal, rögtön elővezettem, hogy szeretnék cicát. És nem bíztam a dolgot a véletlenre: tudtam, milyen fajtát szeretnék, utánajártam, kik tenyésztik idehaza, és két macskakiállítással később meg is érkezett hozzánk Tiszafüredről Indigó, a hivatalos színkódja szerint lila burmakisasszony, majd pár hónap múlva kiegészültünk csokoládébarna »félöccsével«, Kókusszal.
Persze az első pillanatban a mancsa köré csavart minket mindkettő.
Hogy miért macskák?
- mert egyéniségek;
- önállóak, ami gazdiszempontból kényelmi funkció is – nem kell őket hóban-fagyban, hajnalban és késő este sétálni hordani;
- mert nagyon tiszta állatok;
- mert érzékenyek – pontosan érzik, ha például el vagyok keseredve, netán dühös vagyok, és ösztönösen nyugtatni próbálnak;
- mert jót tesznek az ember idegeinek – kevés megnyugtatóbb dolog létezik a macskadorombolásnál;
- és a kedélyállapotának – kevés szórakoztatóbb jószág van náluk ugyanis.
És hogy miért burmák?
- mert az intelligenciájuk kiemelkedő;
- kicsit kutyatermészetűek – visszahozzák a labdát, jelzik a gazdinak, ha játszani akarnak, vagy éppen éhesek, netán unatkoznak;
- nagyon ragaszkodóak, a kezdet kezdetén »falkavezért« választanak maguknak, és rettentően kötődnek hozzá;
- és gyönyörűek.
Nálunk Kókusz a férjemet tekinti törzsfőnöknek, Indigó viszont engem. A két macska karaktere nagyon más, Kókusz egy henye haspók, aki kétszer akkora, mint a nővére, dupla annyit eszik, horkolva alszik, és nagyon »beszédes«. Hangos ordítással jelzi például, ha szeretne feljutni a szárítógép tetejére, oda ugyanis nem tud egyedül felugrani, ilyenkor fel kell őt tenni, amit élénk dorombolással köszön meg. Idegenekkel először bizalmatlan, lassan oldódik fel, mindig megvárja, a testvéréhez hogy viszonyul az ismeretlen, és ha látja, hogy nincs para, csak akkor kezd lassan ellazulni.
Indigó ellenben egy extrovertált kis tünemény. Kicsi, karcsú és nagyon kíváncsi. Ő a felderítő egység, mindenkivel azonnal barátkozni kezd, és nem volt még olyan ember, aki ne olvadt volna el tőle. Apropó, olvadás: természetesen cseppfolyós a kisasszony, hihetetlenül apró, szűk helyekre is bekúszik, reggelente rendszeres program, hogy indulás előtt rá kell szánni pár percet, hogy előkerítsük, mert újabbnál újabb búvóhelyeket talál magának. Hol a kamraszekrényből, hol a gardróbból, hol pedig a hűtő mögül sétál elő blazírt ábrázattal. És igazi biovekker. Majdnem minden reggel 5 perccel azelőtt, hogy a telefonom ébresztene, rám mászik, és hangosan dorombolva lefejel (értsd a fejét az orromhoz nyomja), várva a simogatás- és reggeliadagját.
Az pedig hab a torta tetején, hogy nemcsak hozzánk kötődnek nagyon, de egymást is imádják. Vannak persze nézeteltérések, időnként lekevernek egymásnak egy-egy pofont is, de mindennap összebújva alszanak.
Kókusz most vasárnap lesz 3 éves, amikor ő született, Indigó nagyjából akkor került hozzánk.
Gazdinak lenni nagyon jó dolog, felelősségvállalásra, türelemre, kötelességtudatra tanít, hiszen az almot takarítani kell, akármi van, és ha nyaralni megyünk, az is egy programpont, hogy megoldjuk a macskák felügyeletét. Viszont cserébe annyi élményt, annyi szeretetet kapunk ezektől a neveletlen kis szőrmókoktól, ami miatt busásan megtérül minden ráfordítás.
Ma már felidézni is nehéz azokat az időket, amikor nem voltak még macskáink. Valószínűleg rém unalmas volt az életünk nélkülük.”
„Nehéz lenne egy vizsla mellett szomorúnak lenni” – Marci & Kókusz
„Kókusz a Vizslamentéstől került hozzánk 2013 márciusában, amikor az a hatalmas hó esett. Nógrádban egy használaton kívüli kútba dobták, nyakán kötéllel, aminek a másik végén egy betontömb volt. Mikor a tűzoltók kihúzták, tele volt sebekkel a teste, csont és bőr volt, de nem vesztette el bizalmát az emberekben. Az ideiglenes befogadói nevezték el Kókusznak a sötétbarna vizslaszíne miatt, mi pedig nem változtattunk.
Mára egy aktív, 23 kilós vizslalány lett belőle, aki mindenhová velünk jön, aktív közösségi életet él, és minden reggel egy tóparton kergeti a kacsákat.
Amellett, hogy mozgásban tart, a stresszoldásban is jeleskedik, nehéz is lenne egy vizsla mellett szomorúnak lenni.
Bár saját kanapéja van, és a gazda ágya tiltott hely számára, nincs olyan reggel, hogy meg ne próbálna bejutni a takaró alá. Vannak tiltások, melyeket nem vizsláknak találtak ki.”
„Most, hogy öregszik, rájöttem, mennyi szeretetet kaptunk tőle” – Ádám & Mila
„Éveken keresztül működtünk ideiglenes befogadóként a párommal. Ő gyerekkora óta ment kutyát, macskát, madarat… szóval mindent, ami láthatóan segítségre szorul. Amikor 8 éve összeköltöztünk, úgy döntöttünk, itt az ideje egy saját kutyusnak, akit mi nevelünk fel pici korától kezdve. Akkor már javában zajlott a border collie őrület, ami nagyjából most kezd kicsúcsosodni. Tudtuk, hogy kimagasló a fajta intelligenciája, könnyen tanítható, jó fej, pörgős és nem mellesleg gyönyörű juhászkutya. Úgy gondoltuk, muszáj kiderítenünk, miért rajonganak őrülten a borderekért, ezért elmentünk egy tenyésztőhöz, ahol kiválasztott minket az akkor 7 hetes Mila. Igen, kiválasztott, ugyanis hiába néztünk ki egy másik kutyust, ha hívtuk, mindig Mila jött oda hozzánk.
Oké, ez eldőlt, akkor jössz velünk haza! – így született meg a döntés.
Most 8 éves, és még mindig imádja az embereket. Ismerkedik az utcán is, alig lehet levakarni. Ha ismerősökkel sétálunk, folyton együtt akarja tartani a társaságot, és persze mindig ő van a középpontban. Igazi társasági lény, mellette sosem unatkozunk.
Most, hogy öregszik, rájöttem, mennyi szeretetet kaptunk tőle. Milyen fegyelmezett tudott maradni mindig!
Frizbizni is ő tanított meg. Ha visszapörgethetném az időt, biztos elvinném versenyekre, akkorákat ugrott néha… és a trükkök, amiket tud… folyton megállnak nézni minket a járókelők.”
„Egy malipuszi sok mindent rendbe tesz” – Éva & Kitty
„Amióta Kitty, a malinois is része az életünknek, minden sokkal derűsebb és kiegyensúlyozottabb lett. Nem véletlenül: egy malisimi és egy malipuszi sok mindent rendbe tesz. A mai napig rengeteget tanulunk tőle: segítőkészséget például, Kitty ugyanis kölyökkorában lenyelte a szolgálati jelvényt, így mindig ugrásra készen várja a következő feladatot.
Vagy a »Mindig szeretlek« – állapotot, mert az ő odaadását és hűségét semmi nem ingatja meg. Csak a módszereit váltogatja, hogy épp mivel vidít fel vagy nevettet meg, egy újabb adu ászt előkapva cukiskodásainak végtelen tárházából.
Hogy mi az, amit el se tudnék nélküle képzelni? Egyszerűen a mindennapokat.”
