„Biztos vagyok benne, hogy meg fogja tudni oldani.” Anélkül, hogy részleteiben taglalnám az – egyelőre – utolsó, pszichológusnál töltött órámat, annyit nyugodt szívvel elmondhatok, ez volt az egyik utolsó mondat, amit a terápia keretében a pszichológusom mondott nekem. Néhány perccel később megöleltük egymást, és már mehettem is a dolgomra. Mondanom sem kell, a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, pedig néhány hónappal korábban már a puszta gondolattól is kivert a víz.
Ez a mostani volt az első olyan hét, hogy nem volt a naptáramba már hetekkel előre bevésve a fix időpontom. És ez volt az a hét is, amikor a Buzzfeeden szembe jött velem egy szívbemarkoló gyűjtés arról, milyen örök érvényű, mindenki számára hasznos igazságokat tanultak mások a saját terapeutájuktól. Úgy döntöttem, kivételesen összevegyítem a két élményt, és miközben leírom, mit tanultam az elmúlt másfél év alatt, kiemelten megosztom veletek mások értékes tapasztalatait is, ezeket ugyanis bárki nyugodt szívvel hasznosíthatja a mindennapjai során.
Légy hálás annak a nőnek, aki annak idején meghozta azt a bátor döntést, hogy erre az ismeretlen útra lépjen.
Ha most azt írnám, hogy a szorongás, ami miatt végül pszichológushoz mentem, csak úgy, hirtelen, a semmiből szakadt a nyakamba, hazudnék. Méghozzá ordas nagyot. Akkorra már ugyanis jó hat éve kínoztak a hol lelki, hol testi tünetek, amik még a jobb napokon is épp csak elviselhetők voltak. Az első pár évben azzal hitegettem magam, hogy ha jobban odafigyelek magamra (értsd: jobban eszek, többet alszom és mozgok), a tüneteim is maguktól elmúlnak majd.
Később, amikor ez nem vált be, igyekeztem egyszerűen nem tudomást venni a dologról, ami pont arra volt jó, hogy megjelenjenek a pánikrohamok is, amiknek hála, egy ponton túl már az utcára is alig mertem kilépni. Amikor egyik nap a Tesco közepén bőgtem el magam a pasimnak, hogy „meg fogok halni”, valahol legbelül azt is eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább.
Nem kell, hogy mindig pozitívan lásd a jövőt, már az is bőven elég, ha kíváncsi vagy rá, mit tartogat számodra a holnap.
Amikor első alkalommal mentem terápiára (ami az esetemben kérdés-válasz formátumú, főleg beszélgetés volt), szentül hittem, hogy mostantól akkor évekig ez lesz. Meg se próbálom letagadni: az „élethosszig tartó terápia” ötletét filmekből és sorozatokból vettem. Ezek után nagyon meg sem kellett volna lepődnöm, mikor a pszichológusom már az első néhány alkalommal elérhető célokat fogalmaztatott meg velem, miközben felhívta a figyelmemet arra is, hogy a jó terápia az, aminek egyszer, belátható időn belül vége van. Neki nem mondtam, de nekem akkortájt ez még elképzelhetetlenül messzinek tűnt.
És arra gondoltál már, hogy mi van, ha végül minden rendben lesz? Ha a kemény munka végül csak kifizetődik? Miért ne lehetne így?
Nagyjából fél év volt, mire egyáltalán ki mertem mondani, hogy jobban vagyok. Ez persze egyáltalán nem jelentett egyet azzal, hogy csettintésre minden tünetem köddé vált. Dehogy. Továbbra is voltak nehéz és nagyon nehéz napjaim, sőt olykor heteim is, de már határozottan látszott a fény az alagút végén. És ez elsősorban nem is feltétlenül nekem, hanem a környezetemnek tűnt fel: ebben az időszakban szó szerint elárasztottak az olyan visszajelzésekkel, mint, hogy: „téged kicseréltek”, „tök megváltoztál”, „mi történt, totál ki vagy simulva”. Mindezt úgy, hogy még csak nem is mindegyiküknek kötöttem az orrára, hogy terápiára járok.
A körülötted lévő emberek nem érzik azt, amit te, és nem tudnak olvasni a gondolataidban sem. Az, akit az ellenségednek gondolsz, nem a te életed szereplője, ő a saját életének a főszereplője.
Úgy egy éve jártam már pszichológushoz, mikor először szóba került a terápia vége. Készületlenül ért, pedig akár számíthattam volna is rá. Nem szépítem, bepánikoltam. És nem attól féltem, hogy akkor innentől kezdve többet nem lesz senki, aki türelmesen végighallgatná az ügyes-bajos dolgaimat, a kattogásaimat, vagy aki kérdésekkel bombázna, és kézen fogva vezetne az érzéseimet illetően. Attól rettegtem, hogy ha nem megyek többet, visszatérnek a tünetek: szépen lassan, egyik, a másik után, a pánikrohammal bezárólag. Beletelt néhány hónapba, mire meg tudtam barátkozni a gondolattal, hogy egyedül is menni fog.
Mi lenne, ha egyszer nem ítélkeznél magad fölött és végre azt csinálnád, ami neked jó?
Azt, hogy az utolsó alkalommal megyek, az utolsó utáni pillanatban tudatosítottam. Valahol az odafelé vezető úton, a kapuban esett csak le, és ahogy kell, menten el is bőgtem magam. Nem azért, mert vége lett. Az elmúlt másfél év miatt. Akkor és ott ugyanis nagy sokára végre tudatosult, hogy már sosem leszek olyan, mint amikor először léptem át ezt a küszöböt. És ettől furcsa mód, nagyon megkönnyebbültem.
Sokat gondolkodtam most, hogy ezek után mindabból, amit a pszichológusom mondott nekem az elmúlt másfél évben, mi az az egy dolog, amit mindenkivel szívesen megosztanék. Végül erre a mondatra esett a választásom:
Nincs olyan, hogy tökéletes pillanat.
