Mivel a munkám miatt nem tehetem meg, hogy hétköznap ne legyek telefonon vagy online elérhető, a választásom egy szombatra esett. Reggel még utoljára rápillantottam az e-mailekre és a Facebook-üzenetekre, majd fogtam magam, és minden okoseszközt kikapcsoltam. Épp a Balatonra indultunk kirándulni a férjemmel, és egy ideig tanakodtam azon, hogy magammal vigyek-e egyáltalán bármilyen kütyüt, hiszen ha nincs nálam ilyesmi, tuti, hogy nem csábulok el, de aztán meggyőztem magam, hogy vészhelyzet esetére mégiscsak jól jöhet egy mobil. Elindultunk.
Már a Siófokra vezető autóúton – mialatt a férjem vezetett – akadtak gondjaim. Például az, hogy nem tudtam megnézni a szálloda pontos címét a neten, nem tudtam rákeresni a beszélgetés közben felmerülő kérdésekre (meglepően sok ilyen volt a csirkecurry hozzávalóitól a gyerek éves iskolai programtervéig), és észrevettem, hogy időnként kényszeresen tapogatózom magam körül, keresek valamit. Naná, hogy az okostelefonomat! Egy óra elteltével egyfajta különös nyugtalanság lett úrrá rajtam a kocsiban. Fészkelődtem, nem tudtam magammal mit kezdeni, és még a férjem szívatását is el kellett viselnem, aki nem engedte, hogy elolvassam a telefonján, ki szólt hozzá a szerzői oldalamon közzétett bejegyzésemhez. Ez az eszköztelenség idegesítően frusztráló érzés volt.
Nagyon örültem, amikor megérkeztünk a Balatonra, mert végre ki lehetett szállni, sétálni, kávézni, ebédelni, miegymás, hiszen az élet net nélkül – hogy csak úgy szünet nélkül bámulunk kifelé az ablakon az autópályán – meglehetősen ingerszegény. A környék felfedezése közben aztán jött a következő gond. Nem tudtam mivel fotózni, mert hát ugyan kinek jutott volna eszébe elindulás előtt bepakolni az őskövület fényképezőgépet? Hát hogy lesz így Insta-sztori ebből a csodás őszi Balaton-partból, az aszalt paradicsommal és mozzarellával töltött csirkéből és a habos kávéból? Elárulom, sehogy. Mert hát a férjem dafke nem volt hajlandó fotózni, és közölte, hogy most aztán kemény fába vágtam a fejszémet, mert egy teljes napra ki kell kapcsolnom a szinte kényszeresen tartalom-előállító agyamat, és megélni, élvezni a pillanatot. Egyszerűen csak úgy ott lenni. Őszintén nem tudom, mikor csináltam ilyet utoljára, és szerintem a ma emberének ezt nem is olyan könnyű kivitelezni.
Igazából nem tudom meghatározni, hány óra kellett ahhoz, hogy zavartalanul belefeledkezzek az élményekbe, és már egy porcikám se kattogjon azon, mi történhet a nagyvilágban, miközben én kivontam magam belőle. Talán valahol a délutáni szunyókálás után, a szaunában jött el az a pillanat, amikor úgy éreztem, milyen jó, hogy most csak ketten vagyunk itt, meghitt békében, és az égvilágon senki nem tud bennünket elérni. Estére egészen ellazultam, és miközben sétáltunk, vacsoráztunk, rengeteget nevettünk. Előkerültek olyan témák, amelyek nagyon régen nem. Őszintén: rendkívül jól esett a csönd.
Este visszatérve a szállodába megnéztem egy tévéműsort. Elejétől a végéig. Egészen újszerű élmény volt, hogy a kevésbé eseménydús képsoroknál nem nyúltam automatikusan a telefonom után, elmerültem a látottakban-hallottakban, sőt még a reklámblokkot is megnéztem, amire egyébként évek óta nem volt példa. Csodálkozva állapítottam meg, hogy ezek a mostani reklámok mennyire másak, mint amilyenekre emlékeztem.
Mire végül lefeküdtünk aludni, elképesztően kellemes, ellazult tudatállapotba kerültem, és nagyon jót aludtam. Reggel, ébredés után meg is fogalmazódott bennem, hogy miért: mert semmit nem láttam, hallottam, észleltem elalvás előtt, ami felzaklatott volna. Ha belegondolok, otthon számtalanszor előfordul, hogy lefekvés előtt még a telefonomra pillantok. Ha egy e-mailben problémát jelez valamelyik üzleti partnerem, ami miatt nehéz lesz a másnapom, ha egy barátom megírja, hogy aznap valami rossz történt vele, vagy ha kellemetlen hozzászólást kapok valamelyik fényképem alá… Megannyi dolog áradhat és árad is felém a külvilágból, ami kizökkent az ellazult tudatállapotomból, felzaklat és lehetetlenné teszi, hogy igazán pihenjek.
A telefonomat és ezzel együtt a mobil adatforgalmamat csak másnap, egy késői reggeli után az autóban kapcsoltam vissza, amikor hazaindultunk. Érdekes, hogy akkor már egyáltalán nem hiányzott a külvilág zaja, és bevallom, az eredetileg meghatározott 24 óra helyett 27 órát volt kütyüstop, mert a végére úgy elkezdtem élvezni azt a régi, vezetékes telefonok korát idéző, boldogító érzést, hogy senki nem tud elérni. Aztán persze rögtön áradni kezdtek az e-mailek, sms-ek, a közösségi oldalak üzenetei és értesítései… elhiszitek, hogy hazafelé egész úton válaszüzeneteket küldtem, pedig a röpke eltűnésem csupán szombattól vasárnapig tartott? Aztán rádöbbentem, valójában ráértem volna reagálni, elérhetőnek lenni hétfőn is, hiszen a szóban forgó ügyekben addig úgysem történik semmi. A tudat azonban, hogy csippan mellettem a telefonom, és az ezzel járó kíváncsiság, hogy vajon ki írt nekem, mit akarhat tőlem, gyakran az állandó elérhetőség börtönébe zár engem. Ha pedig már elolvastam a kapott üzenetet, illik válaszolni, és úgyis csak egy perc az egész…
Csakhogy sokszor egy perc! És hányszor egy perc, ahányszor a telefonomhoz nyúlok? Hány élményről maradok le, mialatt kütyüket nyomkodok, és hány gyönyörű pillanat megy a levesbe, csak mert általános tény, hogy fontosabbá vált a megosztás, mint az átélés?
A 24 órás kütyüstop végére, azt hiszem, felébredtem, és kiszabadítottam magam az örökös elérhetőség fogságából. Hosszú idő óta először éreztem néhány órán át igazán szabadnak magam.
Próbáljátok ki ti is! Higgyétek el, megéri.
Nálam ezentúl minden vasárnap kütyümentes nap – a lelki egészségemért.