Ez a szobor tökéletesen összefoglalja azt, mit érez, aki gyászol

Esvé | 2019. Január 14.
A „Melankólia” című alkotást egy Svájcban élő székely szobrász, György Albert készítette röviddel azután, hogy elveszítette első feleségét.

Sosem fogom elfelejteni azt az évet, mikor meghalt a legjobb barátom. Huszonéves voltam, tapasztalatlan és – amit akkor még egyáltalán nem tudtam – végtelenül szerencsés. Egész addig a márciusi napig ugyanis semmiféle tapasztalatom nem volt a halállal. Persze, most írhatnám azt, hogy a barátom halála leginkább azért sokkolt, mert egyáltalán nem számítottam rá, de ez nem lenne igaz. Idős is volt már, ráadásul nagybeteg, a lelkem legmélyén pontosan tudtam, hogy kevés ideje van. Mégis, mikor megkaptam azt a bizonyos telefont, konkrétan lefagytam.

És utána hosszú napokig nem is tértem magamhoz. A halálhír utáni első hetekből leginkább két dologra emlékszem: a teljesen véletlenszerűen, bárhol és bármikor rám törő sírógörcsökre, valamint arra a tátongó ürességre, amit a barátom hagyott maga után. Mintha a távozásával belőlem is kitépett volna egy hatalmas darabot. Azóta már majdnem tíz év telt el: a mindennapjaimnak ma már nem része a gyász, és néha egész hónapok is eltelnek anélkül, hogy a barátomra gondolnék. Mégis. A szívemnek az a része, ahonnan azon a márciusi napon kiszakadt egy darab, ma is fáj, és egész biztos vagyok benne, hogy míg élek, nem gyógyul be teljesen.

Épp ezért talán nem is véletlen, hogy lekattintottam a Scary Mommy oldalán azt a cikket, amely egy olyan szoborról szólt, amely állítólag tökéletesen összefoglalja azt, amit egy gyászoló érez. Caila Smith írásából kiderült, a szobor Svájcban található, egy félreeső parkban, valahol a Genfi-tó partján. György Albert készítette röviddel azután, hogy elveszítette az első feleségét.

Kép forrása: Scary Mommy

Nézem most a szoborról készült fotót, és azt érzem, hogy észrevétlenül utazom vissza az időben. Újra az a huszonéves vagyok, aki elveszítette a legjobb barátját. Nézem a szobrot, ahogy a saját ürességén csodálkozik, és érzem AZT az ürességet. Abban az időszakban, éppen úgy, mint a szobor, egy héj voltam csupán. A gyász azonban, ahogy én látom – szerencsére – nem ér véget ennél a fázisnál. Az érzés, amit a szobor alkotója tűpontosan megragadott, csak egy állomás azon a végtelenül hosszúnak tűnő úton, amit gyásznak nevezünk.

 

Disclaimer: a legjobb barátom egy négylábú tacskókeverék volt, Bundásnak hívták, és 16 évesen halt meg 2012-ben.  

Exit mobile version