Gyanítom, mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, mint a most következő beszélgetés alanya. Egy alapvetően hétköznapi ember, aki a kreativitásával mégiscsak kiemelkedik valahogy a tömegből. Juditot jó ideje ismerem, és több dolog miatt is azonnal egyértelművé vált számomra: ez a nő a fontos, érzékeny, alkotó embertípus „iskolapéldája”. Azoké, akikről nem hallunk nap mint nap, akikkel nincs tele a sajtó, mégis elképesztő tehetséggel rendelkeznek. Emlékszem, irigység fogott el, amikor megmutatta az unokahúgának készített könyv illusztrációját. Egyszerűen fogta Gerald Durrell Családom és egyéb állatfajták című könyvének egyik képek nélküli kiadását, és a lapszéleket, itt-ott a sorok közötti kis hézagokat zseniális lényekkel töltötte meg – kapcsolódva persze az aktuális szöveghez. Aztán nemrég megajándékozott két hihetetlenül aranyos – és élethű! – horgolt madárral, később pedig megmutatta, milyen cuki figurákat készített a kollégáinak, többek között például egy horgolt pinceászkát.
Judit rövid történetének a lényege és fontossága abban áll, ami sokunk sorsát átszövi: az energiáink megfelelő csatornázásáról. Egy emberöltőn át taposómalomban töltött élet édes ellenszerét találta meg egy budapesti jogász, aki, bár a főállásában is rendkívül fontos dolgokkal foglalkozik, úgy érezte, a papírmunka mellett valami másra is vágyik. Dr. Kádár Judit jogász-cukrásszal beszélgettem.
Fotó: Neményi Márton
Amennyire ismerlek, gyanús, hogy te nem az a típus vagy, akinek már óvodában is törvénykönyv volt a jele. Jól érzem, hogy a pályaválasztásod mögött mások állnak?
Alapvetően a szülőktől nem jött semmilyen különösebb nyomás. A nagyszüleim viszont közgazdasági pályán mozogtak, és ahogy az lenni szokott, mondogatták, mindenképp olyan szakmát kell választani, amiből meg lehet élni. Kérdés sem volt, hogy egyetemre kell menni. Én végül a jogra mentem. Tény, nem volt bennem komoly eltökéltség, és hazudnék, ha azt mondanám, a szakma körül forgott az életem huszonévesen. A büntetőjog viszont izgalmasnak tűnt, bár végül kiderült, számomra túlságosan megerőltető lelkileg az az irány. Engem egyébként a biológia érdekelt, de ezzel kapcsolatban tényleg volt egy erős családi lobbi. Mert hát ugye akkor mi lesz belőled: tanár? Utólag visszanézve ez a gondolatmenet már nem állja meg a helyét, de 18 évesen még nem feltétlenül állsz készen arra, hogy egy ilyen fontos, az egész jövődet meghatározó döntést meghozzál, akár a családtagjaid ellenében. Jó ideje dolgozom jogászként a közigazgatásban, és a legszebb, hogy a közvetlen munkatársam jelenleg egy biológus. Tulajdonképpen ülhetnék pontosan ugyanabban az irodában, ha anno a vágyott diplomát szerzem meg.
Tehát ugyanazokon az ügyeken dolgoztok, csak más megközelítésben?
Igen, természetvédelmi ügyekkel foglalkozunk, ki-ki a maga hatáskörében. A legnagyobb különbség közöttünk a megítélésünk az emberek szemében. Egy kívülállónak a jogász mindig csak jogász marad, amire egy sóhajjal rálegyint. A többi foglalkozást általában követi valami érdeklődő kérdés.
De ha jól sejtem, nem itt kezdtél.
Nem, egyetem után három évig ügyvédjelölt voltam egy kisebb, induló irodában. Ennek a bizonytalansága nem igazán volt meggyőző számomra. A nyűg, hogy lesz-e új ügyfél, és az az elképesztő „behajtási” mizéria, hogy mikor fizetik ki a munkádat, mennyit és hogyan? Talán itt jött ki a legjobban, hogy nem vagyok tipikus ügyvédalkat. Nem voltam annyira elhivatott, hogy ezeket a feladatokat később örömmel, önként válasszam.
Az ügyvédi irodától egyenes út vezetett a mostani munkahelyedig?
Nem, több helyen megfordultam, de már a közigazgatásban. A környezetvédelem viszont mindig jelen volt. Vízügyi kérdések, adatvédelem, energiagazdálkodás. Aztán jött a cukrászat.
Csak úgy a semmiből?
Egy jogász barátnőm kismamaként belevágott a muffinkészítésbe. Én épp felmondtam egy munkahelyemen, amikor felmerült, hogy nem akarnék-e beszállni a vállalkozásba. Köztünk ezer éve futott már a kézműves szál, jól tudta, hogy szívügyem a dolog. Míg besegítettem neki, elvégeztem egy OKJ-s cukrásziskolát. Végül aztán úgy alakult az élet, hogy visszamentem egy korábbi munkahelyemre, de a cukrászkodás szeretete megmaradt. Fél évig párhuzamosan futott a két szál: nappal 8 órát az irodában voltam, ahonnan heti háromszor átrohantam egy sütödébe, újabb 3-4 órára.
Mi volt a feladatod? Volt valamilyen kijelölt szakterületed?
Alapvetően kezdettől fogva a dekorálás érdekelt, de itt azért volt sütés is, készítettünk macaronokat, különböző süteményeket is. Mindent megrendelésre, igény szerint csináltunk, többek között tortákat is, amelyeknek a díszítését is én csinálhattam. Egy idő után persze ezt a dupla munkavégzést nem lehetett bírni. Úgyhogy átálltam az eseti jellegű tortakészítésre, elsősorban a család és az ismerősök számára. Ebben aztán 100 százalékig kiélhetem a dekorálás iránti vágyamat.
De azért te teszed össze a tortaalapot is, nem?
Persze. Csak érdekes módon az a része annyira nem fog meg. A kreativitás, ami egyébként olyan szinte, mint egy terápiás foglalkozás, teljesen leköt. De azt már nehezebben viselném, ha egy cukrászdában állva nap mint nap x számú tortaalapot kéne lesütnöm, majd mindegyiket egy megadott rend szerint krémmel és borítással ellátnom. Az nem sokban különbözne egy bejáratott irodai munkától. Nyilván megvan ennek is a szépsége, de nem ez az én világom.
A dekorációs képességeidet egyébként az OKJ-s képzés alatt sajátítottad el?
Az iskolában a díszítéssel kapcsolatban nem volt kifejezett képzés. Kellett persze egy vizsgatortát csinálni, aminek ki kellett valahogy néznie, de erre nem fektettek külön hangsúlyt. Léteznek erre külön kurzusok. Cukorvirág-készítő workshopra például én is elmentem. Elképesztően jó volt nézni a lányt, aki vezette a foglalkozást. Nagyon ügyes volt, és nagyon jó órákat tartott. De egyébként… nem tudom. Nálam ez az egész valahogy olyan, mintha gyurmáznék, kialakulnak a kezem között a figurák. Ehhez nem nagyon kellett tanulni. Olyan szempontból viszont nagyon hasznos volt a képzés, hogy a különböző sütési és készítési folyamatokat felgyorsító technikákat, fortélyokat megtanították. A tanáraink eloszlattak pár tévhitet, sokkal lazábban kezelték az egész dolgot, mint én addig. „Persze hogy rá lehet nyitni a sütőt a piskótára. Fordítsuk nyugodtan az oldalára.” Addig az ember retteg, hogy összeesik minden, hímes tojásként bánik a süteményekkel. Aztán rájön, bírják a gyűrődést. Én a tortákkal magának a cukrászatnak csak egy teljesen apró szeletét használom.
Fotó: Neményi Márton
Milyen gyakran szoktál otthon sütni magatoknak?
Hát… mi nem vagyunk nagyon édesszájúak. Ünnepekre viszont a családnak, a gyerekeknek mindig kötelező valamit készíteni. Ott is elsősorban a díszek miatt van őrület. A kicsik iszonyatosan élvezik, hogy a figurákat szét lehet szedni, meg lehet enni a fejüket, szemüket. Mindent.
Milyen érzés, hogy a bevásárlástól a sütésen át a dekorációig eszméletlen sokat pepecselsz egy tortával, majd két perc alatt köddé válik a műved?
Nagyon jó. Alapvetően nagyon szeretek kézműveskedni, többféle technikával is szívesen foglalkozom. A tortában viszont az a nagyszerű, hogy nem porosodik a polcon felesleges tárgyként. Hanem egy pillanatig jó, megcsodáljuk a dolgot, örülünk neki, aztán hopp, el is tűnik a világból. Nekem megvan az élmény, hogy csináltam valamit, de nem marad meg a dolog egy kis porcelándisznónak a polcon.
Kádár Judit
A világ összes porcelándisznó-készítőjét bántottad most meg.
Én kérek elnézést. De érti mindenki. A tortakészítés kicsit buddhista dolog, a kész termék pedig olyan, mint egy tibeti homokmandala.
Milyen sűrűn szoktál tortázni?
Teljesen változó. Ennek persze az is az oka, hogy borzasztó marketinges vagyok. Mindig elfelejtem kirakni a képeket a Facebook-oldalamra. Úgyhogy általában bátortalan üzeneteket kapok, hogy Judit, azért még csinálsz tortákat?
Gondolom, a születésnapok kapcsán vannak slágertematikák. Van olyan motívum, amit már nem szívesen csinálsz meg?
Szerencsére nem nagyon szoktak ismétlődni a témák. Bár mostanában az unikornisok nagyon mentek. Abból készült is négy verzió. És persze a focipályatorta is nagy siker. De valahogy szerencsém van, mert mindig mindenki mást kér. A sorozatgyártás, ahogy már kiderült rólam, nem menne ilyen felszabadultan és örömmel. A kreatív gondolkodás, tervezés viszont vonz. Az egyik kedvenc tortámat az unokahúgomnak készítettem. Ezen kismacskák sündörögtek, építették magát a tortát, boldog születésnapot kívántak, ilyesmi. Az ilyen idétlen, aranyos figurákat kedvelem. Ezeket sokkal jobb elkészíteni, mint egy már létező mesehős reprodukcióját. Totális szabadkezem persze csak a családi megrendelések kapcsán van.
Szokott visszajelzés érkezni? Kapsz fotót a megajándékozottakról?
Igen, ami zseniális. A nagy, csodálkozó szemek, gyertyafényben. Ezeket nagyon szeretem. Ebben az egész műfajban nagyon szép, hogy egyből van visszacsatolás. Ez a jogi munkából hiányzik.
Fotó: Neményi Márton
Miért, a közigazgatásban nem kapsz visszajelzést a munkádról? Nem jön egy „köszönjük Judit, hogy megmentetted Magyarország élővilágát” gratulációs e-mail?
Nem jellemző erre a szférára a dicséret. Nem tudom, hogy ha ügyvédként dolgoznék, mennyire veregetnének vállon. Talán ott több az elismerés, hiszen a munkavégzés is személyhez kötött. Nem tudom. De talán éppen ezért is olyan fontos számomra a cukrászkodás mint kiegészítő tevékenység.
Azért az gyanús, hogy bár nem a jog az életed, nem adnád fel a munkád, hogy elmenj főállásba cukrásznak…
Nézelődtem a témában, kerestem konyhát, hogy átálljak arra a vonalra. De sem a tömegtermelés, sem a magányos farkas életmód nem vonzott. Illetve kérdés, hogy kielégítene-e szellemileg, ha „csak” cukrászkodnék. Azt hiszem, nekem kell ez az egyensúly, hogy párhuzamosan vagyok agyilag leterhelve és a kreativitásomat is kiélhetem. Nyilván egy 4+4 órás felállás lenne az igazán ideális ehhez.
Én a 8 órás irodai munkarendben közel 7 éve nem hiszek.
Alapvetően szerintem senkinek sem természetes állapota, hogy egy nap ennyit foglalkozzon egy bizonyos dologgal. Nem tudom, bárkinek jó-e, hogy egyféle dolgot csinál. Ráadásul 18 évesen le kell tenned a voksod egy dolog mellett, amit aztán többnyire 50 évig űzöl. Persze van, akinek pont ez a biztonság kell.
De szerintem hatékonyabb lenne, ha kétféle dolgot csinálnánk két félállásban.
Az általános foglalkoztatási rendszernél és életvitelnél szerintem összetettebb az ember. A digitális világ ráadásul bőven magában hordozza a változás lehetőségét. Gyorsabban tudunk tanulni, és a hagyományos oktatáshoz képest villámsebességgel el tudunk sajátítani szakmákat. Apukám mondta mindig, mindegy, hogy miről van szó, vécészerelésről vagy borjúbecsinált-készítésről, te is ugyanúgy meg tudod érteni az adott művelet folyamatát, mint az adott szakember. Hogy végül van-e a dolog megvalósításához jogosultságod vagy lehetőséged, már egy másik kérdés. De önmagában az, hogy megértesz egy folyamatot, az maga a fő kincs. Amit szépen ki lehet aknázni. Az ember képes lenne erre, csak valahogy mindenki szakembert hív. Nyilván egy vakbélműtét már más kategóriába tartozik.
Ha az effektív jogászi pálya nem is feltétlenül az álomkarrier, az, hogy a számodra létfontosságú környezetvédelemmel foglalkozol, csak okoz némi sikerélményt, nem?
Persze. Nagyon szeretem a jogi munkámban, hogy van valami következménye, hogy lehet segíteni. Persze nézőpont kérdése, mekkora fajsúlyú ez a segítség. És bár itt nincs semmilyen konkrét személyre szóló visszajelzés, én nyilván tudom, hogy van értelme a munkámnak. Sőt, számomra fontos területre hat ki, amit csinálunk.
Vissza a kreatív vonalhoz. Értem én, hogy valahogy „öröktől fogva” szerettél alkotni. De valahol csak elindult az a folyamat, aminek hála például a Gerald Durrell-könyvet illusztráltad. Vagy legutóbb nekiálltál madárfajokat horgolni?
Egy régi, kedves barátnőmmel az egyetem alatt volt egy mottónk. Ha láttunk valami túlárazott holmit, azonnal jött a „de hát ezt mi is meg tudjuk csinálni” felkiáltás. És általában meg is csináltuk azt a valamit. De ahhoz már kellett egy kis idő, mire magától jött az ihlet. A fenti mondatot sokan szokták festmények kapcsán mondani. A bökkenő az, hogy az adott képet nem mi találtuk ki, és nem mi festettük meg. Más ötlete, víziója volt. Amit a saját stílusában, saját gondolataival hozott létre. A legtöbb alkotó ugyanazzal a szöveggel kezdi a pályafutását, mint mi anno. Aztán nekiáll másolni. Utánoz. Végül pedig, ha minden jól megy, eljut odáig, hogy már önállóan is mer és tud alkotni. Ez nekem első körben a rajznál jött ki. De évek kellettek, mire rádöbbentem, hogy lehet és tudok valami egyedit csinálni. Otthon például bevezettem, hogy elkezdtem magunkat lerajzolni a barátommal. Olyan helyzetekről szoktam post-itekre skicceket készíteni, amikről nem készült fotó, vagy valami számunkra kedves hülyeség. Ebből már van egy albumra való. Elég szórakoztató ez a felszabadulás. A kis „mintamásolási” képességem eljutott odáig, hogy bármit csinálhatok.
A post-it vonalad én már láttam, méghozzá egy munkahelyi grafika kapcsán, amit egy korábbi állásod alatt rajzoltál és küldtél át. Egy legyet ábrázolt, aki épp főbe lövi magát az irodában.
Igen, mert olyan csönd volt, hogy azt már nem lehetett elviselni, még a légynek is elment a kedve a zümmögéstől. Most, hogy mondod, ez a post-itezés ott kezdődött.
Szoktál a kollégáidnak rajzolni a mostani irodában?
Igen, ünnepekre. Ráadásul úgy tűnik, örülnek neki, hiszen ez más, mint egy fotó. Illetve telefonüzenetek kapcsán előfordul, hogy így szoktam jelezni, kit kell visszahívni. Nyilván egyszerűbb lenne leírni egy nevet. De ez így hatásosabb.
Jogi aktákba nem rejtesz ilyen üzeneteket?
Nem. De lehet, feldobná az ügymenetet.
