Klein Miriam alig néhány évvel a második világháború után született Budapesten Klein Mária néven. „Édesapám megjárta Buchenwaldot; hat testvérét vesztette el a táborokban – meg az első feleségét és a lányát, az ő emlékére vettem fel a Miriam nevet – mondja. – Apám nem sokat beszélt a holokausztról: ahogy a sorstársai többsége, ő is inkább magába fojtotta ezeket az emlékeket.”
Biológus szeretett volna lenni. „Jelentkeztem is a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre, de nem vettek fel. Akkoriban csak fiúkat kerestek, és mivel nem volt Szocialista Hazáért kitüntetésem, esélyem sem volt rá hogy bekerüljek. Édesapám a nagyvásártelepen dolgozott, én is ott kaptam munkát, a könyvelésen. Nem tartott sokáig: a főnököm megkért, hogy időnként számoljak be neki arról, hogy miről beszélgetnek a kollégáim, persze, kerek-perec elutasítottam. Másnap már ott várt az asztalomon a papír, hogy áthelyeztek a raktárba – szóval nem volt maradásom.”
Fotó: Neményi Márton
Ezután kozmetikusiskolába ment. „Büszkén mondhatom, hogy protekció nélkül vettek fel, és kitűnő eredménnyel végeztem el az iskolát. Nagyon szerettem ott tanulni – talán azért is, mert akkoriban nagyon sok olyasmit tanultunk, aminek – mint az anatómiának vagy a kémiának – köze volt a biológiához. A bőr nagyon sok mindenről árulkodik. Sosem felejtem el, egyszer – már Ausztráliában – beült hozzám egy visszatérő vendég. Ránézek: »Suzanne, te terhes vagy«. Erre elkezd szabadkozni: »Nem, dehogy vagyok terhes!« Teljesen kiborultam, mondom, oké, kész, vége, visszaadom a mesterlevelemet, úgy látszik, öregszem, és felejtek. Másnap felhívott, és bocsánatot kért: »Ne haragudj, tudod, anyám is ott volt velem a szépségszalonban, és ő még nem tudja, hogy terhes vagyok, nem akartam, hogy így kelljen megtudnia.« Látod, nekünk ilyen szinten tanították meg a szakmát, és közben azt is a fejünkbe verték, hogy egy jó kozmetikus, amíg él, tanul. Én még ma is újabb és újabb dolgokat sajátítok el, pedig már nem praktizálok – csak tanítok.”
Miriam Ausztráliában él, de sok időt tölt Magyarországon is. Szabadidejében önkénteskedik. „Amikor 2015-ben hazajöttem, először a Szíriából, Irakból, Afganisztánból érkező menekülteknek segítettem. Később a Budapest Bike Maffiával és a Kétfarkú Kutyapárttal is dolgoztam, mostanában pedig az Oltalom Egyesület munkájában veszek részt.”
Milyen volt a nyolcvanas években kozmetikusként dolgozni Budapesten?
Regényes. Miután elvégeztem az iskolát, egy Apáczai Csere János utcai fodrászüzletbe kerültem. Ott aztán pezsgett az élet, a környékbeli örömlányok minden este fél hétkor megjelentek az ajtóban, hogy masszírozzam meg őket. Imádtak – és én is nagyon szerettem őket, mindig busás borravalókat adtak. Egyébként egytől egyig tanult, diplomás, igényes lányok voltak, ott dolgoztak a szállodasoron. Aztán, miután az egyik kolléganőm lelépett Nyugatra, a József Attila utcába kerültem. Onnan mentem át a Kőbányai Gyógyszerárugyárhoz, ahol dr. Varga Edit igazgatóval és dr. Veres Gábornéval, a reklámosztály vezetőjével sok ma már legendás márka népszerűsítésén dolgoztam – olyanokén, mint a Fabulon, a Fabulissimo vagy a Richtofit. Dr. Veres Gáborné, Marika igazi reklámguru volt, egy csodatevő, nagyon sokat tanultam tőle. Fantasztikus volt vele, neki köszönhetem, hogy tévé- és rádióreklámokon is dolgozhattam; kitanulhattam mellette a marketing minden csínját-bínját. Aztán átcsábítottak a Skálához. A Demjánnal nagyon jóban voltunk, tőle is nagyon sokat tanultam. Közben elvégeztem a Kereskedelmi Kamara marketing- és hirdetési képzését – onnantól kezdve már papírom is volt róla, hogy kenceficéket árulhatok. (Nevet.)
A Magyar Rádióban is dolgoztál.
Igen. Miután eljöttem a Skálától, sokat törtem a fejemet, hogy mihez kezdjek. Akkor már megvolt mind a két gyerekem – Andris és Judit –, és bár a férjem jól keresett, tudtam, hogy nekem is hozzá kell tennem a magamét a családi költségvetéshez, úgyhogy ’84-ben egy fodrászlánnyal közösen megalapítottam a saját gmk-mat, és elindítottam a Szépségpatika nevű szalont a Vizafogó lakótelepen. Mit mondjak, furcsa érzés volt, hogy maszek lettem, „hithű” KISZ-esként korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy a kizsákmányoló tőkés osztály tagja legyek. (Nevet.) Emlékszem, miután elvégeztem a kozmetikusiskolát, apám felajánlotta, hogy benyom egy pasaréti üzletbe; szó szerint üvöltöttem vele: „Apa, csak nem gondolod, hogy én maszek leszek?!” Egyszóval elindítottam a saját kozmetikámat, és közben kiadtam egy sminktankönyvet is Arcok címmel. Aztán egyszer csak besétált az üzletbe Sárkány Vera, aki a Kossuth Rádió Nőkről – nőknek című műsorát szerkesztette. Kezelés közben beszélgettünk, és egyszer csak azt mondta, „Figyelj, te egy nagyon jó riportalany lennél, nem akarsz bejönni a rádióba?” Persze, hogy mentem. Így kezdődött a médiás karrierem: először a Nőkről – nőknekben, aztán a Reggeli csúcsban dolgoztam, mint sminktanácsadó. Szerettek, mert nem fakszniztam, nem maníroskodtam, normálisan tudtam beszélni. Aztán meghívtak a televízióba is, ott Berkes Zsuzsával dolgoztam, és később a Nők Lapjában is lett egy rovatom.
Fotó: Neményi Márton
Sikeres karriert futottál be itthon. Mégis, hogyan kötöttél ki Ausztráliában?
Ennek alapvetően két, egymástól teljesen független oka volt. Az egyik az, hogy egy idő után elkezdtek eltünedezni a fizetőképes vendégek a lakótelepről, így már nem érte meg fenntartani a boltot. A másik az, hogy a kilencvenes évek elején érezhetően megerősödött az antiszemitizmus Magyarországon: jött Csurka István és visszahozta azt a fajta attitűdöt, gondolkodást, ami nekem mint holokauszttúlélők gyerekének, nagyon ijesztő volt. Egy szó, mint száz, a família úgy döntött, ideje lelépni. Nagyon féltem ettől a váltástól, korábban fel sem merült bennem, hogy elhagyjam az országot, de igazi jiddische mama vagyok, nekem mindig a család volt az első, úgyhogy szó sem lehetett arról, hogy itthon maradjak. Mennem kellett. Két évig vártunk az állandó tartózkodási engedélyre, de végül megkaptuk, és ’92 január 27-én megérkeztünk Sydneybe.
Nem volt nehéz a beilleszkedés?
Dehogynem, nagyon. Én akkor még egy kukkot sem beszéltem angolul, kézzel-lábbal hadonászva próbáltam megértetni magam a boltokban és a hivatalokban. Ráadásul úgy volt, hogy a férjemnek lesz munkája az aussie-knál (az asztráloknál – a szerk.), de végül nem lett, nem volt mese, megint nekem kellett megfognom a meló végét. Eleinte takarítottam, aztán egy Izraelben élő baráti házaspár, Singer Osziék segítségével ’94-ben megnyitottam a saját kozmetikámat a város egyik elegáns, európai negyedében. Jól ment az üzlet, volt, hogy négy-hat alkalmazottam is volt, aztán egy-két év múlva a férjem is munkát kapott az egyik helyi rádiónál – egyszóval lassan, de biztosan megtaláltuk a helyünket az új hazánkban.
Zsidó családból származol. Gyakorlod a vallásodat?
Nem. Megjárták ugyan a holokauszt poklát, de a szüleim sosem voltak igazán vallásosak: csak a a két nagy zsidó ünnepet, a Rós hásánát, vagyis az újévet és a Jom kippurt, az engesztelés napját tartottuk. De a vallástörténet mindig érdekelt: sokat tanulmányoztam a Tórát, és Iványi Gábor bibliaoktatására is eljártam. Nem vagyok bigott hívő; de az igaz, hogy amióta kiköltöztem Ausztráliába, sokkal szorosabb kapcsolatot ápolok a vallással, mint korábban. Manapság szinte minden pénteken gyertyát gyújtok, megtartom az ünnepeket, és egy ideig a chatswoodi zsinagóga kórusában is énekeltem. Nagyon szerettem azt a közeget, de azt hiszem, nem annyira a vallás, mint inkább a közösség, a közösséghez tartozás miatt.
Fotó: Neményi Márton
Miért döntöttél úgy, hogy beszállsz az Oltalom munkájába?
Nem tudom, azt hiszem, egyszerűen a véremben van az igény, hogy ha megtehetem, segítsek az elesett, rászoruló embereken. Amikor 2015-ben hazajöttem, természetes volt, hogy ételt, italt, ruhát vigyek a háború elől menekülő embereknek. Először az MSZP-hez mentem, mert hallottam a felhívásukat a rádióban, hogy segítőket keresnek. Uccu, be is mentem a székházukba, mondom, „Jó napot kívánok, jöttem segíteni. Ha takarítani kell, ágyat húzni, ételt osztani, számíthatnak rám.” Az ember a recepción csak nézett rám, mint borjú az új kapura: „Na de hölgyem, ez egy székház.” Mondom, „Rendben van, szép nagy épület, legalább elférnek az ágyak.” Kiröhögtek. De segíteni akartam, úgyhogy kimentem a Nyugatihoz. Heteken keresztül mindennap ott voltam. Ez egy nagyon meghatározó időszak volt az életemben, mert megtanultam, hogyan kell alkalmazkodni, elfogadni, kezelni a kiszolgáltatott helyzetben lévő embereket. Ott találkoztam azzal a fiatalemberrel is, aki először mesélt nekem arról, milyen hasznos és fontos munkát végez az Iványi vezette Evangéliumi Testvérközösség. Aztán megláttam egy róla készült fotót a Nők Lapjában – soha nem felejtem el a nyugodt arcát és a nagy, fehér szakállát – és rögtön tudtam, hogy ezzel az emberrel szeretnék együtt dolgozni, hogy amit képvisel, azt én is fenntartások nélkül a magaménak érzem. Így kezdődött. Aztán kimentem Békásmegyerre az egyik istentiszteletére. Azonnal a hatása alá kerültem: a személyisége, a beszéde, a szertartás keresetlensége és miliője letaglózó volt a számomra. Korábban sosem gondoltam volna, hogy egy mise ennyire emberi tud lenni. Úgy éreztem, végre megtaláltam a helyemet: olyan emberek között lehetek, akik mindenféle manír és póz nélkül, magától értetődő módon tudnak jót tenni. És nem csalódtam ebben az érzésben azóta sem.
