Katica énekhangját viszonylag későn fedezték fel, de felnőttként párja biztatására csatlakozott egy énekkarhoz, és nem sokkal később már Ferenc pápa előtt lépett fel. Gede Márton novellákat ír, egy hetilap munkatársa, munkásságát a kortárs irodalom egyik kikerülhetetlen szerzője, Tóth Krisztina is ismeri és méltatta. Katicában és Mártonban egész biztosan van két közös pont. Mindketten hajléktalanok, illetve mindketten aktív tagjai az Első kézből a hajléktalanságról programnak. Őket, és egy harmadik társukat, Zoltánt kísértük el a Szent Margit Gimnázium tizedikeseihez, ahol saját személyükön és történeteiken keresztül irányították rá a diákok figyelmét arra, hogy a hajléktalanság problémája jóval összetettebb és rétegzettebb annál, mint hogy kapatos állapotban lévő emberek a Blaha téri aluljáróban hangoskodnak.
Személyes találkozással adható át a legtöbb ismeret
Az Első kézből a hajléktalanságról program megálmodója és létrehozója Balog Gyula. Ő – sok sorstársához hasonlóan – a rendszerváltás után nem sokkal, 1994-ben lett hajléktalan. Már a kezdetektől benne volt a késztetés, hogy ne csak magáért, hanem általában a hajléktalan emberekért tegyen valamit, ráirányítsa mind a döntéshozók, mind a társadalom figyelmét a problémára. Az általa kezdeményezett (és a Menhely Alapítvány keretein belül működő) program brosúrája így foglalja össze a kezdeményezés célját és hitvallását: „tapasztalataink szerint a személyes találkozás, az első kézből kapott információk és a párbeszéd hatékonyan segítik a hajléktalanokkal kapcsolatos sztereotípiák csökkentését.” A projekt egyik eleme az úgynevezett közösségi vacsora vagy ebéd, ahol egy munkahelyi vagy baráti társaság, de akár egy osztály is vendégül láthat hajléktalan embereket. A közös étkezés kiváló alkalmat biztosít a beszélgetésre, egymás megismerésére. Az Élő Könyvtár program keretében a „kikölcsönzött könyv” egy olyan ember, aki érintett a lakhatási szegénységben; az ő életével, problémáival lehet megismerkedni a vele való beszélgetés során. A harmadik elem az interaktív előadás, amelynek a szerves – és talán leginkább tanulságos – részét képezi egy szituációs játék.
A program próbál hozzásegíteni ahhoz az egyszerű, de a magyar társadalom egy jelentős részének megugorhatatlan felismeréshez, hogy a hajléktalan is ember.
Márton, Zoltán és Katica (Fotó: Neményi Márton)
A szervezők egyik legnagyobb sikerüknek tartják, hogy ezzel a programmal az utcán járőröző rendőrökhöz is eljutottak, a kiképzésük keretein belül többször is szervezhettek a számukra interaktív előadást. De ezeket az interaktív órákat gyakran tartják meg különböző iskolákban is. Gyula 2005-ben kezdett Fedél Nélkül lapot árulni, az egyik rendszeres vásárlója – egy középiskolai tanár – meghívta, hogy egy osztályfőnöki óra keretein belül beszélgessen a diákokkal. Idővel ebből nőtte ki magát a kezdeményezés, az évek alatt több ezer diákhoz eljutottak. A hajléktalan előadók sok élménnyel gazdagodtak, a tizenéves korosztály még nyitott, volt olyan diák, aki óra után odament Gyulához, és megkérdezte, hogy átölelheti-e. De mégis egy másik emlék lett a legmaradandóbb. Egy középiskolai osztályban adtak elő, ahol kiderült, az egyik diák ellen éppen rendőrségi eljárás folyik, mivel a Népligeti aluljáróban több társával együtt megrugdostak egy hajléktalan embert. Amíg az előadók beszéltek, addig ő a földet bámulta, nem nézett fel. Három év múlva Gyuláék ugyanabban az iskolában jártak, ott a fiú ismerőseitől megtudták, hogy a három évvel ezelőtti előadás után nem sokkal jelentkezett karitatív munkára, majd szociológia szakra ment tovább érettségi után.
Kornyilovné Dr. Máté Anita a Szent Margit Gimnázium történelem-angol szakos tanára. Az egyik szülő hívta fel arra a figyelmét, hogy a Fedél Nélkül újságban olvasott az Első kézből a hajléktalanság programról, illetve az interaktív osztályfőnöki óta lehetőségéről. „Az iskolának nem csak a tárgyi tudásanyag átadása a dolga” – osztja meg a gondolatait. „Keresztény iskola vagyunk, a keresztény szemléletet is közvetítenünk kell, ennek pedig a szegények felkarolása is a részét képezi. De ennek csak úgy lehet eleget tenni, ha ismerjük őket, hiszen sokszor talán nem is vagyunk tisztában azzal, hogy nekik mire van szükségük.” A tanárnő azt is hozzáteszi, hogy biztos abban,
a fiatalok számára is sokkal maradandóbb lehet, ha érintettekkel találkoznak, nem pedig egy elvont előadást hallgatnak végig.
Így került Katica, Márton és Zoltán a Villányi úti intézmény falai közé, ahol a tizedik osztályos kamaszok körbe rendezett székeken ülve várták őket. „Tudjátok, miért vagyunk itt?” – kezdte meg Márton a programot. A kérdést az a fajta kitartó csend követte, amit mindenki ismer, aki volt már középiskolás. Nagy sokára az egyik fiú megszólalt. „Hát, úgy nagyjából.” Innen indult az óra, az előadók megosztották saját élettörténetüket.
Rossz házasság, válás és egy bebukott hitel
Katicához az élet már az indulás körülményeiben sem volt igazságos, koraszülöttként jött a világra, inkubátorba került, itt elvesztette a látását. Innentől kezdve a saját anyja nem akarta elfogadni őt, hangoztatta, hogy koloncnak tartja, teljesen mértékben elhanyagolta. Egy alkalommal bezárta és magára hagyta az akkor óvodáskorú gyereket a házban, Katica azt mondja, abból a célból, hogy ő meghaljon. Ekkor már a gyámhatóság lépett közbe, a kislány a nagyszülőkhöz került. Katica jó tanuló volt az iskolában, de végül betanított munkásként tudott elhelyezkedni, majd férjhez ment és született egy kislánya. A férjjel viszont olyan mértékben megromlott a viszonya, hogy inkább elmenekült a lakóhelyükről, és egy hajléktalanszállóra költözött. Itt érte utol a lehetőség, hogy a Teréz anya nővérei által szervezett kórusban énekeljen. Katica mélyen hívő ember, nagyon sokat adott neki az élmény, amikor a pápa előtt léptek fel.
Katica (Fotó: Neményi Márton)
Márton hajléktanná válása pár szempontból talán tipikusabb történet. Értelmiségi családból származott, maga is diplomás ember, népművelőként és újságíróként dolgozott. A kilencvenes évek elején nagyjából egy időben elvált és elvesztette a munkáját. Ekkor a húga tulajdonában álló lakásba költözött, itt élt évekig. Ám 2008-ben jött a válság, a testvér és annak férje olyan helyzetbe kerültek, hogy kölcsönt kellett felvenniük a vállalkozásuk életben tartásához, fedezetként pedig azt a lakást adták meg, amelyben Márton élt. A hitel bebukott, Márton pedig az utcára került. Majdnem egy évtizednyi fedél nélküli lét után jelenleg – ahogy ő fogalmaz – „szívességi lakáshasználó”. A már nyugdíjaskorú férfi azt mondja, számára rengeteget ad, hogy a Fedél Nélkül lap állandó szerzője lehet.
Alvás, evés, mosdóhasználat
Hajléktalan (vagy esetleg annak gondolt) embereket mindenki látott, aki egyszer is járt már Budapesten vagy bármelyik magyar nagyvárosban. Elgondolkodtunk már azon, hogy az olyan a nagyon hétköznapi és természetes dolgok, mint az alvás, az étkezés vagy a mosdóhasználat miképp abszolválható egy hajléktalan ember számára? A Szent Margit Gimnáziumi tizedikesei számára alkalom adódott arra, hogy ezekről a kérdésekről a leginkább illetékesektől – hajléktalan emberektől – kapjanak választ. Majd pedig maguk is kipróbálhattak egy társasjátékot, amelynek klasszikus részét a dobókockával való dobás és a mezőkön való előrelépés képezte, de rendhagyó módon az egyes mezőkön szituációs játékokat kellett eljátszani; hajléktalan személyként kellett ételt, éjjeli szállást szerezni vagy bejutni egy gyorsétterem mosdójába.
A diákok a játékosok, az előadók pedig eljátsszák a szálló szociális munkását, a közterület-felügyelőt, a gyorsétterem biztonsági őrét vagy éppen az utcai járókelőt. Vajon egyszerű egy bontatlan szendvicset kivenni a kukából, ha közelben vannak a „közteresek”? A törvény szerint a szemetesek tartalma a közterület-fenntartó tulajdona, vagyis elvenni azokból lopás. Hogyan lehet reagálni arra, hogy ha a padon fekszem, és egy járókelő el akar zavarni? Fogyasztás nélkül mennyire egyszerű a mosdóhasználat egy étteremben? Lehet a templom előtt kéregetni? Mikor és hogyan járt egy doboz cigaretta a szállók igénybevételéhez kötelező tüdőszűrés elvégzése után? A szituációk nem a fantázia szüleményei, úgy is lehet mondani, hogy az élet írta őket. Megtörtént eset, amikor az egyik budapesti templom előtt a fenntartó szerzetesrendrendhez tartozó atyák táblával tiltották a kéregetést. De a segítőkész utas története a villamoson szintén „megtörtént eseményeken alapszik”. Az előadók azt mondják, az emberek egy jelentős része segítőkész a hajléktalanokkal. A rendőrökkel és a közterület-fenntartókkal kapcsolatban is nagyon kevés a negatív élmény, jellemzően ők sem igen próbálják még nehezebbé tenni a fedél nélküliek életét.
Fotó: Neményi Márton
A szálló, ami semmiképpen nem otthon
A játék végcélja az „ágy” feliratú mező, vagyis be kell jutni a szállóra. Laikus és naiv kívülállóként megnyugtatónak hangozhat, hogy Magyarországon senkinek nem kell az aluljáró kövén töltenie az éjszakáját, mivel léteznek hajléktalanszállók. Ezek az intézmények kétfokozatúak, vannak fizetős szállók, viszonylag alacsony összegért, ahol általában négy teljesen ismeretlen ember osztozik egy szobán. De legalább fix ágya van mindenkinek, huszonnégy órán keresztül bármikor ki és be lehet járni, illetve léteznek zárható szekrények. Viszont itt maximum két évig maradhat egy ember, ennyi idő alatt kellene összespórolni félmillió forintot, hiszen egy átlag albérletben ennyi a kaució és egyhavi lakbér, vagyis ekkora összeggel lehet „feljebb lépni”.
Az úgynevezett fapados szállókra délután öttől lehet bemenni, reggel nyolcig mindenkinek el kell hagynia az intézményt. Fix ágya senkinek nincs, ott alszik, ahol éppen helyet kap. A holmijait rendszerint nem tudja elzárni éjszakára, és nem tudja otthagyni napközben sem. Ágynemű nincsen, a matracokat pedig műbőrrel vonják be praktikus okokból, ugyanis így könnyen lemoshatóak, fertőtleníthetőek. Nem ritkán nyolc-tíz vagy több ember tölti egy légtérben az éjszakát. Sok az idős ember, ők gyakran kimennek a mosdóba, esetlegesen a járókerettel is zajt csapnak. Mások a telefonjukat nyomkodják, hangoskodnak, megint mások pedig horkolnak vagy álmukban kiabálnak. A hajléktalanszállóknak léteznek kiirthatatlan lakói, ők az ágyi poloskák. A hajléktalanok ilyen körülmények között töltik az éjszakát, itt kellene pihenten ébredni, és innen kell reggel elindulniuk nyolc vagy még több órán keresztül fizikai munkát végezni – a hajléktalanok egy jelentős része ugyanis dolgozik.
„Nem kiabálnak, nem isznak, hanem kedvesek”
Sok ember számára a hajléktalanok egyenlőek azzal a jelenséggel, hogy rosszul öltözött, sokszor ittas emberek az utcán ordibálnak, zavaró módon viselkednek. A diákok számára felismerés volt, hogy ezek mögött a jelenségek mögött emberi történetek húzódnak, illetve egy kulturáltan viselkedő emberről is kiderülhet, hogy fedél nélkül éli az életét. „Még soha nem beszéltem hajléktalanokkal” – mondja az egyik lány.
Nem volt jó képem róluk, mert fütyülnek meg beszólogatnak, de most az ő szemszögükből nézve jobban értek dolgokat. Katica gyerekkora nagyon megérintett, hogy az anyukája meg akarta ölni, ez teljesen szürreális. Hozzám nagyon közel áll az anyukám, el sem tudom képzelni, hogy ilyen megtörténhetne.
„Az egyik fiúban szintén átfordultak dolgok a kétszer negyvenöt perc végére. „Korábban elítéltem a hajléktalanokat, úgy gondoltam, saját hibájukból élnek az utcán. De az esetek többségében történik valami, ami miatt így alakul. A másik tévhitem az volt, hogy ezek az emberek isznak, kiabálnak és annyira nem edukáltak. Most pedig ennek pont az ellenkezőjét láttam, hogy kedvesek, és – ahogy elhangozott – egy hajléktalan ember is képes értelmiségi életet élni.”
Márton, Zoltán és Katica (Fotó: Neményi Márton)
Még több cikk a hajléktalanság problémájáról:
Harry herceg elsírta magát III. Károly döntése miatt, igazi arculcsapásként élte meg
Házasság első látásra: Kornélia elköltözött Jánostól, a férfi pedig csupán egy bugyit kért tőle távozáskor
A Vígszínház több népszerű darabját nem láthatják már többé a nézők
10 dolog, amit tudnod kell a Primarkról a budapesti nyitás előtt
Rajongói szerint Zoltán Erika túlzásba viszi a fogyást
Elvette 18 évvel fiatalabb párját Nacsa Olivér
3 csillagjegy, aki rengeteget költ
