Aktuális

„Szégyelltem magam, amikor hajléktalan lettem”

Gede Márton 2014-ben került utcára, azóta próbál tenni azért, hogy újra fedél legyen a feje felett. Fotója ismét bekerült a MyBudapest 2019 naptárába, de az igazi szenvedélye az írás.

„Budapest sokunk otthona. Megvannak a törzshelyeink: a kedvenc padunk a Margitszigeten, az utca, amin mindennap végigtekerünk, vagy a sarok, ahol a péntek esti sörözés előtt összefutunk. De vajon hogyan látják a várost azok, akik számára ezek a helyek szó szerint az otthont jelentik?” – teszi fel a kérdést a Budapest Bike Maffia. A fejtegetésre pedig a legilletékesebbek, hajléktalan embertársaink adják meg a szemet gyönyörködtető választ. Az idén harmadszorra, az nlc médiatámogatásával megrendezett My Budapest Photo Project keretein belül fedél nélküliek egyszer használatos fényképezőgépet kaptak, amivel Budapestet fényképezték – úgy, ahogy ők látják. A szakmai zsűri által legjobbnak ítélt ötven képet a Madách téren mutatták be. Ezek közül tizenhárom került be a MyBudapest 2019 naptárba. A naptár, illetve a nyertes fotók felhasználásával készült képeslapok és jegyzetfüzetek már kaphatók a Budapest Bike Maffia webshopjában, illetve az alábbi üzletekben: Fiók, Fuga, Kiscelli Múzeumshop, Konfekció, Massolit Books & Café, Műcsarnok Art Box, NOS, Szimpa Design Shop. Az eladásokból származó bevétel a tizenhárom nyertes alkotót támogatja, akik közül ötöt sorozatban mutatunk be – remélhetően ezzel is hozzájárulva az előítéletek lebontásához.

„Soha nem telnek egyhangúan a napjaim. Újságot árulok az egyik Tűzoltó utcai boltnál, és dolgozok a Fedél Nélkül című lapnak. Az írás a szenvedélyem! Novellapályázatokon többször is nyertem. Emellett érzékenyítő előadásokat tartok középiskolás fiataloknak” – meséli Gede Marci, akinek dolgosan telnek a napjai, mégis hajléktalan. A 65 éves, diplomás férfi természetesen nem önként választotta a hajléktalanságot, egyszerűen a sors, a rossz körülmények miatt alakult úgy, hogy 2014-ben utcára került.

„Szüleim értelmiségiek voltak, apám a Magyar Nemzetnél volt újságíró, anyukám magyar–történelem szakon tanult az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, de nem tette le az államvizsgát, mert én közben megszülettem. Később lehetősége lett volna pótolni a vizsgát, de pánikbeteg lett, született két öcsém és egy húgom, ezért háztartásbeli vált belőle. Én az általános iskola után szakmunkástanuló lettem, mechanikai műszerész szakon végeztem, de hozzám képest a fakezű Cecey az Egri csillagokból a kézügyesség világbajnoka lehetett” – kezdi szövevényes történetét Marci, aki a munkáslét helyett inkább elment egy gimnáziumba, onnan pedig apja segítségével a pestszentlőrinci művelődési házban helyezkedett el népművelőként. Miután ennek az állásnak a betöltését később főiskolai végzettséghez kötötték, nem volt más választása, mint főiskolára jelentkezni, Szombathelyre.

„Közbeszólt az élet, és behívtak katonának. Mit csinál az, akit népművelő–könyvtáros szakra vesznek fel? Elolvastam egy betegségekről szóló könyvet, és leszereltem” – meséli Marci, aki ezután Debrecenben végezte főiskolai tanulmányait, majd különböző művelődési házakban dolgozott, és elvette első feleségét. Hat év után jött a válás és az első lakás elvesztése, de ekkor még nem volt nagy baj. Megismerte második feleségét, akivel 18 évig tartott a kapcsolata. Közben mindenfélével foglalkozott, a rendszerváltás előtt például a Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalatnál dolgozott hirdetésszervezőként, de időközben elvégezte a Bálint György Újságíró Akadémiát is, és megjelentek első írásai.

Gede Marci

Fotó: Neményi Márton

Marci a rendszerváltás környékén elvesztette a munkáját, feleségét és lakhatását is, de még ekkor sem került utcára. „A kilencvenes évek elején húgoméknak volt egy nagyon jól menő, szaniterekkel és építőipari anyagokkal foglalkozó vállalkozása. Ugyanabban a házban, ahol a feleségemmel laktam, volt egy áron alul eladó egyszobás lakás, amit megvettek a cég nevére. Ott élhettem jó pár évig” – emlékszik vissza. 2008-ban a nagy gazdasági válság hatással volt Marci húgának vállalkozására is, ezért hitelt kellett felvenniük arra a lakásra, ahol a legidősebb testvér lakott. 

„Abban bíztak, hogy vége lesz a válságnak, és tudnak törleszteni. Nem így lett, a bank elárverezte a lakást. 2014-től számíthatjuk a hajléktalanságomat” – mondja Marci, aki azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal az utcán él. Amikor arról kérdezem, hogy mi volt a legnehezebb az utcára kerülve, így válaszol:

„Szégyelltem magam, amikor hajléktalan lettem.

Nem néztem le őket soha, de az emberben mégiscsak van egy rossz érzés velük kapcsolatban. Nem szeretne a sorsukra jutni. A kilencedik kerületben maradtam, ahol az ismerősök meglátták, hogy Fedél Nélkült árulok. Mostanra elfogadtam a dolgot. Határozottnak tűnök, de hajlamos vagyok a depresszióra. Bizonyos helyzetekben nem tudok döntést hozni.”

Marci nagyon örült annak, amikor rátalált a hajléktalanok lapjára és a Menhely Alapítványra. Mint mondja, akkoriban az álláskeresői támogatás is mindössze 20 ezer forint környékén volt, és a mostani nyugdíja se sokkal több, körülbelül 45 ezer forint egy hónapban, ezért jól jön neki, hogy újságot árulhat. Az utcán átlagban napi 2-3 ezer forintot lehet keresni, ami ételre elég, de arra nem, hogy lakást béreljen. Ennek ellenére Marci, ha teheti, szívesen segíti ki pénzzel hajléktalantársait. Magát egy kicsit szerencsésnek tartja, mert bár az utcán él, lehetősége van azt csinálni, amit szeret: írni. Készített már interjút Csuja Imrével és Veiszer Alindával is. 

Mit jelent neked a Budapest Bike Maffia fotópályázata?

Nekem nagyon sokat adott ez a projekt. Nem vagyok egy profi fényképész, de szeretem megragadni a pillanatot. Óriási dolognak tartom, hogy bejön mondjuk 1800 felvétel, amiből a szakmai zsűri kiválaszt néhányat, és a közönség szavazatai alapján nyernek a legjobbak, köztük én is. Az utóbbi két évben egy-egy képpel szerepelhettem a naptárban, és emellett más lehetőségeket is kaptam.

Megnézem
Összes kép (5)

Marci az írás és az újságárulás mellett rendszeresen részt vesz az Első kézből a hajléktalanságról elnevezésű érzékenyítő előadás-sorozatban, aminek szerinte nagy sikere van a középiskolások körében. „Az elején mindig nagyon feszült a hangulat, de aztán mindenki feloldódik. A fiatalok nyitottak” – állítja Marci, aki szerint egyre többen segítenek a hajléktalanokon, és egyre kevesebben tesznek negatív megjegyzéseket rájuk.

Én úgy látom, hogy nagyon rendesek az emberek. Egyre többen szolidárisak velünk.

Egészen furcsa történeteim vannak ezzel kapcsolatban. Egy nyári este például kint állok a Tűzoltó utcai bolt előtt, amikor odajön hozzám egy hölgy, a kezembe nyom egy zacskót, és azt mondja, hogy fogadjam el tőle ezt a kis csekélységet. A táskában egy rúd téliszalámi, egy nagy edami sajt és minden földi jó volt. Mikor mondtam neki, hogy hölgyem, ez nem csekélység, ez egy hétre elég ennivaló, akkor hátrament az autójához, visszajött, és a kezembe nyomott egy egész kicsire összehajtott bankjegyet. Egy húszezres volt. Nem akartam elhinni! – emlékszik vissza a legpozitívabb történetére, és hozzáteszi, hogy negatív tapasztalatai eddig csak a hajléktalantársaival voltak. – Eleinte el akartak üldözni a helyemről. A hajléktalanok között ez meg van beszélve, hogy nem keresztezzük egymás útját. Szerencsére ez az időszak nem tartott sokáig.”

Marci ritkán alszik tömegszálláson, inkább az utcán keres magának helyet. Szerinte Magyarországon az egész támogatói rendszert újra kellene gondolni. „A tömegszállásos megoldás nem jó, mert mindenkinek szüksége van személyes térre. Ne az legyen a cél, hogy bedugjuk a tömegszállóra a hajléktalant, mert onnan nincs kitörési lehetőség – vélekedik, hozzátéve: – Nyugat-Európában eleve lakásokba helyezik el a hajléktalanokat, munkát szereznek nekik. Próbálják őket integrálni a társadalomba, elindítani őket újra az életben.”

Gede Marci

Fotó: Neményi Márton

Marci, ha tehetné, nem maradna az utcán. Szokott hirdetni az újságokban, de pénz nélkül nehéz lakást találni. Testvérei anyagilag nem tudnak már segíteni neki, de jó viszonyt ápol velük, így ha valami nagyobb baj érné őt, akkor számíthatna rájuk. „Szeretnék nyugodt körülmények között élni. Olyan helyen, ahol lehetőség van az alkotómunkára. Szeretnék írni egy könyvet, aminek már a címe is megvan a fejemben. Ha ez sikerülne, akkor elégedett lennék az életemmel” – osztja meg a vágyait. Marcinak a regényírás mellett még egy nagy álma van: szeretne eljutni Barcelonába. Ki tudja, lehet, hogy még egyszer lehetősége nyílik rá.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.