2019. Október 16.

„A hajléktalan hozzászokik a hőingadozáshoz”

Kovács József Pál több évtizede hajléktalan, esélyt sem lát arra, hogy egyszer saját lakása lesz. Azért nevettünk is együtt. Utcán alvás, emberi segítőkészség és párizsi utcafoci-világbajnokság... most meg egy fotója bekerült a MyBudapest 2019 naptárába.

Rácz Sarolta

„Budapest sokunk otthona. Megvannak a törzshelyeink: a kedvenc padunk a Margitszigeten, az utca, amin mindennap végigtekerünk, vagy a sarok, ahol a péntek esti sörözés előtt összefutunk. De vajon hogyan látják a várost azok, akik számára ezek a helyek szó szerint az otthont jelentik?” – teszi fel a kérdést a Budapest Bike Maffia. A fejtegetésre pedig a legilletékesebbek, hajléktalan embertársaink adják meg a szemet gyönyörködtető választ. Az idén harmadszorra, az nlc médiatámogatásával megrendezett My Budapest Photo Project keretein belül fedél nélküliek egyszer használatos fényképezőgépet kaptak, amivel Budapestet fényképezték – úgy, ahogy ők látják. A szakmai zsűri által legjobbnak ítélt ötven képet a Madách téren mutatták be. Ezek közül tizenhárom került be a MyBudapest 2019 naptárba. A naptár, illetve a nyertes fotók felhasználásával készült képeslapok és jegyzetfüzetek már kaphatók a Budapest Bike Maffia webshopjában, illetve az alábbi üzletekben: Fiók, Fuga, Kiscelli Múzeumshop, Konfekció, Massolit Books & Café, Műcsarnok Art Box, NOS, Szimpa Design Shop. Az eladásokból származó bevétel a tizenhárom nyertes alkotót támogatja, akik közül ötöt sorozatban mutatunk be – remélhetően ezzel is hozzájárulva az előítéletek lebontásához.

„Ez egy nagyon hosszú történet, a lényeg annyi, hogy a saját hibám miatt” – válaszolja József a kérdésre, amit valószínűleg a leggyakrabban kapott meg az utóbbi években: hogy hogyan lett hajléktalan. – Valamikor hajóztam, első tiszt voltam, bejártam a világot, talán csak Grönlandon nem voltam. A mai napig sokan »Kapitány« néven ismernek. Még hajléktalanként is sokáig viseltem a tiszti sapkámat.

Kovácsból sok van, Józsefből is, ezek a nevek sokszor nem mondanak semmit, de Kapitányként nem sok embert ismernek.

Szóval akkor volt pénzem bőven, volt lakásom. Aztán kaptam egy infarktust, le kellett szállni a hajóról. Utána csináltam valamit, amit nagyon nem kellett volna. Rossz helyre fektettem be, lenulláztam magam. Többet erről nem szeretnék mondani. Mindent elvesztettem, ami létezett. Elveszett a lakás és a kocsi. Kikerültem az utcára. Ez volt 1997-ben.”

Nem, Józsefnek nem volt családja. Járta a világot, és nem akart „egy hölgyet otthon hagyni”. „Nem mintha ne bíztam volna bárkiben, csak nem akartam kitenni annak egy nőt, hogy hónapokig ne legyek mellette. A családommal meg már akkor is fasírtban voltam. Van egy mostohaöcsém, őt tíz éve nem láttam. A nővéremmel harminc éve nem találkoztam. Ők nem keresnek engem, így én sem keresem őket. Apámmal világéletemben voltak összezörrenéseim, soha nem egyeztünk bizonyos dolgokban, aztán volt egy pont, amikor ki lettem tagadva.”

Csak tengett-lengett – mondja az első időszakról, amikor kikerült az utcára. „Nem tudtam hova tenni a dolgot, nem tudtam megemészteni. Ebben a helyzetben egyesek az italba menekülnek, van, aki magába roskad, mások pedig begolyóznak. Pedig a hajléktalanság nem egyenlő a koszossággal, a büdösséggel, a piálással. Én igyekeztem hasznossá tenni magamat. Olyat csinálni, ami leköt, és nem emlékeztet arra, hogy hajléktalan vagyok, noha az utcán alszom. Voltak olyan időszakok, amikor dolgoztam, olyankor időnként albérletben laktam. De igazából az is hajléktalan, aki albérletben él, hiszen nincs saját lakása… Én nagyon nem szeretek egyedül élni, mindig volt mellettem egy nő, hol hosszabb, hol rövidebb ideig. A mostani párommal kilenc éve vagyunk együtt.”

Fotó: Neményi Márton

Szereti a természetet, úgyhogy kevés időt töltött hajléktalanszállókon. „Oroszlányban nevelkedtem, ennek a városnak a vége belelóg a Vértesbe. Iskola után mindig megcsináltam a leckémet, aztán bringára pattantam, és mentem ki az erdőbe. Mindig szerettem, ha fák vesznek körül. A Városliget is ilyen. Ott sokat aludtam, szerettem a fákat és a tiszta levegőt. Mindig parkos, bokros helyet kerestem. Már a takarás miatt is. Úgy aludtam, hogy letettem a kartonpapírt, rá egy hálózsákot, ezen feküdtem. Egy másik hálózsákkal és egy pokróccal takaróztam. Az elején persze fáztam, de aztán hozzászoktam. A mínuszokban is így aludtam, egy szál alsónadrágban. A hajléktalan hozzászokik a hőingadozáshoz. A test rááll mindig arra a hőmérsékletre, ami van. Nyáron a melegre, télen a hidegre. A Ligetben évekig éltem egy sátorban. Volt egy hely, egy jó tömött bokor, ahova napközben eldugtam a hátizsákomat a cuccaimmal, aztán mentem a dolgomra. Tisztálkodni is mindig tudtam, van lehetőség: ingyen mosoda, fürdés. Étkezés is van sok helyen ingyen, de ezt annyira nem szerettem. Inkább igyekeztem mindig munkát vállalni.”

Ő az a fedél nélküli, aki sosem aludt aluljáróban.

Soha. Nem szeretek olyan helyre menni, hogy mások lássanak. Valahol azért szégyellem, hogy hajléktalan vagyok.

És de, éjszaka veszélyes az utcán lenni. Ezért kell elbújni. „Vannak olyan emberek, akik arra hajtanak, hogy verjék és rúgják a hajléktalanokat. Így mutatják ki, hogy mennyire undorodnak tőlük. Pedig a hajléktalanok nem tehetnek arról, hogy hova jutottak. Az állam kitermeli, aztán magára hagyja őket. Például ha egy sokgyerekes család nem tudja fizetni az albérletet vagy a számlákat, összegyűjtenek valamennyi tartozást, akkor kiteszik őket az utcára.”

De az ő hajléktalansága az ő felelőssége, nem az államé – azt mondja. „Én léptem olyat, amit nem kellett volna. Ami utána jött, az már az államé. Ha rajtam múlna, előbb kiküldenék egy hónapra az utcára mindenkit, aki beülne egy magas pozícióba. Élje át, hogy milyen, aztán kapjon hatalmat. Élje át a rosszat, hogy tudjon jó döntéseket hozni. Sok minden máshogy lenne.”

És milyen munkákat lehet vállalni az utcáról? „Sok mindent. Például műtőssegéd voltam a traumatológián, aztán egy cirkusznál segédmunkás. Általában nem sejtették, hogy hajléktalan vagyok, még megvan a régi lakcímkártyám. Jellemzően nem is volt semmi gond, amíg ki nem derült. De például a traumatológián az egyik orvos délelőtt nagyon megdicsért, hogy mennyire elégedettek a munkámmal, délután meg jött a főnővér, hogy meg kell válniuk tőlem. Kérdeztem, hogy mit csinálok rosszul. Azt válaszolták: megtudták, hogy hajléktalanszállóról járok be dolgozni, és az nem steril. Ez az általános.”

Dolgozni sem lehet akármilyen állapotban. „Volt egy infarktusom, aztán kialakult egy mélyvénás trombózis a lábamban. Akkor a cirkusznál dolgoztam, ott vettek rá kenőcsöt, próbáltak segíteni, de egyre rosszabb lett a helyzet. Elkezdett fekélyesedni, bekerültem a kórházba. Le akarták vágni a lábamat, de nem engedtem. Akkor az egyik orvos azt mondta, hogy feküdjek felpolcolt lábbal, a másik meg azt tanácsolta, hogy szorítsam össze a fogaimat, és kezdjek el sétálni. Mindegy, merre és hova, csak a vérkeringés megint induljon be a lábamban. Na, akkor én jelentkeztem egy hajléktalan-focicsapatba. Régebben is űztem ezt a sportot, a Beloiannisz Gépgyár csapatában. Akkor megint elkezdtem járni edzésre, és a negyedik alkalommal mondtam, hogy be szeretnék állni a kapuba. Futni nem tudtam rendesen, de ugyanúgy játszottam, mint a többiek. Végül a hajléktalanválogatottal kijutottam Párizsba, az utcafoci világbajnokságra. Hatvan országból lettünk a huszonhatodikak. Akkor voltam ötvennyolc éves, én voltam a legidősebb kapus. Tíz napig voltunk kint, a szponzorok fizettek mindent, háromcsillagos szállodában laktunk. Nappal fociztunk, este programokat szerveztek nekünk. Volt, hogy két meccs között sétáltunk fel az Eiffel torony első emeletére. Nagyon szeretett a közönség minket, magyarokat. Az első meccset az oroszok ellen játszottuk. Kikaptunk, de a közönség minket ünnepelt, ugyanis öt hetesből négyet kifogtam. Mutogattak rám, Oliver Kahnnak neveztek. Nekünk drukkoltak, skandálták, hogy Hungary, Hungary. Fényképek is készültek, és kértek rá autogramot.”

Tud még jót mesélni az emberekről, Budapesten sem csak rugdosódnak. „Teljes tévhit, hogy a hajléktalanokat nem segítik. Többször aludtam a panelházak magas földszintjére vezető lépcsők alatt. Az jó, ott nem ázik meg az ember, és lehet is aludni. Ha tisztán tartja az ember a területét, akkor a lakók nemhogy nem szólnak, hanem segítenek is.

Kapott egy fényképezőgépet

Gratulálok a fényképhez, amivel nyert a MyBudapest programban. Az ötlet hogyan jött?

A húsz kockából elhasználtam tizenkilencet. Mentem hazafelé. Megláttam a rózsát a szálló előtt. Gondoltam, milyen szép ez a virág, gyorsan ellövöm az utolsót, aztán meglátom, mi lesz.

A húsz képből önnek is ez tetszett a legjobban?

Az a helyzet, hogy még nem láttam őket. Nincs internetem, nem tudom megnézni.

Hoznak ételt meg ruhát. Ha koszt hagynék magam után, vagy odavizelnék, akkor elzavarnának. Mert sajnos sokan az italba temetkeznek, kifordulnak magukból, kiabálnak, koszt csinálnak, és az emberek ezt nem szeretik. Az sem igaz, hogy a felső tízezer érzéketlen. Egy időben az Istenhegyi úton laktam. Láttam, hogy van egy üres telek, kint van rajta a tábla, hogy eladó. Felhívtam a tulajdonost, és megmondtam neki, hogy ha ott lakhatok, akkor rendbe teszem a telket. A domboldalon volt valami garázsszerűség, oda bevackoltunk az akkori párommal, és rendbe raktuk. Ezzel a módszerrel többször is volt hol laknunk. Aztán volt olyan, hogy a Fogaskerekű oldalában gyűjtöttük az ágakat, hogy legyen mivel fűteni. Jött egy hölgy, kérdezte, hogy mit csinálunk, mire kell a fa. Válaszoltunk, ő meg mondta, hogy lehet, hogy tud segíteni. Hétvégén elvitt István atyához. A templom mellett volt egy régi paplak. Az atya odaadta a kulcsot, mondta, hogy maga ezermesternek látszik, tegye ezt az épületet lakhatóvá. Amíg le nem bontották, addig ott tudtunk maradni. Volt egy másik eset is. Régebben táncoltam versenyszerűen. Amíg nem volt párom, addig eljártam zenés-táncos presszókba. Hét közben gyűjtöttem a pénzt, hétvégén elmentem ilyen helyekre. Az üzemeltető egy idő után mondta, hogy Józsi, ne fizessél. Ott van hátul az az asztal. Az ott ülő lányokkal táncoljál, mivel nem kéri fel őket senki. Szóval segítenek az emberek, ha a hajléktalan is tesz érte.”

Nem mintha könnyű lenne az, hogy az ember folyamatosan rászorul mások segítségére. „Erős akarat és hit kell, hogy feldolgozza az ember. Csinálnék én mindent magamért, ha lehetne, ha rendben lenne a lábam. Akkor elmehetnék dolgozni. Legutóbb építkezésre mentem, ott hétfőn kezdtem, pénteken már húztam a lábamat. A főnök mondta, hogy üljek le pihenni. Nyakkendőben pakolta a köveket helyettem. Azt mondta, dolgoztam úgy a héten, hogy megérdemlem. Van, aki imádkozik értünk, az is nagyon jó. Az emberek nagy része, azt hiszem, szeret. Mindenkit leszerelek a nyugalmammal. Ez a tulajdonságom sokat fejlődött a krisnásoknál. Ott önkéntes vagyok, ételosztásoknál segítek.

Ilyen alkalmaknál sok ember gyűlik össze, és nem mindenki viselkedik úgy, ahogy kellene. De a krisnások nem folyamodhatnak erőszakhoz, a nyugalmukkal szerelik le a hőzöngőket. Ezt vettem át tőlük. Meg egyéb dolgokat is, a szeretetet meg az odaadást. Ezek nagyban segítenek átvészelni a hajléktalanságot.

Azért megtérésről nincs szó. „Sok mindenben egyetértek velük, az ideológiájuk tetszik. De pár dolog nem jön be. Például hogy nő és férfi kapcsolata csak gyereknemzés céljából lehetséges. Én ezt nem bírnám ki.”

Fotó: Neményi Márton

József mostanában a lába miatt nem dolgozik, és csak ráfanyalodott egy hajléktalanszállóra. Tizennégy emeletes épület. „Soha nem gondoltam volna, hogy majd egyszer madártávlatból látom a várost. Nagyon szép onnan a naplemente, az ablakból szoktam nézni. Ha szép az idő, akkor látom Ferihegyet, hogyan szállnak fel és le a repülők. Éjszaka meg a reflektoraikat. Ami pénzkereset, az alkalomszerű. Statisztálni szoktam filmekben. Nemes Jeles Lászlót még segédrendezőként ismertem meg, aztán meghívtak statisztaszerepbe a Saul fiába. A nálunk forgatott Robin Hoodban is szerepeltem, ott kiemelt statiszta voltam, egy emberkereskedőt játszottam. Angolul nem tudtam, ezért a jelenetemnél valakit beültettek a mellettem lévő hordóba, ő fordította, mit kell csinálni. Hajam és szakállam a statisztálás miatt van. Ha hívnak, akkor mindig azzal kezdik, hogy szakáll és hosszú haj van-e. A párom viszont nagyon sokat dolgozik, de elég nehezen jövünk ki. Karácsony előtt kapott egy büntetést a BKK-tól, azt ki kellett fizetni, nem maradt pénz. Kénytelen voltam kimenni koldulni karácsony napján, hogy legyen mit ennünk. Kiültem egy éjjel-nappal működő dohánybolt elé a kőre. Jött egy úr, és adott tízezer forintot.”

De mi lesz jövő karácsonykor? „Mindig olyan ember voltam, aki sokat tesz magáért, aki mindig küzd. De így is kevés az esélye, hogy újra saját lakásom legyen. Pedig egy kis szoba-konyha elég lenne. Sőt, egy lakókocsival is megelégednék. Amikor sátorban laktunk, és egy kis főzőlapunk volt, azon a párom háromfogásos ebédet készített…

Ha nekem valaki azt mondja harminc éve, hogy hajléktalan leszek, akkor kinevetem. Rengeteg pénzem volt, el sem tudtam képzelni, hogy ide jutok. Aztán éltem öt évet az utcán, akkor érezem, hogy már más ember vagyok. Mintha a hajléktalanléttel kieresztettem volna a rosszat magamból. Igyekszem a jó énemet megmutatni. Meg igazából van egy dolog, amit szeretek ebben az életben. Azt, hogy szabad vagyok.”