2019. Október 22.

„Budapesti vagyok, de igazából világpolgárnak érzem magam”

De miért nem megy be a szállóra? – kérdezzük. Talán mert szabad akar lenni. Mint László. A MyBudapest harmadik fotóművésze sorozatunkban.

Rácz Sarolta

„Budapest sokunk otthona. Megvannak a törzshelyeink: a kedvenc padunk a Margitszigeten, az utca, amin mindennap végigtekerünk, vagy a sarok, ahol a péntek esti sörözés előtt összefutunk. De vajon hogyan látják a várost azok, akik számára ezek a helyek szó szerint az otthont jelentik?” – teszi fel a kérdést a Budapest Bike Maffia. A fejtegetésre pedig a legilletékesebbek, hajléktalan embertársaink adják meg a szemet gyönyörködtető választ. Az idén harmadszorra, az nlc médiatámogatásával megrendezett My Budapest Photo Project keretein belül fedél nélküliek egyszer használatos fényképezőgépet kaptak, amivel Budapestet fényképezték – úgy, ahogy ők látják. A szakmai zsűri által legjobbnak ítélt ötven képet a Madách téren mutatták be. Ezek közül tizenhárom került be a MyBudapest 2019 naptárba. A naptár, illetve a nyertes fotók felhasználásával készült képeslapok és jegyzetfüzetek már kaphatók a Budapest Bike Maffia webshopjában, illetve az alábbi üzletekben: Fiók, Fuga, Kiscelli Múzeumshop, Konfekció, Massolit Books & Café, Műcsarnok Art Box, NOS, Szimpa Design Shop. Az eladásokból származó bevétel a tizenhárom nyertes alkotót támogatja, akik közül ötöt sorozatban mutatunk be – remélhetően ezzel is hozzájárulva az előítéletek lebontásához.

Egy kényelmes padot keresünk a János Pál pápa téren Pollák Lászlóval, a MyBudapest Photo Project egyik díjazottjával. Az októberi délután szokatlanul meleg és napsütéses. „Milyen szép idő van” – mondja boldogan. Én reflexszerűen rávágnék valami okoskodást a klímaváltozásról; arról, hogy miféle negatív folyamatok következménye az októberbe nyúló vénasszonyok nyara, de még időben rászólok magamra. László hajléktalan, rendszerint valamelyik közparkban hajtja álomra a fejét, így számára nagyon nem mindegy, hány fokot mutat a hőmérő éjszaka.

Fotó: Neményi Márton

„Bonyhádon születtem – kezd mesélni az életéről. – Általánosban kitűnő tanuló voltam, a gimnáziumi évek alatt is jól ment az iskola. Aztán nem vettek fel az egyetemre. Egyetlen ponttal csúsztam le. Nem voltam KISZ-tag, ha az lettem volna, akkor kaptam volna egy pluszpontot. Utána a Tolna Megyei Néplapnál lettem újságíró, de volt egy pártkongresszus, ami után a főszerkesztő-helyettes megkérdezte, hogy ismerem-e a kongresszus tételeit. Mondtam, hogy nem, mire ő megkérdezte, hogy akkor miként akarom majd támogatni. Annyit válaszoltam, hogy nem akarom őket támogatni, én csak újságot akarok írni.” A puhuló, de alapvetően mégiscsak diktatórikus Kádár-korszakban nem bizonyult szerencsésnek a válasz, Lászlót rövid úton ellehetetlenítették. Ezután költözött Budapestre, a BKV-nál kezdett dolgozni, forgalomirányítótól kezdve villamosvezetőig minden volt. Viszont – elmondása szerint – a politika itt is rátalált, ezért inkább megszervezett egy disszidálást. – „Felültem a vonatra, és Kölnben szálltam le róla. Vissza sem jöttem hat évig.” A kilencvenes években volt még egy rövidebb magyarországi intermezzo az életében, ami után Spanyolországba költözött. Ott két évig maradt, az 1996-os választások után azonban sokakat „kitessékeltek” az országból. László így került ismét vissza Magyarországra és Budapestre.

„2010-ben sikerült egy önkormányzati lakáshoz jutnom a 11. kerületben. Innen lakoltattak ki. A szerződésben úgy volt, hogy mindig előre kell fizetni egy évet. 2015-ben elkezdték módosítani az eredeti megállapodást, amiből viták keletkeztek. Aztán felemelték a lakbért negyvenöt ezer forintról hatvanhatra. Nekem százegyezer forint volt a nyugdíjam, merthogy akkor már nyugdíjas voltam, 2008-ban ugyanis operáltak vastagbélrákkal. Súlyos volt, sztómát kaptam. Kivették, aztán visszaültették. A második műtétemnél már hajléktalan voltam. Nem vártam meg a rendőröket, összecsomagoltam, és mentem. Nagyon sok minden a lakásban maradt. Amit a mai napig nagyon sajnálok, az ötszáz darab könyv. Nagyjából száz még megvan, a Fedél Nélkül szerkesztőségében tárolom őket, de a legtöbbet ott kellett hagynom.”

Azóta eltelt három év, László pedig kénytelen volt hozzászokni ahhoz, hogy a mindennapjai otthon nélkül telnek. „Már a legelején kaptam egy barátomtól egy katonai hálózsákot. Abban ki lehet bírni éjszaka, még a téli mínuszokban is.

Csak reggel nagyon rossz, amikor felébred az ember, és ki kell szállni belőle. Akkor gyorsan be kell menni valamelyik kocsmába.

Az első éjszaka nem jó helyre mentem, a Kelenföldi pályaudvar aluljárójában próbáltam aludni, de a rendőrök zaklattak. Három hét után találtam meg azt a helyet, ahol jót lehet aludni. Egy parkban van, eldugott hely. Van a közelben közkút, reggel lehet mosakodni, vizet venni. Időnként barátoknál alszom egy-két napot. Vannak olyan helyek, ahol ki lehet mosni a ruhát, és meg is szárítják. Nyolc hónapig éltem az utcán, aztán bekerültem a Dózsába. Az egy hajléktalanszállás, minden lakónak van egy hét négyzetméteres külön szobája. Oda úgy jutottam be, hogy a Fedél Nélkül szerkesztője írt egy ajánlást. Két évig lehetett maradni, amióta lejárt, azóta megint az utcán vagyok. Télen aludtam munkásszállásokon is, de ott kétezer-ötszáz forintért csipkednek össze a poloskák, nem éri meg. Egy időben laktam albérletben. Egy szoba ötvenötezer forint volt, de rajtam keresztül járkált a másik albérlő, aki ráadásul egész nap dohányzott úgy, hogy nem szellőztetett.”

László számára létezik egy nagyon erős kapaszkodó, ami segít szebbé tenni a mindennapokat, ez az irodalom. „Az első verset nyolcévesen írtam anyukámnak, anyák napján. Füzet, toll mindig van nálam. Ha összeáll valami, bemegyek a Fedél Nélkül szerkesztőségébe, és legépelem. Csak ott tudom. Ez az egyik legnagyobb fájdalmam. Jön a vers vagy a novella, és nem tudom azonnal bevinni a gépbe. Ebből a szempontból csak a riport jó, az ugye ott van fenn a diktafonban. A Fedél Nélkülhöz még 1998-ban kerültem, akkor még egy kettéhajtott A5-ös lap volt az újság. Egy ismerősöm mondta, hogy Laci, te írsz verseket, hozzad el őket. Azóta rendszeresen publikálok. De nem csak ott, máshol is. Mostanában visszaesett a példányszám, de egy időben elég magas volt. Tulajdonképpen mi voltunk a legmagasabb példányszámú irodalmi lap Magyarországon… Hamarosan viszont verseskötetem fog megjelenni, a Menhely Alapítvány segítségével.”

Fotó: Neményi Márton

A hajléktalant körbeveszi a nem hajléktalan világ. László szerint az átlagemberek hozzáállásával nincs gond, viszont a döntéshozók szerinte nem sietnek segíteni a fedél nélkül maradtakat, pedig külföldön léteznek jó példák. „Az emberek vélekedése nem egységes, bár ahogy én tapasztaltam, a háromnegyed részük segítőkész. Soha nem koldultam, de gyakran kaptam ételt vagy ruhát. A maradék egynegyed inkább közömbös, azt pedig, hogy csúnyán néztek, vagy beszóltak, nagyon ritkán tapasztaltam.

Az emberekkel nincs baj, segítenek, vagy ha nem tudnak, akkor csak elfordítják a fejüket. A döntéshozókkal van a probléma.

Kölnben hat év alatt két hajléktalant láttam, ott van szociális bérlakásrendszer. Disszidálás után egy ideig a város fizetett nekem egy ilyen lakást, pedig nem is voltam német állampolgár.”

Az eddigi hatvanöt évének majdnem pontosan a fele a magyar fővárosban telt el. „Harminckét évet Budapesten töltöttem, úgyhogy részben budapesti vagyok, de igazából világpolgárnak érzem magam. Budapest szép város, de sok más szép város van: Köln, Győr vagy Szeged is az. Az épületek gyönyörűek, van szellemi pezsgés. Összességében szeretem Budapestet, de nem imádom. Ahol jól érzem magam, az a Fedél Nélkül szerkesztősége és egy borozó a Fehérvári úton. Oda szoktam beülni sakkozni meg ultizni. Otthon sehol se érzem magamat. Ez nem is lehetséges, hiszen nincs otthonom.”

A MyBudapest projekten elért siker viszont arra enged következtetni, hogy Lászlónak nemcsak az íráshoz van tehetsége, hanem a vizuális érzéke is figyelemre méltó. Ezt maga sem tagadja, de nem is értékeli túl magát e téren. „Soha nem tanultam fotózni, de a rajzoláshoz volt érzékem. A költészettel, a prózaírással és az újságírással ugyanígy vagyok. De ebből a négyből hármat szívesen elengednék, ha a maradék egyhez nem csupán érzékem, hanem zsenialitásom lenne. Volt két képem, amit nem választottak be a díjazottak közé, pedig szerintem sokkal jobbak voltak azoknál, amiket a zsűri értékelt. Az egyiken srácok másznak fel a Szabadság hídra, miközben biciklisek figyelik őket. A másik egy két és fél éves kisfiút ábrázol, aki a triciklijének támaszkodik, de olyan arckifejezéssel és mozdulattal, mintha az egy Ferrari volna.”

A hajléktalanokat a többség sajnálja, ennek ellenére az interjú végére az is kiderül, hogy volt sokkal nehezebb időszak is László életében, mint a fedél nélkül töltött évek. „A Kádár-rendszerben voltam katona, az rosszabb volt, mint a hajléktalanság. Folyamatosan hallgattuk, hogy ezt csináld, azt csináld, ide menjél, oda menjél. Százszorta nehezebb volt. Hajléktalanként sokkal szabadabb vagyok.”