Életmód

„Igazi jiddische mama vagyok” – Klein Miriammal, az Oltalom Karitatív Egyesület önkéntesével beszélgettünk

Klein Miriam kozmetikus, tanár, marketingszakember és üzletasszony, aki a nyolcvanas években részt vett a Fabulon és a Skála befuttatásában. Sminktanácsadóként a Magyar Rádióban, a Televízióban és a Nők Lapjában is dolgozott. Most az Oltalom Egyesület önkénteseként segít a rászoruló embereknek. Interjú.

Klein Miriam alig néhány évvel a második világháború után született Budapesten Klein Mária néven. „Édesapám megjárta Buchenwaldot; hat testvérét vesztette el a táborokban – meg az első feleségét és a lányát, az ő emlékére vettem fel a Miriam nevet – mondja. – Apám nem sokat beszélt a holokausztról: ahogy a sorstársai többsége, ő is inkább magába fojtotta ezeket az emlékeket.”

Biológus szeretett volna lenni. „Jelentkeztem is a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre, de nem vettek fel. Akkoriban csak fiúkat kerestek, és mivel nem volt Szocialista Hazáért kitüntetésem, esélyem sem volt rá hogy bekerüljek. Édesapám a nagyvásártelepen dolgozott, én is ott kaptam munkát, a könyvelésen. Nem tartott sokáig: a főnököm megkért, hogy időnként számoljak be neki arról, hogy miről beszélgetnek a kollégáim, persze, kerek-perec elutasítottam. Másnap már ott várt az asztalomon a papír, hogy áthelyeztek a raktárba – szóval nem volt maradásom.”

Fotó: Neményi Márton

Ezután kozmetikusiskolába ment. „Büszkén mondhatom, hogy protekció nélkül vettek fel, és kitűnő eredménnyel végeztem el az iskolát. Nagyon szerettem ott tanulni – talán azért is, mert akkoriban nagyon sok olyasmit tanultunk, aminek – mint az anatómiának vagy a kémiának – köze volt a biológiához. A bőr nagyon sok mindenről árulkodik. Sosem felejtem el, egyszer – már Ausztráliában – beült hozzám egy visszatérő vendég. Ránézek: »Suzanne, te terhes vagy«. Erre elkezd szabadkozni: »Nem, dehogy vagyok terhes!« Teljesen kiborultam, mondom, oké, kész, vége, visszaadom a mesterlevelemet, úgy látszik, öregszem, és felejtek. Másnap felhívott, és bocsánatot kért: »Ne haragudj, tudod, anyám is ott volt velem a szépségszalonban, és ő még nem tudja, hogy terhes vagyok, nem akartam, hogy így kelljen megtudnia.« Látod, nekünk ilyen szinten tanították meg a szakmát, és közben azt is a fejünkbe verték, hogy egy jó kozmetikus, amíg él, tanul. Én még ma is újabb és újabb dolgokat sajátítok el, pedig már nem praktizálok – csak tanítok.”

Miriam Ausztráliában él, de sok időt tölt Magyarországon is. Szabadidejében önkénteskedik. „Amikor 2015-ben hazajöttem, először a Szíriából, Irakból, Afganisztánból érkező menekülteknek segítettem. Később a Budapest Bike Maffiával és a Kétfarkú Kutyapárttal is dolgoztam, mostanában pedig az Oltalom Egyesület munkájában veszek részt.”

Milyen volt a nyolcvanas években kozmetikusként dolgozni Budapesten?

Regényes. Miután elvégeztem az iskolát, egy Apáczai Csere János utcai fodrászüzletbe kerültem. Ott aztán pezsgett az élet, a környékbeli örömlányok minden este fél hétkor megjelentek az ajtóban, hogy masszírozzam meg őket. Imádtak – és én is nagyon szerettem őket, mindig busás borravalókat adtak. Egyébként egytől egyig tanult, diplomás, igényes lányok voltak, ott dolgoztak a szállodasoron. Aztán, miután az egyik kolléganőm lelépett Nyugatra, a József Attila utcába kerültem. Onnan mentem át a Kőbányai Gyógyszerárugyárhoz, ahol dr. Varga Edit igazgatóval és dr. Veres Gábornéval, a reklámosztály vezetőjével sok ma már legendás márka népszerűsítésén dolgoztam – olyanokén, mint a Fabulon, a Fabulissimo vagy a Richtofit. Dr. Veres Gáborné, Marika igazi reklámguru volt, egy csodatevő, nagyon sokat tanultam tőle. Fantasztikus volt vele, neki köszönhetem, hogy tévé- és rádióreklámokon is dolgozhattam; kitanulhattam mellette a marketing minden csínját-bínját. Aztán átcsábítottak a Skálához. A Demjánnal nagyon jóban voltunk, tőle is nagyon sokat tanultam. Közben elvégeztem a Kereskedelmi Kamara marketing- és hirdetési képzését – onnantól kezdve már papírom is volt róla, hogy kenceficéket árulhatok. (Nevet.)

A Magyar Rádióban is dolgoztál.

Igen. Miután eljöttem a Skálától, sokat törtem a fejemet, hogy mihez kezdjek. Akkor már megvolt mind a két gyerekem – Andris és Judit –, és bár a férjem jól keresett, tudtam, hogy nekem is hozzá kell tennem a magamét a családi költségvetéshez, úgyhogy ’84-ben egy fodrászlánnyal közösen megalapítottam a saját gmk-mat, és elindítottam a Szépségpatika nevű szalont a Vizafogó lakótelepen. Mit mondjak, furcsa érzés volt, hogy maszek lettem, „hithű” KISZ-esként korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy a kizsákmányoló tőkés osztály tagja legyek. (Nevet.) Emlékszem, miután elvégeztem a kozmetikusiskolát, apám felajánlotta, hogy benyom egy pasaréti üzletbe; szó szerint üvöltöttem vele: „Apa, csak nem gondolod, hogy én maszek leszek?!” Egyszóval elindítottam a saját kozmetikámat, és közben kiadtam egy sminktankönyvet is Arcok címmel. Aztán egyszer csak besétált az üzletbe Sárkány Vera, aki a Kossuth Rádió Nőkről – nőknek című műsorát szerkesztette. Kezelés közben beszélgettünk, és egyszer csak azt mondta, „Figyelj, te egy nagyon jó riportalany lennél, nem akarsz bejönni a rádióba?” Persze, hogy mentem. Így kezdődött a médiás karrierem: először a Nőkről – nőknekben, aztán a Reggeli csúcsban dolgoztam, mint sminktanácsadó. Szerettek, mert nem fakszniztam, nem maníroskodtam, normálisan tudtam beszélni. Aztán meghívtak a televízióba is, ott Berkes Zsuzsával dolgoztam, és később a Nők Lapjában is lett egy rovatom.

Fotó: Neményi Márton

Sikeres karriert futottál be itthon. Mégis, hogyan kötöttél ki Ausztráliában?

Ennek alapvetően két, egymástól teljesen független oka volt. Az egyik az, hogy egy idő után elkezdtek eltünedezni a fizetőképes vendégek a lakótelepről, így már nem érte meg fenntartani a boltot. A másik az, hogy a kilencvenes évek elején érezhetően megerősödött az antiszemitizmus Magyarországon: jött Csurka István és visszahozta azt a fajta attitűdöt, gondolkodást, ami nekem mint holokauszttúlélők gyerekének, nagyon ijesztő volt. Egy szó, mint száz, a família úgy döntött, ideje lelépni. Nagyon féltem ettől a váltástól, korábban fel sem merült bennem, hogy elhagyjam az országot, de igazi jiddische mama vagyok, nekem mindig a család volt az első, úgyhogy szó sem lehetett arról, hogy itthon maradjak. Mennem kellett. Két évig vártunk az állandó tartózkodási engedélyre, de végül megkaptuk, és ’92 január 27-én megérkeztünk Sydneybe.

Nem volt nehéz a beilleszkedés?

Dehogynem, nagyon. Én akkor még egy kukkot sem beszéltem angolul, kézzel-lábbal hadonászva próbáltam megértetni magam a boltokban és a hivatalokban. Ráadásul úgy volt, hogy a férjemnek lesz munkája az aussie-knál (az asztráloknál – a szerk.), de végül nem lett, nem volt mese, megint nekem kellett megfognom a meló végét. Eleinte takarítottam, aztán egy Izraelben élő baráti házaspár, Singer Osziék segítségével ’94-ben megnyitottam a saját kozmetikámat a város egyik elegáns, európai negyedében. Jól ment az üzlet, volt, hogy négy-hat alkalmazottam is volt, aztán egy-két év múlva a férjem is munkát kapott az egyik helyi rádiónál – egyszóval lassan, de biztosan megtaláltuk a helyünket az új hazánkban.

Zsidó családból származol. Gyakorlod a vallásodat?

Nem. Megjárták ugyan a holokauszt poklát, de a szüleim sosem voltak igazán vallásosak: csak a a két nagy zsidó ünnepet, a Rós hásánát, vagyis az újévet és a Jom kippurt, az engesztelés napját tartottuk. De a vallástörténet mindig érdekelt: sokat tanulmányoztam a Tórát, és Iványi Gábor bibliaoktatására is eljártam. Nem vagyok bigott hívő; de az igaz, hogy amióta kiköltöztem Ausztráliába, sokkal szorosabb kapcsolatot ápolok a vallással, mint korábban. Manapság szinte minden pénteken gyertyát gyújtok, megtartom az ünnepeket, és egy ideig a chatswoodi zsinagóga kórusában is énekeltem. Nagyon szerettem azt a közeget, de azt hiszem, nem annyira a vallás, mint inkább a közösség, a közösséghez tartozás miatt.

Fotó: Neményi Márton

Miért döntöttél úgy, hogy beszállsz az Oltalom munkájába?

Nem tudom, azt hiszem, egyszerűen a véremben van az igény, hogy ha megtehetem, segítsek az elesett, rászoruló embereken. Amikor 2015-ben hazajöttem, természetes volt, hogy ételt, italt, ruhát vigyek a háború elől menekülő embereknek. Először az MSZP-hez mentem, mert hallottam a felhívásukat a rádióban, hogy segítőket keresnek. Uccu, be is mentem a székházukba, mondom, „Jó napot kívánok, jöttem segíteni. Ha takarítani kell, ágyat húzni, ételt osztani, számíthatnak rám.” Az ember a recepción csak nézett rám, mint borjú az új kapura: „Na de hölgyem, ez egy székház.” Mondom, „Rendben van, szép nagy épület, legalább elférnek az ágyak.” Kiröhögtek. De segíteni akartam, úgyhogy kimentem a Nyugatihoz. Heteken keresztül mindennap ott voltam. Ez egy nagyon meghatározó időszak volt az életemben, mert megtanultam, hogyan kell alkalmazkodni, elfogadni, kezelni a kiszolgáltatott helyzetben lévő embereket. Ott találkoztam azzal a fiatalemberrel is, aki először mesélt nekem arról, milyen hasznos és fontos munkát végez az Iványi vezette Evangéliumi Testvérközösség. Aztán megláttam egy róla készült fotót a Nők Lapjában – soha nem felejtem el a nyugodt arcát és a nagy, fehér szakállát – és rögtön tudtam, hogy ezzel az emberrel szeretnék együtt dolgozni, hogy amit képvisel, azt én is fenntartások nélkül a magaménak érzem. Így kezdődött. Aztán kimentem Békásmegyerre az egyik istentiszteletére. Azonnal a hatása alá kerültem: a személyisége, a beszéde, a szertartás keresetlensége és miliője letaglózó volt a számomra. Korábban sosem gondoltam volna, hogy egy mise ennyire emberi tud lenni. Úgy éreztem, végre megtaláltam a helyemet: olyan emberek között lehetek, akik mindenféle manír és póz nélkül, magától értetődő módon tudnak jót tenni. És nem csalódtam ebben az érzésben azóta sem.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top