Közeleg az iskolaválasztás határideje, a szülőknek a következő egy-két hétben el kell dönteniük, szeptembertől hova íratják be óvodából frissen kikerült gyerekeiket. Magyarországon a kilencvenes évek eleje óta van szabad iskolaválasztás, korábban automatikusan a lakóhelyükhöz legközelebb eső „körzetes” iskolába kerültek a gyerekek. Dessewffyné Szabó Erzsébet, a XIX. kerületi Gábor Áron Általános Iskola igazgatója szerint a szabad iskolaválasztás nagyban megváltoztatta a szülők hozzáállását.
„Egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy a lehető legjobb iskolába írassák be a gyerekeiket. Pedig ezzel nem feltétlenül tesznek jót nekik:
a kicsiknek nem iskolát, hanem tanítót kell választani. Ha olyan tanítót találunk, aki azon túl, hogy érti a szakmáját, neki is szimpatikus, a gyerek a csillagot is le fogja hozni az égről – még akkor is, ha egyébként egy gyengébbnek tartott iskolába jár.
Ha viszonyt olyasvalakire bízzuk, akivel nem találja meg a közös hangot, könnyen előfordulhat, hogy a legjobb iskolában is rosszul teljesít.”
Az igazgató szerint ez a fő oka annak is, hogy sok szülő már az első tanév végén vagy a második tanév elején új helyet keres a gyerekének. „Ha a tanító és a gyerek nem tud igazán jól együttműködni egymással, annak mindig megvan a maga negatív hozadéka. A diák egyre frusztráltabbá, kedvetlenebbé válik, egy idő után már be se akar menni az iskolába, mert reggelente fáj a feje, a hasa az idegességtől – magyarázza. – Rövid időn belül nagyon motiválatlanná válhat, ami nemcsak az iskolai teljesítményén, hanem a közérzetén is meglátszik.”
Dessewffyné Szabó Erzsébet hangsúlyozza: ne olyan tanítót válasszunk, aki nekünk, szülőknek szimpatikus, hanem olyat, aki a gyerekünknek tetszik. „A legtöbb iskola ma már rendszeresen szervez bemutatóórákat, nyílt napokat, iskolakóstolgatókat, ahol a kicsik megismerkedhetnek a tanítókkal – magyarázza. – Nálunk például évente tíz alkalommal van iskolakóstolgató, és különféle délutáni foglalkozásokat, programokat is szervezünk a szülőknek, gyerekeknek.”
„Mindenki a legjobb iskola legjobb osztályába akarja beíratni a gyerekét”
Az igazgatónő szerint az is fontos, hogy lehetőleg lakóhelyünkhöz közeli iskolát válasszunk. „Nem jó, ha egy pici gyereket hajnalok hajnalán kell felrázzunk, hogy átvigyük a város másik végében lévő suliba – még akkor sem, ha valóban kiváló, remek oktatást nyújtó intézményről van szó. Lehet akármilyen jó egy iskola, ha a gyerek állandóan fáradt, kialvatlan, biztosan nem tudja majd a legjobbját nyújtani.”
A szülők túlzott elvárásai is megkeseríthetik a gyerekek életét. „Mindenki a legjobb iskola legjobb osztályába akarja beíratni a gyerekét: olyanba, ahol van olyan tagozat, amiről azt gondolja, hogy jövője van. Pedig ma már annyira gyorsan változik a világ, hogy nagyon nehéz eldönteni, milyen tudásra van szüksége egy diáknak ahhoz, hogy felnőtt korában is boldogulhasson.”
Dessewffyné Szabó Erzsébet (középen) a XIX. kerületi Gábor Áron Általános Iskola igazgatója (Fotó: Kispest Önkormányzata)
Dessewffyné szerint egy jó iskola legfontosabb ismérve, hogy szeretetteli és emberléptékű közeget biztosít a diákjai számára. „Az a jó iskola, ahol a gyerek gyerek maradhat, miközben a legfontosabb alapkészségeket – az írást, az értő olvasást és a matematikai gondolkodást – is meg tudják tanítani neki, mert ezekre aztán később – akár a felső tagozatban, akár a középiskolában – biztosan építhet. Az is fontos, hogy ne terheljük túl a gyerekeket;
nem az a jó iskola, ahol rengeteg házi feladatot adnak, ahol minden áldott nap röpdolgozatot íratnak, ahol rossz jegyekkel bombázzák a tanulókat – hanem az, ahol játékosan, szinte észrevétlenül csöpögtetik a fejükbe a tudást. Ahol megtanulhatnak gondolkodni a gyerekek.
Márpedig gondolkodni csak ott tanulhatnak meg, ahol szabadon kérdezhetnek, szabadon elmondhatják a véleményüket, és szabadon, komolyabb következmények, retorziók nélkül tévedhetnek.”
„Ha nem készítik fel a váltásra, kezelhetetlenné válhat számára a helyzet”
Az utóbbi években nagyon népszerűvé váltak az alapítványi és magániskolák. Még akkor is, ha sokan attól félnek, hogy ezek az intézmények nem tudják felkészíteni a gyereket azokra az elvárásokra, amelyekkel az állami fenntartású középiskolákban találkoznak majd. „Ezen a téren elég vegyes a kép. Sok jó magániskola van, ahol amellett, hogy szabadabban, a gyerekek személyiségfejlődését, a képességeik kibontását és kibontakoztatását szem előtt tartva tanítanak, arra is megpróbálják trenírozni őket, hogy ha úgy adódik, zökkenőmentesen, különösebb nehézségek nélkül fel tudják venni a tempót egy állami fenntartású iskolában is. Ami fontos is, hiszen ha nem készítik fel őket a váltásra, könnyen kezelhetetlenné válhat számukra az új helyzet. Éppen ezért fontos, hogy azok a szülők, akik ilyen »alternatív tanintézetekbe« járatják a gyerekeiket, nagyon odafigyeljenek a fejlődésükre, a tanulmányi előmenetelükre, és ha kell, egy kis extra segítséget is nyújtsanak nekik – például úgy, hogy keresnek egy jó korrepetáló tanárt, vagy különórákra járatják őket. Ez már csak azért is jó lehet, mert miközben az iskolában megtanulják, hogyan legyenek nyitott, mindenre ügyesen reagáló, talpraesett, jó kiállású, beszélni tudó, a saját igazukat megvédeni képes emberek, azt is megszokják, hogy néha pontosan, időre meg kell csinálniuk azt is, amihez semmi kedvük.”
Az igazgató szerint mindegy, hogy alapítványi, magán- vagy állami iskola: a legjobb tanintézmények azok, amelyek meg tudják könnyíteni a gyerekek számára az óvoda és az iskola, az alsó és felső tagozat, illetve az általános és a középiskola közötti váltást. „Nem véletlen, hogy a pedagógiával foglalkozó kutatók, elméleti szakemberek épp úgy, mint maguk az aktív, »praktizáló« tanárok hosszú évtizedek óta foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Az óvodákkal nagyon jó az együttműködésünk ezen a téren: az óvó nénik gyakran ellátogatnak hozzánk, hogy lássák, hogyan fejlődnek a kezük alól kikerült gyerekek, és a mi tanítóink is rendszeresen elmennek az óvodákba, hogy konzultáljanak velük leendő tanítványaikról. Ami már csak azért is hasznos, mert így az új kollégák is realizálhatják,
attól, hogy szeptember elsején a nyakába akasztottuk az iskolatáskát, még nem lesz automatikusan »iskolás« egy gyerek: még jó ideig úgy kell viselkedniük, dolgozniuk, együttműködniük vele, mintha még mindig óvodás lenne. Hiszen a kicsi, hat-hétéves gyerekektől még nem lehet elvárni, hogy negyvenöt percen keresztül figyeljenek az órán – őket elsősorban játékkal, mozgással, a koruknak megfelelő feladatokkal lehet lekötni.
Sajnos a középiskolákkal már nem ilyen jó az együttműködés. „Tapasztalatom szerint a középiskolák nem igazán figyelnek oda arra, hogy komoly szakmai kapcsolatot tartsanak fenn az általános iskolákkal. Ezt hibának tartom: nemcsak azért, mert ha nyitottak lennének az együttműködésre, megkönnyíthetnék a számunkra, hogy felkészítsük a tanulóinkat a váltásra, hanem azért is, mert a saját dolgukat is egyszerűbbé tennék” – vélekedik Dessewffyné Szabó Erzsébet.
„A legtöbb gyerek ma csak pislog, ha azt mondom neki, hogy »kökény szemeidet«”
Az sem mindegy, hogy hat- vagy nyolcosztályos iskolát választunk. „Azt hiszem, harminc év tapasztalatával a hátam mögött nyugodtan mondhatom, hogy a legtöbb gyereknek az a jó, ha minél kevesebbszer kell iskolát váltania. Tizenkét évesen még nem könnyű eldönteni, milyen irányba menjen tovább egy diák, könnyen előfordulhat például, hogy míg az általános iskolában a reál tantárgyak foglalkoztatták, a középiskolában már inkább a humán tárgyak érdeklik majd. Éppen ezért nem tartom jó választásnak a hatosztályos iskolákat; ha mindenképpen váltani kell, talán szerencsésebb, ha negyedik végén, az alsó tagozat lezárultával íratom át a gyerekemet egy nyolcosztályos gimnáziumba. Már csak azért is, mert egy tizenegy évest teljesen máshogy kell tanítani, mint egy tizennyolc évest, és ezekben az iskolákban a pedagógusok többségének van képzettsége, tapasztalata arról, hogyan kell bánni a kisebb gyerekekkel.”
Fotó: istock
A tanár szerint jó lenne, ha a jelenleginél nagyobb hangsúlyt fektethetnének a készség- és képességfejlesztésre. „Mindenki elismeri, hogy ez fontos terület, ugyanakkor a tanterv és a nagy, jellemzően harminc-harminckét fős osztálylétszámok mégsem teszik lehetővé, hogy érdemben foglalkozzunk a kicsik készség- és képességfejlesztésével. Pedig valóban szükség lenne rá. Én például magyarszakosként nagyon örültem annak, amikor ötödik-hatodikban még tarthattam plusz készségfejlesztő órákat, mert a gyerekek helyesírásán, szövegértésén, szókincsén bizony még felső tagozatban is van mit fejleszteni. A legtöbb fővárosi gyerek ma már csak pislog, ha azt mondom neki, hogy »kökény szemeidet«, hiszen hacsak nem jár rendszeresen a piacra a szüleivel, aligha látott kökényt. De nem csak magyartanárként találkozhat az ember ilyen problémákkal, a matekszakos kollégák is egyfolytában panaszkodnak, hogy a tanulók többségének fogalma sincs arról, mennyi pontosan egy kiló, egy deci vagy egy méter. Nem csoda, hiszen a többségük legfeljebb a szupermarketben találkozik a mértékegységekkel, ahol előre csomagolt kenyeret, vákuumcsomagolt felvágottakat, palackos üdítőket vesznek. Nem kilóban, hanem szeletben, nem literben, hanem üvegben gondolkodnak.”
„Ami piciként belsővé válik, egy életre az övé marad”
Dessewffyné Szabó Erzsébet hangsúlyozza: azért a feszes tanterv és a nagy osztálylétszámok ellenére is van lehetőség a gyerekek készségeinek és képességeinek fejlesztésére. „Végeredményben a pedagógusok hozzáállásán, szakmai beállítottságán múlik minden. Nálunk például az alsó tagozatban kizárólag harminc- és harminckét fős osztályok vannak (utóbbiból kettő), a gyerekeink mégis rendre jól szerepelnek a tanulmányi versenyeken. Sokan sportolnak is, ami azt mutatja, hogy kellő odafigyeléssel, rugalmassággal még a zsúfolt tanmenet mellett is jut idő arra, hogy kibontakoztathassák a tehetségüket.”
Komoly felelősség hárul a szülőkre is.
Tudom, hogy manapság mindenki zaklatott életet él, nehéz alkalmat találni arra, hogy érdemben foglalkozzunk a gyerekeinkkel. Mégis törekedni kell erre, hiszen pusztán azzal, hogy beszélgetünk velük, mesélünk nekik – figyelünk rájuk – ahelyett, hogy letennénk őket a tévé vagy a számítógép elé, rengeteget fejleszthetünk rajtuk.
Egy értelmes gyerekben nagyon sok minden lecsapódik és megragad; márpedig ami piciként belsővé válik, az egy életre az övé marad – csupa olyan információ, ismeret és tudás, amit az iskolában már nagyon nehéz pótolni.”
