Már megszámolni sem tudom, hány diétán vagyok túl, ha mindegyiket tényleg betartottam volna, valószínűleg nádszálvékony lennék. De természetesen nem vagyok, ugyanúgy küzdök a kilókkal mindennap, mint húsz évvel ezelőtt. Nem vagyok ezzel a bénázással egyedül, pármillió nő még ugyanígy működik rajtam kívül: nekiállunk a diétának, aztán amikor elfogy a lendület, megadjuk magunkat a finomságoknak, csak hogy utána bődületes lelkifurdalásunk legyen, és szidjuk magunkat, hogy miért kellett megenni azt a bödön fagyit este tizenegykor.
Ilyenkor megszólal egy hang a fejünkben, valami olyasmit kiabálva, hogy „Már megint csaltál, nem igaz, hogy ennyi akaraterőd nincs, nézz magadra, ezért tartasz ott, ahol. Ne is erőlködj, elrontottad az egészet, sosem fogsz lefogyni.” Tarkítjuk egy kis káromkodással, és elkeseredésünkben még eszünk valami károsat és hizlalót, csak hogy teljes legyen az élmény. Mert már úgyis mindegy, már elszúrtuk.
Dr. Glenn Livingston, a Never Binge Again könyv szerzője, pszichológus, aki évtizedek óta a túlevés és elhízás okait kutatja, összegezte, miért csináljuk ezt magunkkal, miért esünk bele mindig ugyanabba a hibába a diéták során.
A probléma
Dr. Glenn szerint ez a „most már úgyis mindegy” racionalizálás a legrosszabb, amit tehetünk magunkkal, mert alaposan aláássuk vele az önbizalmunkat. Amikor feladjuk a diétát, mert egyszer hibáztunk, melléettünk, és elkezdünk úgy enni, mintha nem lenne holnap, akkor azt üzenjük magunknak, hogy képtelenek vagyunk az önkontrollra. Ledobjuk a felelősséget, és mélyebbre ássuk magunkat a saját gödrünkben. Ugyanilyen káros az is diéta közben, amikor azt mondjuk, hogy „majd holnaptól betartom a diétát”, ugyanis ilyenkor hatszor annyit eszünk, mert készülünk az éhezésre, amitől csak rettenetesen érezzük magunkat.
Képünk illusztráció – Forrás Pexels/Murilo Folgosi
Az első lépés a túlevésről leszokásban az, hogy ezt a fajta racionalizációt felismerjük, aztán ignoráljuk. Tehát ha meghalljuk a fejünkben, hogy „most már úgyis mindegy” vagy hogy „majd holnaptól betartom a diétát”, akkor szólaljon meg a vészcsengő, hogy nem szabad rá hallgatni, mert utána csak jön a lelkiismeret-furdalás, bűntudat és gödörásás.
Nem olyan egyszerű a pszichológus szerint észrevenni, amikor ott állunk a szakadék szélén, és épp zabálásra adnánk a fejünket, mert a kultúránk támogatja a túlevést, ezért nehéz kiszúrni, mikor lesz sok a sok.
A megoldás
Dr. Glenn kutatásai szerint a megoldáshoz, a túlevésről leszokáshoz a kulcs az, hogy tökéletességre törekedjünk. Nem a tökéletes alakra gondol, hanem arra, hogy 100 százalékosan kötelezzük el magunkat az egészséges étrend mellett, és higgyük teljes mértékben, hogy képesek vagyunk tökéletesen betartani a diétát. Akkor is, ha a múltban ezerszer is megszegtük, és elbuktunk. Ha nem köteleződünk el a tökéletesség mellett, akkor folyton eltereli majd a figyelmünket a helyes étkezésről az önmagunkban kételkedés olyan mondatokkal, mint: eddig mindig elszúrtad, tuti el fogod szúrni most is, csak idő kérdése.
Ha pedig mégis hibázunk a tökéletes diétára törekvés közben, akkor át kell váltani a fejünkben megbocsátó üzemmódba. Mert emberek vagyunk, és hibázunk. Át kell gondolni, mit csináltunk rosszul, változtatni a diétán, ha szükséges, és újra elköteleződni a tökéletesség mellett. A pszichológus ezt úgy hívja, hogy tisztelettel megbocsátunk magunknak, és tovább tesszük a dolgunkat. Így nem esünk bele abba a hibába újra meg újra, hogy feladjuk teljesen a diétát és összevissza kezdjünk enni bánatunkban, miközben szidjuk magunkat fejben. Évtizedek óta tartó ördögi körnek vethet véget ez a módszer, érdemes kipróbálni.
