Írtunk már a perfekcionizmusról, és tény, a maximalisták sem szűkölködnek a stresszben, valamint a kényszerképzetekben, de az, amikor a félelmeink veszik át az uralmat a gondolataink, a döntéseink, a cselekedeteink, az egész életünk felett, egészen más tészta.
Csak észre ne vegyenek!
A legtöbben kerültünk már olyan helyzetbe, amikor szerettünk volna valamit kimondani, megtenni, de túlságosan féltünk a következményektől, így inkább nem léptünk semmit. Az elszalasztott lehetőségeket sokan profi szinten képesek kimagyarázni saját maguk előtt is, és mindent megtesznek azért, hogy kiderüljön: valójában jó az, hogy ismét semmi sem történt. Sokáig azonban nem verhetjük át magunkat következmények nélkül: vagy benne ragadunk a félelmeink marasztaló és kínzó mocsarában, vagy remegő térdekkel, lesz, ami lesz alapon mégis kilépünk belőle. Utóbbihoz, vagyis az elhatározáshoz néha évek kellenek, máskor pedig egy élet sem elegendő hozzá.
Képzeld el a következő helyzetet: ülsz egy megbeszélésen, a főnököd feltesz egy kérdést, a teremben vágni lehet a csndet, senki nem szólal meg, te sem, pedig tudod a választ. A szíved egyre hevesebben ver, már-már kibuggyan a szádon a megoldás, de csak csendben ülsz, amíg valaki helyetted kimondja a megoldást, és learatja a babérokat. Te pedig azon gondolkozol, miért nem voltál képes megszólalni. A félelmeink az apróságnak tűnő helyzetektől kezdve, egészen a kardinális, életünket komolyan befolyásoló dolgokig is akadályozhatnak. Cserményi Csilla Virág Flo, önismereti kísérő rávilágít a gyerekkori berögződések káros felnőttkori hatásaira:
A félelem, a szorongás erőteljes biokémiai folyamat. Amennyiben gyermekkorunkban túl erőteljesen reagált a környezetünk arra, ha valamit szerintük rosszul tettünk, akkor a gyerekkori mintát felnőttkorban is leképezhetjük, és biokémiai szempontból túlreagálhatjuk. Ilyenkor a testünk úgy reagál, mintha az életünk lenne veszélyben – az életben maradásunk szempontjából jelentéktelen esetekben is –, ami aktiválja az ősi »üss vagy fuss« mechanizmust, miközben adrenalin és noradrenalin termelődik. Mivel sem nem harcolunk, sem nem futunk, a fel nem használt kémiai vegyületek hatására a félelem és a szorongás lassan felőröl bennünket.
Vagyis az, ahogy felnőttünk, a gyerekkorunk, a diákéveink és a korai években kapott megerősítések vagy azok hiánya erősen befolyásolják azt, hogy felnőttként milyen döntéseket hozunk, mit valósítunk meg, egyáltalán milyen célokat merünk megálmodni magunknak. Ha gyerekkorunkban folyamatosan csak azt tapasztaltuk, hogy eredményhez kötik a szerethetőségünket, jó eredmény hiányában pedig szeretetmegvonás, büntetés, megszégyenítés járt, akkor felnőttként nehéz bármibe is önbizalommal telve belevágnunk, hiszen tudat alatt sokan a szeretet elvesztésétől félünk. Elég egy olyan hétköznapi helyzetre gondolnunk, amikor gyerekként valami nem odaillőt mondtunk egy beszélgetés során, és kinevettek, kioktattak ahelyett, hogy elmagyarázták volna a miérteket. Változó, hogy kinek hány hasonló alkalomra van szüksége ahhoz, hogy örök csendre ítélje magát, de a nem megfelelő visszacsatolások már gyerekkorban blokkolhatják a felnőttkor kezdeményezőképességet. De hogy lehet ezen úrrá lenni? A szakember hangsúlyozza, hogy önfegyelemmel nem tudjuk megszüntetni a félelmeket, és az sem elég, ha megértjük, hogy sok esetben alaptalanok:
Rengeteg félelmet viszont oldhatunk tudatos döntéssel: ha az irracionális félelmeket okozó helyzetekbe újra és újra belemegyünk, átéljük, hogy valójában nem veszélyesek, a félelmeink idővel csökkenhetnek, meg is szűnhetnek. Fontos azonban, hogy ezt kontrollált, számunkra biztonságos környezetben tegyük.
Élet a félelmeken túl
Ha valóban szeretnéd átlépni önmagad korlátait, jelen esetben a félelmeidet, akkor az önmagaddal való munkát nem spórolhatod meg. Vagyis egy-két motivációs idézettől, videótól, amik a közösségi oldalakon szembe jönnek veled, nem fog megváltozni semmi. Attól sem, ha a tükör elé állsz, és azt mondogatod magadnak, hogy „képes vagyok rá”, mivel ezzel csak a felszínt kapargatod. Ha eddig végig szorongtad az életedet, a tükörbe mondott buzdító mondatok csak önámításnak, hazugságnak fognak tűnni.
Ahhoz, hogy merd vállalni magad, kifejezésre tudd juttatni a nézőpontodat, képes legyél egy helyzetbe beleállni, sőt, adott esetben megvédeni magad, a szégyen érzésétől kell megszabadulnod. Hiszen az esetek többségében azért nem szólalunk meg, azért nem cselekszünk, mert attól rettegünk, hogy hibázunk, ami magával vonja a megszégyenülést is. Vagyis amíg a hiba a megszégyenüléssel egyenlő, addig mindent meg fogsz tenni azért, hogy elkerüld még a lehetőségét is.
A nem megfelelő visszacsatolások már gyerekkorban blokkolhatják a kezdeményezőképességet (jelenet a Carrie című filmből)
Ahhoz, hogy kikerülj a számodra ártalmas berögződések tengeréből, a mostanság rongyosra használt önszeretet, az önelfogadás és az énhatáraid felépítése a kulcs – ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Találnod kell hozzá egy olyan közeget, egy terápiás csoportot, egy jó terapeutát, ahol kockázatmentesen átélheted, hogy hibázhatsz. Sőt, nem is kell címkézni azt, amikor vagy így, vagy úgy megnyilvánulsz. De ha valóban hibázol is, át kell élned, hogy az nem a vég, nem egy szörnyűséges, és visszafordíthatatlan történés indikátora, és pláne nem leszel tőle kevesebb, rosszabb vagy kevésbé szerethető. Cserményi Csilla Virág Flo azt mondja, a félelmeink elengedéséhez az önelfogadáson keresztül vezet az út:
Sokan érzik úgy, hogy nem szerethetők, és azt gondolják, ha másmilyenek lennének, akkor kiérdemelhetnék a szeretetet. A félelem a szeretetre való érdemtelenségtől megakadályozza azt, hogy megéljük a valódi énünket, ezzel pedig útját álljuk annak, hogy bárki mélyen megismerhessen, megszeressen minket. Egy jó terapeuta segítségével azonban kialakíthatsz egy bizalmi légkört, ami gyengéd, mégis erős és őszinte kapcsolaton alapul. Ahogy haladsz előre a terápiában, és megtapasztalod az elfogadást, valamint a szerethetőséget, egyre bátrabban mered majd vállalni az addig eltitkolt tulajdonságaidat. Észreveszed, hogy a kapcsolataid mélyülnek, egyre több tiszteletet, elismerést és szeretetet kapsz, a félelmeid pedig lassanként elkopnak.
Akkor, amikor már elégszer megtapasztaltad a saját bőrödön, hogy hibázni valóban a világ egyik legtermészetesebb dolga, rájöhetsz arra is, hogy a hibákból való tanulással léphetsz előre. De tegyük hozzá, pusztán a hibák halmozásával még senki nem épített karriert. Lényeges mozzanat, hogy a hibáinkból levonjuk a tanulságot, és új megoldás után nézzünk, majd azt a gyakorlatban kipróbáljuk. A cselekvés–hibázás–tanulás–ismételt cselekvés visz előre. Az igazán sikeres emberek nem abban mérik az eredményességüket, hogy mennyi bukkanót ugrottak át, kerültek ki, hanem abban, hogy hányszor estek el, és utána hányszor voltak képesek felállni. Ezt azonban akkor érted meg, ha te is megtapasztalod saját bőrödön, amihez bátorságra van szükséged. Bátor pedig akkor lehetsz, ha elfogadod magad.
