Amikor Michael Flatley, a torpedólábú ír táncos még nem úgy festett, mint Donald Trump és Elvis Presley unokaöccse, és még a Lord of the Dance sem hódította meg a világot, létezett egy Riverdance nevű produkció, amely nem csak attól volt különleges, hogy Flatley kevesebb hónaljat villantott szteppelés közben, hanem attól is, hogy – kissé didaktikusan – megmutatta, mennyi azonosság is van a világ egymástól teljesen különböző kultúráinak táncai között. És nemcsak a lépések, mozdulatok szintjén, hanem abban is, amit megélünk tánc közben.
Szétszórt, kimerült, túlstimulált elménknek szüksége van az élő mozgás tisztaságára. Amikor valaki táncolni kezd, a világ egy időre megszűnik, új ötletek, érzelmek jutnak kifejezésre. A tánc nemcsak fizikai szinten tart minket fitten, de pszichológiai előnyei is lenyűgözőek. Néhány évtizeddel ezelőtt terapeuták táncot írtak elő azok számára, akik szorongtak vagy lámpalázzal küzdöttek. A tánc neurológiai hatásait vizsgálva a tudósok arra jutottak, hogy a zene és a tánc együttesen dupla öröm, hiszen míg a zene aktiválja agyunk jutalmazó központját, addig a tánc növeli a szerotonin érzelmi hormon szintjét, és segít új idegrendszeri kapcsolatok kialakításában, különösen a végrehajtó funkció, a hosszú távú memória és a térbeli felismerés terén. Eltérések persze biztosan vannak a hatásban aszerint, ki milyen táncra ropja, de az biztos, hogy a tánc az ember egyik legőszintébb kifejezésmódja. Aki pedig táncol, az jól tudja: a tánc több mint mozgás. A tánc életérzés.
A „lábról lábra” hagyományozódó mesék
Itthon a Hula-táncot leginkább Elvis Presley Rock-A-Hula-Baby vagy Blue Hawaii című számaiból ismerjük, pedig az autentikus hawaii Hula-táncnak nyilván túl sok köze nincs az Elvis-féle életérzéshez, ahogyan az Aloha sem csak egy törölközőfelirat, még csak nem is egy helló-szerű üdvözlő formula – sokkal inkább jelent szeretettel teli kapcsolódást a jóság (akahai), az egység (lokahi), a kedvesség (oluolu), az alázatosság (haahaa) és a türelem (ahonui) jegyében. Egykor tiltották, üldözték, ma már Európa szerte kezd teret hódítani a tradicionális hawaii értékeken nyugvó Hula-tánc, amelynek egyik képviselője, Natkai Ágnes 2010 óta osztja meg Magyarországon a tánc tradicionális vonalát.
Natkai Ágnes
„Ebben a táncban nem annyira a mozgás látványosságán, sokkal inkább a történetek hiteles átadásán van a hangsúly, ugyanakkor a belső szépsége és ereje átragyog a mozdulatokon – avat be Ágnes. – A karok teljesen más iránnyal és sebességgel mozdulnak, mint a lábak, a csípő a tenger hullámzását idézi, közben a kezek történeteket mesélnek istenekről, istennőkről (leginkább Peléről, a tűz és a vulkánok istennőjéről), szigetekről, szülőföldről, természetről, emberi kapcsolatokról, érzésekről. Ha Hulát táncolsz, valami nagyon szépet képviselsz, és nemcsak akkor, amikor táncolsz. Az Aloha-szellemiség ugyanis azt jelenti, hogy felelős vagy saját magad, a természet, a tanítványok iránt is. Amikor megosztod velük a táncot, az élettel való kapcsolatodat is megosztod.”
Amikor megosztod velük a táncot, az élettel való kapcsolatodat is megosztod
Bár elsőre talán nehezen elképzelhető, hogyan tud mindezzel azonosulni egy nyugati nő, aki 8 és félóra irodai munka után esik be egy órára, Ágnes szerint az Aloha-szellemiség egyáltalán nem idegen tőlünk sem, a Hula-tánc pedig rengeteget tud segíteni a nőiség megélésében. „Sok nő nem szeretne maratont lefutni, mert nem tud belőle igazán töltekezni. Ebben a táncformában viszont nincs teljesítménykényszer, itt a saját ritmusunkba engedhetjük bele magunkat. A csípő mozgása, a kézmozdulatok irányai, az áramló mozgás a kerek, hullámszerűen áramló női minőséget hozza elő. A Hula-táncokban szinte mindig behajlított térddel táncolunk, ami segíti a földhöz való kapcsolódást is, ezért csökkenhet a szorongás, a szeparáció érzése, növekszik az együttérzés. A csoport együttléte során pedig azt tanuljuk, hogyan lehet egy elfogadó közegben létezni a versenyhelyzet és a megfelelés helyett” – mondja Ágnes. Az oktató tapasztalata szerint a Hula segíthet a nőknek saját életörömükhöz kapcsolódni, és elfogadni a testüket úgy, ahogy van. „Ha megnézed a Hula-táncosokat, az 55 kilós nő mellett ott a 120 kilós is, nekik a test szent, úgy tökéletes és gyönyörű, ahogy van.”
Szabad a tánc
Semsei Angelika életének mindig is fontos része volt a tánc, sok mindent kipróbált, de hivatásszerűen egyikben sem mélyedt el. Inkább – a tapasztalatait összegyűjtve – 20 éve alapított egy teljesen önálló rendszert, amelyet LEMangURIA-nak keresztelt el. Életkortól és mozgásos előképzettségtől függetlenül végezhető módszerét ma már számos helyen használják határon innen és túl a fejlesztésben, az önismeretben és a gyógyításban. A technikát azért is nehéz pontosan leírni, mert a természettel szoros kapcsolatot fenntartó tradíciók táncaiból épp úgy merít, mint a magyar folklór elemeiből, például a magyar ornamentika áramló jellegéből, sőt maga a módszer is folyamatosan változik. „A LEMangURIA egy mozaikszó, szójáték, már magában a kiejtésében is van egy hullámzás, áramlás, amely jelen van ebben a táncban. Biztonságos mederben tart, és visszacsatolást ad arról, hogy jókor vagyok ott, ahol vagyok, és azzal, akivel lennem kell. A szóban benne van a Lemúria (hipotetikus ősi civilizáció – a szerk.) szó is, ami játékos kapcsolódás ahhoz az ideához, hogy létezett valahol egy ősföld, ahol nagyon magas tudatossággal élték az emberek az életüket, mindenféle dogmák és izmusok nélkül. Mivel maga a módszer egy folyamatosan változó, innovatív irányokat magába foglaló tanulási lehetőség, ezért mind oktatóként, mind résztvevőként is folyamatosan fejlődünk benne, és nem rögzítjük magunkat egy dogmába. Az „ang” szócska középen pedig kicsit talán utal az Angelika névre is, de valójában a szó jelentéstartalma volt a fontos, a fény, amely a tudás iránti vágyra, a bennünk lévő spirituális harmóniára utal” – magyarázza az alapító táncterapeuta.
Semsei Angelika
És hogy mire is számíts egy másfél órás LEMangURIA során? A foglalkozások elején az instruktorok adnak egy irányt, egy fókuszt, amin el lehet indulni, de hogy te milyen utat jársz be, és hogyan, az teljesen tőled függ. „A módszer védett gyakorlata egy jelenlétgyakorlat, amelyet hangolódónak hívunk, ezzel szoktuk kezdeni az óráinkat. Ez abban segít, hogy megérkezzünk, magunkra figyeljünk, majd ebből a belső meditációból elinduljunk egy élményszerű, áramló és szabad mozgásos meditációba, melyben a koncentráció könnyed és felszabadult. Ezután élményalapú feladatokkal folytatjuk, az adott témát közelítjük meg fizikai és lelki gyakorlatsorokkal. Mivel a test mindenre emlékszik, ami történik vele, ezért fontos, hogy a tudatos kapcsolódás által megértésbe emeljük azt, amit a tánc közben születő mozdulatok hatására éreztünk. Az óra levezetése is nagyon hangsúlyos rész, mert mindaz, amit megéltünk, feltárja életszemléletünk holisztikus rendszerét. A LEMangURIA módszertani alapvetése, hogy mindig nagyon odafigyelünk egymásra, és a személyes határainkat tiszteletben tartva mozdulunk. Egyéni felelősség, hogy ismerjük és ne sértsük meg a határainkat, és ennek a megtanulásán keresztül nagyon jól meg tudjuk találni a közösségi határokat is” – mondja Angelika, aki szerint a tánc öröme nemcsak a stresszoldáshoz, az állóképesség, a mozgékonyság, a flow érzés, a testi és lelki hajlékonyság kialakításához, a jobb és bal agyféltekék összehangolt működéséhez tud hozzájárulni, de hosszú távon az egész életvezetésünket is támogatja.
A LEMangURIA módszertani alapvetése, hogy mindig nagyon odafigyelünk egymásra, és a személyes határainkat tiszteletben tartva mozdulunk
Sőt egyfajta látásmódot, mindennapokban használható tudást is ad. „Társadalmi szinten jelen van, hogy nem tartjuk magunkat elég jónak, meg akarunk felelni másoknak. Ez azért van, mert önmagunkhoz nem vagyunk elég jók. A tánc közben azonban önszeretetet tanulunk, ahogy azt is, hogyan tudunk úgy együttműködni másokkal, és másoknak is teret adni, hogy közben megtartjuk saját szabadságunkat. Az önkifejező, kreatívan alkotó tánc nyelve képes közös fókuszt adni. Mi elsősorban közösségépítők vagyunk; a megtartás, a szeretet, az egymásra való odafigyelés fontos részét képezi a munkáknak.”
„Szexet, de halált is jelenthet ugyanaz a mozdulat”
Kemény fluktuáció jellemzi a tanfolyamokat, erőnlét és kitartás kell a tánchoz, ráadásul magyar ember nézni sem bírja hosszú távon, mert teljesen idegen a számára ez a fajta táncstílus, ezért nyugaton inkább fúziós formában fogyasztható. A tanítványok akár 10 évig is tanulják, mire valamennyire elsajátítják, de ha komolyan gondoljuk, akkor a klasszikus indiai tánc „life long” projekt, amelyet szinte bármeddig lehet mélyíteni. „Aki viszont elkezdi, az nagyon erős koncentrációs képességre tesz szert, lecsendesedik az elméje, betekintés nyer a hindu vallás szellemi hátterébe is, amely a jógában is megjelenik” – mondja a klasszikus indiai tánc egyik ágáról, a Bharatanátjamról Cserepes Panni, a Trigatu tánciskola alapítója.
Cserepes Panni és a Trigatu táncosai
Ahogy beszélgetünk, egyre inkább kezd leesni, hogy az „indiai tánc” címkéje alatt egészen más kép jelent meg lelki szemeim előtt, mint amilyenről valójában szó van. Díszes száriba öltözött nők képe, akik valami eszméletlen dögös és egzotikus táncot ropnak, miközben nyaki gerincsérvet nem ismerve mozgatják nyakukat és fejüket jobbra és balra. Az én fejemben viszont inkább zavar van, valószínűleg az úgynevezett bollywoodi tánc, a Bollywoodban készült filmek betétdalára előadott tánc és valamelyik klasszikus indiai tánc keveredett össze benne. Cserepes Panni segít tisztázni: „Klasszikus táncstílusokból rengeteg van Indiában, ma hét hagyományos fő indiai táncstílust különböztetünk meg (például Bharatanátjam, Odisszi, Kathak), és egy stíluson belül is különféle iskolák, guruk (tánctanító mesterek) vannak. A Bharatanátjam egyrészt a szakrális templomi táncból, másrészt a népi drámajátékból ered. A táncforma két fő alkotó eleme a nritta, a tiszta tánc, melyet a nyak és a szem finom mozgását ellenpontozó erőteljes lépések, hajlások és virtuóz, eleven lábmunka jellemez, illetve az abhinaja, amelyben a színészi játék elemei érvényesülnek, a táncosok az arcjáték és a kézmozdulatok speciális gesztusnyelvét használják szakrális vagy e világi mondanivalójú történetek elmesélésére.”
Több évezredes múltra visszatekintő tánc, melyet eredetileg templomi táncosnők, a dévadászik táncoltak, míg ki nem tiltották őket a királyi udvarokból, ráadásul egyáltalán nem nőies tánc, a csípő nemigen mozog, csak a felsőtest hajladozik időnként. „A mély állású alaptartáshoz nagyon kellenek combizmok, hogy órákon keresztül bírjad, aztán ehhez jön a fárasztó kartartás” – részletezi Panni, aki szerint ennek ellenére sokan jönnek, és próbálják ki a táncot, még ha csak hobbiból is. Ha pedig nem morzsolódunk le, és van kitartásunk, akkor az alapozás általában 3 évig tart, ezután már összetettebb darabok megtanulására is képessé válunk, de még onnan is pár év, amíg minden a helyére kerül. Az oktató azt mondja, a táncot folyamatosan újra kell tanulni, hiszen annyi mindent kell összehangoltan mozgatni, hogy az elején szinte képtelenség egyszerre minden részletre odafigyelni. „Egy mudra ráadásul csomó mindent jelenthet. Attól függően, hogyan mutatod, és milyen az arcjátékod hozzá, ez a mozdulat például jelentheti azt, hogy szerelem és szex, de azt is, hogy halál” – mutatja meg Panni az árnyalatnyi különbséget, és bár tapasztalat, hogy a kettő gyakran kapcsolódik össze a művészetekben, az állatvilágban vagy akár a való életben is, azért a félreértések elkerülése végett tényleg jobb, ha ebben inkább figyelünk a részletekre.