Őszinte leszek, engem tényleg meglep, hogy Deborah Tannennek, a Georgetown Egyetem nyelvészprofesszorának egyáltalán volt több tíz órányi anya-lánya beszélgetése, amit visszahallgathatott és kielemezhetett. Leginkább azért, mert még pontosan emlékszem rá, hogy abban az időben, mikor anyámmal a legtöbb konfliktusom volt, mi gyakorlatilag nem beszélgettünk, vagy csak akkor, ha a félszavak és félmondatok cseréjét is annak tekintjük.
– Hogy vagy?
– Jól.
– Mi volt a suliban?
– Semmi.
– Miért vagy ilyen rosszkedvű?
– Hagyjál.
Abban az időben nagyjából így néztek ki ezek az úgynevezett beszélgetéseink, és nem azért, mert bármiféle, amúgy visszafordíthatatlan ellentét lett volna közöttünk. Nem. Hanem azért, mert akkoriban nagyjából éppen ennyit bírtunk ki ajtócsapkodás és fejhangon üvöltözés nélkül. Nagyjából tizenöt-tizenhat voltam, forrófejű, útkeresős kamasz, akit majd szétvetett a tehetetlen düh, hogy bármit csináljak is, az anyámnak egészen biztosan nem lesz elég jó.
Pedig elég jó voltam. Sőt, mint később kiderült, akkor is elég jó lettem volna, ha fele annyit sem teszek le az asztalra, mint egyébként. Anyám akkor is ugyanolyan büszke lett volna rám. Hogy akkor miért gondoltam évekig ennek az ellenkezőjét? Erre a kérdésre már nem nekem, hanem a bevezetőben említett professzornak, Deborah Tannennek van logikus magyarázata. A szakember az anya-lánya beszélgetések mélyelemzése során jött rá, hogy anyák és lányaik életében létezik egy olyan, előre kódolt feszültségforrás, ami gyakorlatilag a létező összes szóváltásukért, ajtócsapkodásukért és sírásukért felelős.
„Az egész onnan indul, hogy az anyák legfontosabb célja, hogy megóvják a gyerekeiket. A lányaikat különösképpen, épp ezért, no meg hogy megkönnyítsék az életüket, megpróbálják tanácsokkal ellátni őket. Csakhogy a lányok ezeket a megjegyzéseket nem tanácsként, hanem kritikaként értékelik, ami miatt úgy érzik, csalódást okoznak édesanyjuknak.”
Tannan azt mondja, a legtöbb vita forrása egyértelműen az, hogy az anyuka jót akar, és tanácsot ad a lányának, amit az inkább elismerésre vágyó lánya rossz néven vesz. „Nem csoda, hogy az alapvetően segítő szándékú anyák nem értik, mit rontottak el, vagy épp mit mondtak, amivel így magukra haragították gyereküket.” A nyelvészprofesszor a vizsgálata során egyébként megtalálta azt a három dolgot is, amin anyák és lányaik a leggyakrabban veszekednek. Ezek a következők:
- haj,
- öltözködés,
- testsúly.
„Ahogy látjuk, a legtöbb konfliktus a megjelenéssel kapcsolatos. Persze nincs ebben semmi különös, elvégre ezek a dolgok tükrözik azokat a problémákat is, amelyekkel a nőknek társadalmi szinten meg kell küzdeniük.”
Tannen a Voxnak adott interjújában egy közérthető példával igyekszik érthetővé tenni a fent vázolt törődés-kritika konfliktust: „Amikor egy anya azt mondja a lányának, hogy: »annyira jól nézne ki a hajad, ha bemelíroznád«, akkor tényleg csak jót akar. Meg szeretne valamit javítani a gyerekén, amit magán nem szeret. Csakhogy a lánya nem így fogja érteni, hanem úgy, hogy az anyjának nem tetszik a frizurája, azért mondja ezt.”
A szakember mindezek ellenére úgy gondolja, ha valamikor, most, az sms, a telefon és az e-mail korában, amikor többet és gyakrabban beszélgethetünk egymással, mint valaha, sokkal nagyobb az esély azokra az anya-lánya kapcsolatokra, ahol anya és lánya nem ellenségei, hanem legjobb barátai egymásnak. Ahogy erre egyébként évről évre egyre több példát is találni.
