Régen nálam nagyobb halogató ember nem létezett ezen a világon. Görgettem magam előtt a feladataimat, mindig elúsztam minden határidővel, és folyamatosan rosszul éreztem magam miatta. Tele voltam tervekkel, remek ötletekkel, de egyikből sem lett semmi, mert bele sem kezdtem a megvalósításukba.
Olyan sokszor önostoroztam a halogatásom miatt, annyiszor utáltam magam, mégsem bírtam nekiülni és legyalulni a feladatokat, és csak egyre több tornyosult előttem. Általában az lett a vége, hogy őrült tempóban, a határidő után három perccel, jellemzően hajnali kettőkor nekiugrottam és megcsináltam teljes pánikban, amit meg kellett. Persze fogadkoztam, hogy majd legközelebb nem halogatok, és rögtön nekiállok a feladatnak, amint beérkezik, nem várok napokat, heteket, hogy aztán újra éjjel kelljen stresszben úszva dolgozni. Természetesen a legközelebbi alkalomnál is ugyanazt műveltem: halogattam a végsőkig.
A halogatós embert lustának tartják, pedig nem lustaság ez igazából, inkább csak a feladatok nehézsége, komplexitása olyan ijesztő sokszor, hogy inkább bele sem kezdünk.
Vagy annyi feladatunk van, hogy nem tudjuk, hol kezdjük, úgyhogy helyette áltevékenységekbe menekülünk, ami amúgy nagy szellemi megterheléssel jár, ezért el is fáradunk benne. Védekezési mechanizmus, nem lustaság, épp ezért nem is a személyiségünk része, úgyhogy nem olyan nehéz megszabadulni tőle.
Képünk illusztráció (Forrás: iStock)
Nekem az segített, amikor olvastam valahol egy tanácsot arról, hogy milyen sorrendben kell nekiállni a feladatoknak ahhoz, hogy a halogatást abbahagyjuk. Először tűzoltás, aztán jöhet a legnehezebb, nap végére a könnyebbek. A tűzoltás az, ami nem tűr halasztást, tehát reggel megválaszolom például azokat a leveleket, amiket muszáj, elvégzem, ami délelőtti határidős munka, aztán ugrok a legnehezebb feladatra máris. Nekem annyira bejött ez a szabály, hogy pár hónap alatt teljesen leépítettem a halogatást, mára szinte mindig határidőre elkészülök azzal, amit meg kell csinálnom.
Ha nemcsak a munka területére korlátozzuk a halogatást, hanem az élet minden részére kiterjesztjük, akkor viszont előfordul az a helyzet, amikor nem akkora tragédia, ha halogatunk. Kinek van arra ideje, hogy mindent időben elvégezzen?
És sok esetben kiderül, hogy az élet sokkal jobban megoldja helyettünk a helyzeteket, feleslegesen görcsöltünk rajta.
Nada Howarth életmód-tanácsadó is azt mondja, hogy a halogatással sokkal megbocsátóbbnak kell lennünk, és pozitívabban kell gondolnunk rá. A pozitív alatt Howarth azt érti, hogy ne halogatásként, hanem tökéletes időzítésként definiáljuk magunkban, mert gyakran van az, hogy amit halogatunk, annak még nem is kell megtörténnie az életünkben.
A pozitív definiálással egy nagy adag nyugalom jár, sokkal nyitottabbá válunk más megoldásokra, és jobban észrevesszük az új lehetőségeket is a szakember szerint. Érdekes megközelítés, nehezen összeegyeztethető a belső, kritikus hangunkkal, de érdemes vele tenni egy próbát. Persze a munka kárára azért ne menjen, mert lehet, hogy a főnökünk lesz annyira elnéző, mint amennyire megbocsátunk magunknak a halogatásért.
