Nem ismer meg? Én vagyok az, a vásárló – szól a régi vicc, amelyben a morcos eladót így próbálja meg némi kedvességre rávenni a vásárló. Egyre többször érzem úgy, hogy ebben a viccben élek, és a kereskedők fordítva ülnek a lovon. Pedig nem vagyok sértődős, nem veszek feleslegesen magamra olyan dolgokat, amik nem nekem szólnak, és egészen biztos vagyok benne, hogy jól neveltnek, illedelmesnek számítok.
A sarki közértbe fél éve nem járok, mert rendre elbuktam magam előtt, és mindig hangosan, előre köszöntem, amikor beléptem, hogy aztán azt tapasztaljam, még csak rám se néznek a kasszások az ajtóban.
Teljesen felesleges apróságok miatt egymásnak feszülni! (Fotó: Pexels.com)
Először köszönni nem nekem kéne, hanem a kereskedőnek, amikor belépek. De én ezt nem tartom fontosnak, kicsit sem sértődőm meg rajta, ha csak válaszol az én köszönésemre. Tulajdonképpen nekem mindegy a sorrend, a lényeg, hogy köszönjünk egymásnak.
A pénzemért elvárom
Bevallom, szeretek köszönni. Hinni akarok benne, hogy egy kedves köszönéstől másnak is jobb lesz egy pillanatra a napja. Mondjuk én az amerikai műmosolyban és műkedvességben is nagyon hiszek, annak ellenére, hogy azt a szokást nem gyakorlom.
Előre, hangosan és kedvesen köszönök a parkban a többi kutyásnak, sőt az utcán is mindenkinek, akinek póráz van a kezében. Szinte mindenki viszonozza a köszöntésemet, és mivel egy idő után felismernek, hogy én vagyok a köszöngetős nő, már ők is messziről üdvözölnek. Ismerősök leszünk, hogy aztán egy másik szituációban ne ismerjem fel őket az arcvakságom miatt, de az egy másik téma.
Köszönök az erdőben a többi kirándulónak, üdvözlöm a liftbe beszállókat, jó étvágyat kívánok annak, aki mellém ül a menüző helyen, sőt még a földszinti öregembernek is mindig mondok valamit, aki lassan három éve nem köszön vissza a lépcsőházban.
A közért viszont egy kicsit más. Oda vásárolni megyek, otthagyom a pénzem, és hát nem akarok nagy szavakat használni, de mégiscsak belőlem élnek. Vegyék már a fáradságot, és legalább viszonozzák a köszönésemet!
Többször elhatároztam, hogy bemegyek, összeszorítom a szám, nem köszönök, majd fizetés után kijövök. De soha nem sikerül. Mindig kicsúszik rajta vagy egy köszönöm, vagy egy viszontlátásra. Egyszerűen nem tudok nem köszönni. Meguntam, inkább messzebb vásárolok, nyilván nem éri kár őket, ha engem elvesztenek.
Egy korsó sör lesz!
Pár éve az egyik barátnőm lánya egy fesztiválon dolgozott pultosként. Tőle hallottam először arról, hogy vannak igazán bunkó vendégek, akik nem kérnek egy korsó sört, hanem a „lesz egy sör” formulát használják.
A kulcsszó a kölcsönösség lenne (Fotó: Pexels.com)
Nem értettem a problémát. Annak ellenére, hogy én nem használom ezt, szerintem nem bántó, főleg, ha előtte elhangzik egy köszönés, és a végén megköszöni a kiszolgálást. De megtudtam, hogy rosszul képzelem, ez akkora neveletlenség egy vendég részéről, amekkorát egy pultos elképzelni se tud, és legszívesebben vagy nem adna sört az illetőnek, vagy kioktatná a kulturált viselkedésről, csak mivel mindig nagyon hosszú a sor, jobb híján csupán bosszankodik miatta reggelig.
A kulcsszó a kölcsönösség lehetne. Alap, hogy kedvesek legyünk egymással.
Hallottam már én is vendégeket elképesztően otrombán beszélni a csaposlányokkal, és nekem is eszembe jutott, milyen jó, hogy nem én állok a pult másik oldalán, mert nagy önuralomra lenne szükségem, hogy a sört a korsóban tartsam, de nem véletlenül nem mentem vendéglátósnak, nekem egyszerűen nincs türelmem az ilyen emberekhez.
Aztán pár éve ezrek osztották a közösségi oldalakon azt a „vicces” kiírást, miszerint
„Egy kávét” – 300 forint
„Egy kávét kérek” – 250 forint
„Egy kávét legyen szíves” – 200 forint
Én ezt már egyáltalán nem találtam viccesnek. Biztosan minden eladó és felszolgáló hosszasan tudna mesélni arról, hogy milyen neveletlenek a vendégek, de ilyet kiírni egyszerűen pofátlanság. Képzeljük csak el a fordítottját, amikor mint vendég kiteszek egy táblát az asztalomra:
Leves felszolgálása – 0 forint borravaló
Leves felszolgálása mosollyal – 50 forint borravaló
Leves felszolgálása mosollyal és jó étvágyat kívánással – 100 forint borravaló
Igazunk van mindkettőnknek, ugye? De akkor sem írunk ki ilyeneket, egyszerűen azért, mert ezt ugyanúgy nem illik, mint ahogy illetlenség kihagyni a kérem és köszönöm szavakat a párbeszédből.
Múlt héten viszont ez a tábla fogadott a pékségben:
Én ezt nem találom viccesnek (Fotó: Bodrogi Eszter)
Mire sorra kerültem, megfogalmazódott bennem, hogy mi is a problémám igazából. A kioktatás soha nem ér célt, a jó példa viszont igen. Nem véletlenül tanácsolják a gyerekpszichológusok is azt, hogy követendő példával és ne hegyi beszéddel neveljük a gyerekeket. Márpedig a felnőttek is gyerekek, csak már megnőttek.
Egy nagyon kedves, jól nevelt, mosolygós kiszolgálónak szinte mindenki kedvesen, jól nevelten, mosolyogva válaszol. Bár az is lehetséges, hogy annak a bolttulajdonosnak van igaza, aki szintén egy kinyomtatott lapon arra kérte a vásárlóit, hogy legyenek nagyon kedvesek és türelmesek az eladóval, mert vásárlót akármikor tud szerezni, eladót viszont nagyon nehezen.
Csak épp akkor sajnos nagy bajban vagyunk.
Viszontlátásra!
