Egy friss kutatás szerint a férfiak többsége feminin tevékenységnek tartja a klímaválság elleni munkát. Sokan attól is tartanak, hogy homoszexuálisnak tűnnek, ha ezzel foglalkoznak. Miért gondolhatják így?
Annak idején az állatvédelmet és általában a természet iránti részvétet is a nőkhöz kapcsolták. Általános volt a vélekedés, hogy a nők szentimentálisabbak és ösztönösebbek, ami igazolta az alárendeltségüket a Nyugat logikát és racionális gondolkodásmódot preferáló világképében. Még a 19. század végén és a 20. század elején is simán ezzel magyarázták, hogy miért hajlamosak épp a nők utcára vonulni az élveboncolás elleni tiltakozásképpen. Mert hogyan is érhettek volna fel ahhoz a szellemi magaslathoz, amelyről a korabeli (férfi) tudósok és újságírók ugyanezt a tudomány vívmányának látták, ami az emberiség érdekeit szolgálja? Holott inkább arról van szó, hogy – amint az például a vegetarianizmus Carol Adams által felvázolt nyugati történetéből kiderül – a nők gyakran sorstársaiknak érezték a nem emberi érző lényeket, és ezért próbáltak javítani a sorsukon.
Hódosy Annamária kultúrakutató (fotó: Hernád Géza)
Ez a felismerés az ökofeminizmus alapja?
Igen, az ökofeministák azt állítják, hogy aki feminista, annak a természetvédelemért is harcolnia kell, mert ugyanaz a rendszer, amelyik a nőket elnyomja, elnyomja a természetet is.
Egy látványos példa erre a kínai nők lábának elkötése és a bonsai kultusza közti analógia. Mindkettő annak a példája, ahogyan a (férfi)ember a saját esztétikai elveihez próbálja igazítani a környezetét, bizonyítva, hogy képes és szükségét is érzi uralkodni rajta. Carolyn Merchant szerint a nők ugyanabban a történelmi folyamatban lettek az otthon rabjai és az apáik, majd férjeik tulajdontárgyai, mint amelynek során az „anyatermészet” magántulajdonná, profittermelésre hivatott gazdasági „erőforrássá” vált. De a rekreációs célokat szolgáló természet képzete is párhuzamos azzal az elgondolással, hogy a feleség feladata a munkában megfáradt férj lelkének kisimítása és felüdítése.
Hódosy Annamária
Kultúrakutató, a Szegedi Tudományegyetemen tanít, a Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszék adjunktusa. Doktori értekezését Shakespeare szonettjeiről írta, de az utóbbi években inkább ökokritikával és populáris filmmel foglalkozik. 1993-ban Pro Scientia érdemérmet kapott, 1995-ben a Kanyó Alapítvány díjával tüntették ki, 2003-tól 2006-ig Bolyai-ösztöndíjban részesült. Idén jelent meg Biomozi című kötete.
Ha a kapitalizmus egyként kizsákmányolja a nőket és a természetet, akkor a feminizmus és a klímaváltozás elleni harc is összekapcsolódik?
Abszolúte összekapcsolódik. Persze valójában az a ritkább eset, hogy aki környezetvédő, az automatikusan feminista is lenne, pedig a kettő feltételezhetné is egymást. A nőknek már csak a saját jól megfontolt érdekükben is érdemes a természet „jogaiért” harcolniuk, ennek a sikere ugyanis – a már említett párhuzam folytán – a nők nagyobb elismerését is szinte „magától” előmozdítja. Arról nem is beszélve, hogy segíthet majd a válságban rájuk háruló terhek jobb elosztásában.
Egy kutatás azt állapította meg, hogy a klímaválság okai és hatásai sem feltétlenül nemfüggetlenek: a déli országokban, például Indiában a környezetváltozás veszélyesebb a nőkre, mint a férfiakra, mert védtelenebbek a szélsőséges időjárás vagy a vízhiány ellen. Északon, a fejlett országokban pedig a férfiak nagyobb szennyezők, mint a nők, például a mindennapos autóhasználat miatt.
Így van, pontosan ezért veszélyesek a mostani gazdasági és politikai berendezkedések. Akinek nincs meg az infrastruktúrája, nem fogja megúszni a klímaváltozást. Szerintem sokan elhiszik, hogy Nigériában nagyon rossz lesz az embereknek, de azt kevesebben gondolják át, hogy Nigériában is a nőknek lesz rosszabb. Valószínűleg sokkal rosszabb, mint az északi nőknek. Erről jut eszembe, hogy nemrég vitatkoztam egy kollégámmal, aki szerint ez éppenséggel megcáfolja az ökofeminizmus alapelveit, hiszen errefelé a nők épp azóta élveznek olyan példátlanul sok jogot, amióta a szén-dioxid-kibocsátás is a többszörösére nőtt. Akkor hogy is van ez?
Árvíz Tilak Nagar utcáin, Mumbaiban 2019 júliusában (Fotó: Dhiraj Singh/Bloomberg via Getty Images)
A válasz az, hogy a kapitalizmus tett róla, hogy a nőket már ne számítsák a természeti létezők közé. A nőt ugyanolyan logikus, racionális embernek tekintik, mint a férfit, de ennek az az ára, hogy a nő is határolja el magát a természettől.
Ami az ökofeminizmus szerint azzal a veszéllyel jár, hogy a nők és férfiak ezentúl egyesült erővel gondolták magukat a természet felett állónak, holott eddig is ez volt a problémák fő forrása.
Ezek szerint van olyan, hogy női klímavédelem és férfi klímavédelem?
A mozgalmak terén nem vagyok otthon, az ökokritika terén viszont nincs ilyen elválasztás. Minden ökológiai elmélettel egyformán foglalkoznak férfiak és nők is. Még ökofeminista férfiak is vannak, mert értik az elmélet logikáját. Számos neves férfi ökokritikus, például Simon Estok, ezt látja a helyzet leghitelesebb megközelítésének, és Lányi András is több ökofeminista írást belefoglalt a Természet és szabadság című, fontos humánökológiai tanulmánygyűjteménybe. Az ökofeminizmus a hatalmi viszonyok kritikus elgondolása, nem nyavalygás meg faölelgetés vagy éppen nősovinizmus, még ha negyvenéves története során – főleg a New Age korszakban – voltak is ilyen kilengései.
Be lehet-e kapcsolni a klímaválságról szóló párbeszédbe az olyan, hagyományosan női munkákat, mint a gyereknevelés vagy a háztartás vezetése?
Teljes mértékben.
A gyereknevelés, a háztartási munka a szellemet és a pénzbeli profitot előtérbe helyező kultúrában lenézett, megvetett és láthatatlan tevékenység, hasonlóan ingyenesnek tekintett szolgáltatás, mint amilyen a természet.
És az ökokritikával foglalkozók szerint ezek a ciklikus folyamatok rokoníthatók leginkább a természet mozgásával. Hasonló a hálózatuk is, fel sem merül a kizsákmányolás kérdése, mikor az ember a gyerekét neveli. Ezeknek az ősi munkáknak a ritmusa, felépítése alkalmazkodott a természethez. Az ideális az lenne, ha más munkákat is hasonlóan szerveznének meg, ahelyett, hogy a gyereknevelést igazítanák az ipari technológiához. Manapság teljesen észszerűnek tűnik, ha egyik foglalkozásról a másikra autókáztatjuk a gyereket, mondván, hogy egyszer majd ez fogja jó (azaz jól fizető) álláshoz segíteni. Akárha egy futószalagon előállított termék árát próbálnák növelni.
Fotó: Hernád Géza
Hogyan kapcsolódnak ide az olyan mozgalmak, mint például a brit Birth Strike, amelynek tagjai a klímavédelem miatt lemondanak a gyerekvállalásról? Vagyis a természetes ösztön, a ciklikus mozgás ideologikus visszautasítása történik, éppen a természetvédelem jegyében.
Értem a kérdést, de hadd térjek el egy pillanatra. Éppen egy szuperhős témájú lapszámot szerkesztünk az Apertúra folyóiratnál, és eszembe jutott Thanos problémája a Bosszúállókból, aki szerint a legnagyobb gond a világgal a túlnépesedés, és ha azt megoldjuk, minden más megoldódik magától. Hát hogy oldódna meg? A társadalmi egyenlőtlenségek nem szűnnek meg, a fennálló gazdasági rendszer nem alakul át a népesség csökkenésével. Egy holland ember ökológiai lábnyoma 15 pakisztániéval ér fel. Amióta én élek, Kína ökológiai lábnyoma több mint ötszörösére emelkedett, a lakossága azonban alig duplázódott meg. Pusztán a népességben látni a megoldás kulcsát butaság. A problémát a gazdasági viszonyok okozzák. Tehát a mozgalom, amit említettél, szerintem nevetséges megoldási kísérlet. Bár ha az a cél, hogy minél hamarabb kirobbantsák a válságot, mondván, hogy legyünk már túl rajta, akkor igazuk van, mert egy öregedő társadalom, mint arról manapság elég sokat hallani, szinte magától szétesik.
Idén jelent meg a könyved Biomozi címmel, amelyben filmek és ökológia kapcsolatát vizsgálod. Mit kezd a kortárs, fősodorbeli film ezzel a nagy „természet egyenlő nőiség” hagyománnyal?
Úgy találtam, minél nyíltabban kezelik ezt a témát a filmek, annál kevésbé népszerűek. Az ökológiai téma egy kicsit elveszi a közönség kedvét a filmtől. A szimbolikus, háttérben megnyilvánuló kapcsolatot nő és természet között némelyek arra használják, hogy ellenszenvessé tegyék a környezetvédelmi mozgalmakat. Ott van például a Rejtélyek szigete című film vagy A búra alatt sorozat, amely úgy kelt félelmet egy lehetséges ökokommunisztikus közösséggel szemben, hogy nőiesíti azt. Az Avatar a nosztalgiát lovagolja meg. Szimpátiát ébreszt bennünk egy olyan természeti világ iránt, ahol a nőknek a mai elvárások felől olvasva is teljes életük van, de ilyen „tiszta” világ nem lesz már soha, tehát ökokritikai értelemben teljesen fölöslegesen idealizálja ezt a berendezkedést.
Vannak pozitív példák is?
Vannak olyan filmek is, mint például az Alien: Feltámad a Halál, amelyek az erős női főhősök iránt ügyesen kialakított empátián keresztül érzékeltetik, hogy a nem emberi „másokkal” szembeni kizsákmányolás nem pusztán igazságtalan, hanem mindenkire nézve veszélyes is, miközben még a gondoskodás „női” etikáját is pozitív fénybe állítják. Lehet, hogy furcsa, de ilyen szempontból progresszívnek tartom a zombifilmeket is: a The Walking Dead tényleg megmutatja, milyen világ jöhet a klímakatasztrófa után, milyen alternatíváink lesznek a társadalom megszervezésére. Nem gyönyörű őserdeink lesznek, hanem szemétkupacaink. Amúgy ez egy elég feminista sorozat, olyan női szereplőkkel, akik ökofarmhálózatot építenek ki.
Jelenet a The Walking Dead c. sorozatból
Milyen tendenciákat, változásokat találtál abban, ahogy ma foglalkoznak a filmek ökológiai kérdésekkel a régebbi filmekhez képest?
Pont most láttam az Egyetlen fűszál se című, posztapokaliptikus témájú 1970-es filmet. Döbbenetes, nagyon erősen fogalmaz, a témája pedig teljesen aktuális. Aztán a Reagan-korszakban, amikor a Fehér Ház tetejéről leszerelték a napkollektorokat, mert úgy gondolták, hogy a szabad piac majd mindent megold, eltűnt ezeknek a filmeknek az éle. A kétezres években, különösen a válságot követően jött vissza újra az ökológiai téma, olyan filmekkel, mint a Holnapután.
A nyolcvanas években pusztító állatos horrorfilmek készültek.
Igen, de azokat nem a klímaválság kontextusában értelmezték. A hidegháború hatását, a kommunistaveszélyt meg a nukleáris csapás következményeit látta bennük az akkori közönség. De mi van, ha ezek a filmek nem áttételesen fogalmaznak, hanem tényleg arról szólnak, hogy elárasztanak minket a növényvédő szerektől mutálódott gyilkos hangyák?
Tud-e valóban kritikus lenni a természet kizsákmányolásával kapcsolatban egy fősodorbeli, méregdrágán készített film?
Erre mindenki azt mondja, hogy „ugyan már”, de szerintem ugyanannyira lehet kritikus, mint én, aki itt ülök, meg légkondicionált vonatban utazom. Akik ezekben a mainstream filmekben dolgoznak, a kor legkreatívabb elméi, és biztos van köztük sok olyan, aki tényleg foglalkozni akar a valós problémákkal. Ráadásul a közönséget is ez érdekli (még ha az átlag néző nem is akarja, hogy egyenesen az arcába szónokoljanak róla). A szuperhősfilmekbe is nagyon komolyan bele van kódolva 2001. szeptember 11. sokkja. Lehet, hogy a pénz beszél, de a közönség dönti el, hogy mire adja ki azt a pénzt.
Fotó: Hernád Géza
Van olyan szeglete, médiuma a kultúrának, amelyet jelentősen tud formálni a klímaválság körüli párbeszéd?
Optimistának kéne lennem? Szerintem csak az ökofarmok megszaporodása hoz valódi változást, amúgy a kapitalizmus mindenből, a klímavédelemből is piacot csinál. Szerintem már a divatos raklapos kanapékhoz is külön vágják ki a fát.
Akik a környezetvédelemről beszélnek, azok is repülővel meg autóval utazgatnak éjjel-nappal. A személyes meggyőződésem, hogy valami kataklizmának kell történnie a valódi fordulathoz.
A könyved előszavában arról írsz, hogy te magad is igyekszel minél ökotudatosabban élni, nem használsz vegyszereket a növényvédelemhez, és hasonlók. Lehet-e életmódváltás nélkül ökokritikával foglalkozni? Mennyire fonódik össze elmélet és gyakorlat?
Az én életemben inkább csak vicces kísérleteket jelent az ökotudatosság. Szeretek kipróbálni dolgokat, de ha egyedül hagynának egy farmon, meghalnék. Azért valami életmódváltás mégis történt velem. Másképp viszonyulok dolgokhoz. Nem határoztuk el előre, de a családban pár éve már nem használunk légkondicionálót, drága kozmetikumokat, csak használt ruhát veszünk, tömegközlekedési eszközökkel járunk, gyógyszer helyett gyógyteákat iszunk, nem fürdünk, takarítunk, mosunk mindennap – azaz próbáljuk minimalizálni a fogyasztásunkat. Vagy legalábbis igyekszünk barátkozni az „elég” fogalmával. Az én ökológiai lábnyomom az internetes kalkulátorok szerint éppen a fenntarthatóság határán jár. Erre büszke vagyok. Ha nagyobb lenne a fizetésem, és többet fogyasztanék – aminek valamikor fenntartás nélkül örültem volna –, akkor ennyire sem élnék fenntarthatóan. Ezt a szemléletet talán lassan egyre többen osztják majd. A gyerekeimen is azt látom, hogy nem érdekli őket a fogyasztás, ami néha szinte már aggaszt, mert ebben a világban fenyegeti a beilleszkedési képességüket.
A kérdés keményebb változata, hogy van-e értelme elméleti, ráadásul művészetelméleti síkon közelíteni egy olyan problémához, amely konkrétan az életünk ellehetetlenülésével fenyeget.
Az igaz, hogy nincs annyi időnk, amennyi idő alatt az elméletek változtatni tudnak a világon. Lehetne úgy látni magamat, mint aki teljesen feleslegesen csinálja, amit csinál, de az embernek muszáj azt tennie, amiben hisz. Ha a mai eszemmel fiatalabb lennék, és nem kötne a családom meg a munkám, nagy dilemma lenne, hogy kiköltözzek-e egy ökofaluba. Mivel nem tudhatnám, mennyire élvezem majd azt, amivel most foglalkozom, valószínűleg elmennék. Vagy mezőgazdásznak tanulnék, mint a szüleim. Vagy mérnöknek, hogy legyen róla fogalmam, hogy lehetne saját kezűleg összehozni egy szélturbinát. Hát ezzel jól elkéstem.
Az ökofeminizmusról a Fordulat társadalomelméleti folyóirat legfrissebb számában olvasható bevezető tanulmány. Ugyanebben a lapszámban Hódosy Annamária Kapitalocinema című írása is olvasható. Hódosy lesz a vendége a filmklubbal egybekötött lapszámbemutatónak szeptember 19-én (FB-esemény), szeptember 10-én pedig a Társadalomelméleti Kollégiumban tartanak előadást a lapszám témájáról.
