Az imposztorszindróma nevet 40 évvel ezelőtt adta Pauline Roe Clance és Suzanne Imes pszichológus annak a jelenségnek, melynek során azt érezzük, hogy csalók vagyunk, mert nem is értünk semmihez. Mintha szerepet játszanánk egész életünkben, sikereket érünk el, amiket nem érdemlünk meg, és folyamatosan félünk, hogy le fogunk bukni.
Borzasztó érzés, mindennapos szorongás, élni is nehéz mellette, mert nemcsak a munkában – bár ott a legerősebben –, hanem a magánéletben, barátságokban, párkapcsolatban is elkísér. Az egész felér egy kiadós, élethosszig tartó kínzással.
Ha benned is megvan ez a fajta önbizalomhiány, ne ijedj meg, nem vagy egyedül. Peg Streep, a Daughter Detox: Recovering from an Unloving Mother and Reclaiming Your Life című könyv szerzője egész sor hírességet említ példaként, akik már felvállalták a saját imposztorszindrómájukat. Natalie Portman, Tina Fey vagy Jodie Foster is szenved attól, hogy azt érzik, nem tudnak eleget, nem elég jók, és hogy csak iszonyat nagy szerencséjük van, azért érnek el sikereket.
A nők hajlamosabbak az imposztorszindrómára
Az eredeti, 1978-as Clance–Imes-tanulmányban azt találták, hogy a sikeres nők szenvednek jobban ettől a jelenségtől, a férfiakat annyira nem éri utol az imposztorszindróma. Ebben szerepet játszik valószínűleg az akkor jellemző társadalmi előítélet is a nőkkel szemben, bár a pszichológuspáros ezt nem említi, ők a korai gyermekkori élményeket okolják a kialakulásáért.
Képünk illusztráció (Forrás: iStock)
1993-ban aztán Clance-ék felülvizsgálták a saját tanulmányukat, és arra jutottak, hogy az érzés az általános szorongásból ered, abból a hitből, hogy az énünk nem képes a fejlődésre, és az eredményei határozzák meg az embert. A család azért nem maradt ki ekkor sem az okok közül: az imposztorszindrómások többségének olyan családi háttere volt gyerekkorában, melyben sok konfliktus fordult elő, és nem támogatták a szülők a gyerekeket a céljaik elérésében.
Miközben olyan nőket interjúvolt a könyvéhez, akiknek mérgező szüleik voltak, Streep gyakran belefutott az imposztorszindrómába is. Főleg azokra a nőkre volt ez igaz, akiknek narcisztikus volt az anyjuk, aki folyton megszégyenítette, hibáztatta, kritizálta őket kislányként. Az ilyen családokban azért harcolnak a gyerekek, hogy kivívják az anya elismerését és szeretetét, ez azonban nem sikerülhet, így értéktelennek és tehetetlennek érzik magukat – innen pedig már csak egy ugrás, hogy felnőttként azt gondolják magukról, hogy nem érdemlik meg a sikereiket, hiszen nem érnek semmit.
A férfiak és az imposztorszindróma
Rebecca L. Badawy új kutatásában kifejezetten a nemi különbségeket kereste az imposztorszindróma területén. Az eredmények azt mutatják, hogy bár a nők gyakrabban érzik magukat csalónak, a férfiak sokkal nagyobb mértékű szorongással reagálnak rá, ha negatív kritika éri a munkájukat. Ilyen esetben az imposztorszindrómás férfiak leblokkolnak, és határozottan visszaesik a teljesítményük, míg a nők rugalmasabban reagálnak, és minimális hatással van a munkájukra a kritika.
A szakember szerint a megoldás mindkét nemnél ott kezdődik, hogy nevén nevezzük a problémát, mert ha tisztában vagyunk vele, hogy imposztorszindrómánk van, akkor már félig le is fegyvereztük a félelmeinket. Segítséget kérni nem szégyen, ha úgy érzed, szükséged van rá, pszichoterápiával el lehet tüntetni a fejedből az állandóan kísértő gondolatokat.
