A litván Ceslovas Cesnakevicius igazi autodidakta alkotó, első nagy nemzetközi sikerét három éve a nyugat-európai városok kulturális sokszínűsége előtt tisztelgő Zoo című képsorozatával aratta. Legújabb projektjében a nagyvárosi magányossággal foglalkozik, „újragondolt” fotóit Párizsban, Londonban, Barcelonában, Amszterdamban és Vilniusban készítette.
„Egyszer egy régi ismerősöm elmesélt nekem egy érdekes történetet. Éppen nehéz időszaka volt, úgy érezte, teljesen elidegenedett a körülötte lévő emberektől, nincs a világon senki, aki foglalkozna vele. Hónapokig tartott nála ez a szörnyű állapot, egy idő után az a furcsa érzése támadt, hogy voltaképpen láthatatlan. Tudta, hogy változtatnia kell; kénytelen kezdeni valamit ezzel a helyzettel, mert különben megőrül. Ezért aztán jó ideig úgy járt az utcákon, hogy elképzelte, körülötte mindenki láthatatlan. Legnagyobb megdöbbenésére működött ez a különös terápia: az, hogy ő maga is láthatatlannak érezte magát a többi »láthatatlan ember« között, megnyugtatta. Ahogy telt az idő, a láthatatlan emberek lassan újra láthatóvá váltak. A barátom is rájött: azzal, hogy újra meglátja, észreveszi őket, hogy odafigyel másokra, rá is oda fognak figyelni, »láthatatlan emberből« megint »láthatóvá« válik. Rájött, hogy a saját egója volt az egyetlen dolog, ami miatt idegennek érezte magát a saját, korábban ismerősnek és komfortosnak tűnő világában, az, hogy túl sokat foglalkozott a problémáival.”
Képek: Ceslovas Cesnakevicius
Ceslovas Cesnakevicius litván fotós és képzőművész a posztszovjet térség egyik legérdekesebb alkotója, sajátos, bohókás hangulatú képeivel többek között a My Modern MET és a Vice is foglalkozott, három évvel ezelőtt, még a 24.hu-nál én is írtam Zoo (Állatkert) című, az európai nagyvárosok kulturális sokszínűsége előtt tisztelgő sorozatáról.
Cesnakevicius autodidakta művész. „Mielőtt fotózni kezdtem volna, mindenféle munkát elvállaltam, dolgoztam biztonsági őrként és építkezéseken is – mondja. – Sokáig a sport volt a legfontosabb az életemben, hétéves koromtól kezdve dzsúdóztam, mert úgy éreztem, szükségem van arra a fegyelemre és önkontrollra, amit a küzdősport adhat. Aztán egyszer csak abbahagytam, elegem lett belőle. Akkor fordultam a fotózás és a képzőművészet felé; tulajdonképpen nem is tudom, hogyan történt, valószínű, hogy csak szerettem volna kitölteni azt az űrt, amit a sport hagyott maga után.”
Képeinek visszatérő témája a város és az ember kapcsolata, amit saját furcsa, sokszor nagyon szürreális szűrőjén keresztül mutat be. „Mindig szerettem az olyan képeket, amik egyszerre viccesek és tartalommal telik, amik megnevettetik és elgondolkoztatják az embereket, ezért ahogy megvettem az első kamerámat, elkezdetem ilyen »újragondolt fotókat« gyártani. Először csak a saját magam szórakoztatására készítettem őket, de aztán, ahogy észrevettem, hogy másoknak is tetszenek, egyre inkább a tematikus, az általam és a körülöttem lévő emberek számára fontos kérdésekkel foglalkozó sorozatok felé fordultam.”
Ceslovas több mint tizenöt éve foglalkozik fotózással és fotómontázsok készítésével. „A fényképezés és a digitális fotómanipuláció tulajdonképpen két egymástól elválaszthatatlan műfaj a számomra – talán azért, mert soha nem tekintettem klasszikus értelemben vett profi fotósnak magam: a pillanat megörökítésénél jobban érdekel, hogy mi az a plusz, amit hozzá tudok tenni egy-egy képhez. Eleinte rengeteg kicsi, apró részletet rejtettem el a munkáimon, amik – mint a videójátékokban az easter eggek – lehetővé tették a szemlélő számára, hogy mindig újabb érdekességeket, rejtett tartalmakat fedezzenek fel rajtuk, de most már jobban vonz az egyszerűség, a keresetlenség, a tiszta, pacekba vágó nyers üzenet. Ilyen az »Invisible people« (Láthatatlan emberek) is, amiben az elidegenedéssel és a nagyvárosi élettel együtt járó »társas magánnyal« foglalkoztam – azzal, hogy paradox módon minél több emberrel vesszük körbe magunkat, annál magányosabbak vagyunk, annál kevesebbet tudunk róluk és saját magunkról.”
Ceslovas Litvánia fővárosában, Vilniusban született, ma is ott él. „Nagyon szeretek utazni, megtapasztalni más országok, városok kultúráját, meg- és kiismerni az ott élő emberek gondolkodását, szokásait, nem véletlen, hogy a képeim nagy részét is külföldi nagyvárosokban készítettem. Ha tehetem, egyedül utazom, mert így lehetőségem van rá, hogy elvesszek, felszívódjak egy idegen városban, és magamba szívhassam a hangulatát, atmoszféráját. Ilyenkor – ahogy a képeimen szereplő emberek – én magam is »láthatatlanná válok«; igaz, ha úgy vesszük, egy élményekkel, benyomásokkal, ingerekkel teli, folyton rohanó nagyvárosban kicsit mind láthatatlanok vagyunk egymás számára.”
