Senkinek nem könnyű, aki Budapesten el szeretne jutni a város egyik feléből a másikba tömegközlekedéssel. Stresszel az utas, és ideges a járat vezetője is. Lenne mit mesélniük egymásról, és az utasok most meg is teszik.
Eszter fia tízévesen kezdett önállóan közlekedni, amikor egy távolabbi iskolába íratták a szülei. Reggel az anyja feltette a buszra a megállóban, délután pedig ugyanott várta. Pontosan tudta, hogy melyik busszal érkezik a gyereke, mert a kisfiú telefonon odaszólt, amikor már csak két megállóra volt. Egyszer azonban a busz csak lassított, majd tovább hajtott, pedig a gyerek láthatóan ott állt az ajtóban. Kiderült, hogy a sofőr bosszúból nem nyitotta ki az ajtót.
Kisgyereket nem engedni leszállni elég dühítő! (Fotó: Pixabay)
„A fiam az előző megállóban is jelzett véletlenül, de nem szállt le, hiszen még egyet jönni kellett az otthonáig. Csakhogy hiába nyomta meg újra a gombot, mivel nem volt másik leszálló, a sofőr csak a következő megállóban nyitotta ki az ajtókat. Meg is mondta a gyerekemnek, hogy máskor figyeljen jobban oda, ne szórakozzon. Szerencsére mindig ugyanazon a vonalon dolgozik, így sikerült elkapnom, és megbeszélni vele, hogy mégis mit képzel, hogy tulajdonképpen fogva tartotta a gyerekemet. Még neki állt feljebb. De hogy ne csak rosszat mondjak, ugyanezen a vonalon jár egy másik sofőr is, aki névről ismeri a hároméves kislányomat, és minden reggel jókedvre deríti. Annyira kedves, hogy néha várunk még egy-két buszt, ha jó idő van, csak hogy vele utazhassunk. A kislányom középső csoportos, de már most sajnálja, hogy ha iskolás lesz, nem fog buszozni többet.”
Tomi egyszer figyelmeztetett egy buszsofőrt a vezetés közbeni sms-ezés veszélyeire. A sofőr visszaszólt neki, amiből vita kerekedett, amit az utas úgy zárt le, hogy megfenyegette a sofőrt, hogy feljelenti. Nem tette meg, de később a buszsofőr, ha meglátta öntudatos utasát, mindent elkövetett, hogy az utolsó pillanatban bezárhassa az orra előtt az ajtót. „Úgy viselkedett, mint egy pszichopata, én meg persze ugrottam a dologra. Végül mindig láthatóan a mobilommal kamerázok, amikor beáll a megállóba, így nem mer direkt ott hagyni. Gyerekes és bosszantó is egyben.”
A Kemenes család három éve úgy döntött, hogy megpróbál valami igazán hasznosat tenni környezetünk védelme érdekében, és eladta az autóját. Három óvodáskorú gyerek mellett ez igazán elismerésre méltó! Azóta nyáron hol biciklivel, hogy tömegközlekedéssel járnak, télen pedig néha taxira cserélik a biciklit, ha nagyon esik az eső, vagy túl sok mindent kell hazacipelniük a hipermarketből. Mivel az apa közgazdász, pontos könyvelése van mindenről. Így hamar bebizonyosodott, hogy még úgy is megérte tömegközlekedésre, taxira, és rövid autóbérlésre váltaniuk, hogy viszonylag gyakran veszik igénybe ezeket a szolgáltatásokat. „Ha robotok vezetnék a járműveket, akkor nem is lenne semmilyen problémánk – meséli Anna. – Az embereknek viszont túl sok a gondjuk. Én megértem, hogy nagyon stresszes egész nap trolibuszt vezetni, tízpercenként kiszállni, és visszatenni a leszakadt áramszedőt, de ezért nem mi vagyunk a hibásak. Ha úgy tetszik, mi a vásárlók vagyunk, akik kitermeljük a szolgáltatást. De ezt csak mi tudjuk, a sofőrök nem.”
Nevezzük inkább újra tömegközlekedésnek! (Fotó: Pixabay)
A reggeli csúcsban egy babakocsiban ülő gyerekkel, és másik kettő önjáró, de még rendesen kapaszkodni képtelen gyerekkel már a trolira való feljutás is rémálom – panaszkodik az anyuka. Szinte alig akad olyan sofőr, amelyik megvárná, hogy a két nagyobb gyereket leültesse, vagy legalább elvezesse a kapaszkodókig. Amint felléptek, már zárja is az ajtókat, és indul tovább. Ha nincsenek segítőkész utasok, valamelyik gyerek rendszerint elrepül ilyenkor, mert az anyának is csak két keze van, eggyel a babakocsit fogja, a másikkal az egyik gyerekét és önmagát próbálja a kapaszkodónál tartani, a harmadik pedig vagy fogja a testvére kezét, vagy nem. Volt már olyan sofőr is, aki megállt a tömött járművel a megállóban, majd bemondta, hogy ha senki nem száll le önként, akkor a babakocsis anyukát a megállóban kell hagynia. „Nem akartam elfogadni az utastársaim jóságát, de többen is ragaszkodtak hozzá, hogy ők nem sietnek. El tudom képzelni.”
Ismernek olyan trolivezetőt is, aki megkéri az utasokat, hogy segítsenek a babakocsival, és adják át a helyüket, mert nem indul el addig, amíg mindenki nincs biztonságban, de ez csak egy sofőr a sok közül, többen inkább ellenségének tekinti az utasokat. A család elvei ellenére mégis úgy döntött, hogy jövőre újra autót vesznek. Az ok azonban nem a kényelem, hanem a buszok elhasználtsága. „Hiába nem használunk autót, a buszok olyan fekete füstöt eregetnek magukból, hogy ha minden utas egyedül ülne autóba, azzal is jobban járna a város. Kényelmetlen is, koszos is, ritkán is jár, így aztán semmi nem szól már mellette. Sajnálom.”
Gábor egy olyan megállóban szokott buszra szállni, ahol a megálló előtt tíz méterrel egy közlekedési lámpa van. Megfigyelte, hogy a buszvezetők fele segítőkészen nyitva tartja az ajtókat addig, amíg a lámpa piros, de a másik felét egyáltalán nem érdekli, hogy percekig áll még a busz a megálló előtt, akkor is zárja az ajtókat, ha többen futnak a busz után. Márpedig a közeli iskola miatt rendszeres a rohanó, majd lemaradó diákok teljesen jogos méltatlankodása. „Előttem is rendszeresen becsukják az ajtót. A visszapillantó tükörből figyeli, hogy mikor érek oda, és pont akkor bezárja az ajtót. Ott áll a megállóban, mert továbbmenni nem tud, de hiába dörömbölök, elfordítja a fejét. Remélem ez a legnagyobb öröme az életben! A munkahelyemnél van viszont egy buszsofőr nő, akit nagyon szeretek. Mindenkivel kedves, de a gyerekeket különösen szereti. A gyerekek pedig imádják nézni, ahogy vezet, közben mindenféléket mesélnek neki az óvodáról meg az iskoláról. Pedig alig szól hozzájuk, csak mosolyog. Van benne valami, amitől az ember biztonságban érzi magát mellette. Jól is vezet, semmi idegeskedés, fölösleges fékezgetés. Előzékeny, de határozott. Valami jobb munkahelyen lenne a helye, de akkor ki maradna nekünk?”
Mindenki siet, mindenki feszült (Fotó: Pixabay)
Alex rendszeresen egy olyan sofőrrel megy az iskolába, aki a mikrofonon keresztül próbálja fegyelmezni az utasokat, akik nyolc előtt jellemzően hangos gimnazisták. A gyerekek és a sofőr jól ismerik egymást, és kicsit olyan a kapcsolatuk, mintha mindkét fél készülne valami bosszantót csinálni a másik ellen. „Ha tele van a busz, és kint húsz fok van, akkor bekapcsolja a fűtést. Ha hangosabban beszélünk, kiabál. Nem ad elég időt a felszállásra, ránk csukja az ajtót. A tanárokkal is ezt csinálja, nem kivételez senkivel. Csinált már olyat is, hogy amikor észrevette, hogy az egyik osztálytársnőm joghurtot iszik, akkor direkt nagyot fékezett, hogy a joghurt a lány arcába ömöljön, majd kioktatta, hogy na ezért tilos étellel felszállni a buszra. Csak olyan dolgokat csinál, amiben egy kicsit igaza van, de ha nem akarna kötekedni, akkor észre sem venné, mint ahogy más sofőrök sem teszik.”
