Informatikusból gazdálkodó, marketingszakemberből kézműves – biztosan mindenkinek van olyan ismerőse, aki negyvenéves kora körül egyszer csak megbolondul, belefog valami homlokegyenest ellenkezőbe ahhoz képest, ahogyan évekig, évtizedekig ismertük őt. Akár hobbiból teszi, akár a megélhetését is rácsatornázza az újonnan megszerzett tudásra, az ilyen „félúton újrakezdők” gyakran kapják a képükbe azt, hogy az új dilijük csak kapuzárási pánik, meg hogy tetszett volna huszonévesen megváltani a világot, most már ne pattogjunk, mert nem áll jól.
Pedig csak egy kicsit kell körülnézni ahhoz, hogy őszintén belássuk: ma már nem azt a világot éljük, amikor a kamaszként megtanult szakmánk mind a negyven-ötven aktív évünkön át biztos megélhetést fog biztosítani. Az sem biztos, hogy eredeti szakmánk húsz év múlva egyáltalán létezni fog, nem beszélve arról, hogy az a szakma, amelyre húsz év múlva lesz szükség, lehet, hogy ma még nem is létezik. Szóval a legjobb dolog, amit saját magunkkal tehetünk, az az, ha soha nem hagyjuk abba a tanulást – vagy ha egyszer abbahagytuk, nem félünk újra nekifogni azért, mert azt gondoljuk, hogy nekünk ez már nem megy.
Tehát ugorjuk át gyorsan azt a részt, hogy nemcsak a húszéveseké a világ, hogy a jó pap holtig tanul, meg hogy az agy elbutul, ha nem dolgoztatjuk folyamatosan, azt meg pláne, hogy higgyünk magukban és ne féljünk őszülő fejjel sem valami újba fogni. Tekintsük ezeket a dolgokat axiómának – inkább azt nézzük meg, mekkorát tud dobni az ember életkedvén az, ha legyűri a félénkségét, az önbizalomhiányát, és beiratkozik. Jöjjön egy sor olyan tevékenység, amelyről a közvélemény azt tartja, hogy kizárólag gyerekkorban ildomos elkezdeni, és aki élemedett fejjel ilyesmire vetemedik, annak orvosnál/diliházban/máglyán a helye.
Együtt zenélést receptre, mindenkinek!
Körülbelül húszéves korom óta tudom, hogy nem akarok úgy meghalni, hogy nem tudom legalább alapszinten megszólaltatni a világ (szerintem) legszebb hangszerét, amelyet (szintén szerintem) az angyalok találtak ki valamelyik jobb napjukon: a fuvolát. Aztán amikor úgy hozta az élet, hogy a fiam (szintén fuvolista, de ő tényleg) kapott ajándékba egy használt hangszert, amire akkor éppen nem volt szüksége, úgy éreztem: ez jel, íme, eljött az én időm. Mondjuk, mindjárt a második lépésnél komoly akadályba ütköztem: tanárt kellett találni. A zeneiskolák nem fogadnak felnőtteket, magántanárból pedig meglepő módon nincs túl sok (legalábbis a mi környékünkön), és közülük sem mindenki szeret felnőttekkel dolgozni. Elég sajnálatos dolog, de mintha az lenne az általános vélekedés, hogy felnőtt ember már ne fogjon új hangszert a kezébe.
Na, de nem adtam fel, és amikor végre találtam valakit, aki elvállalt, életem egyik legjobb szakasza következett: Emese elképesztő tehetséggel és érzékkel fogott negyvenpluszos ujjaim egyengetésébe a billentyűkön. Nem én voltam az egyetlen „öreg” tanítványa, ő ezt tudatosan vállalta fel. Azt mondja: egészen másképp tanítja a felnőtteket, mint a gyerekeket. Nem csak arról van szó, hogy a felnőtteknek nem kötelező az „Egy boszorka van” – persze nyilván a gyakorlódarabokat is másképp válogatja meg az oktató, ha felnőtt tanítványnak tart órát. De tény, hogy a dolgozó felnőttnek kevés ideje jut a gyakorlásra (no meg a tanulás tempója sem ugyanaz, ugye…), ezért a tanár türelmesen alkalmazkodik a tanítvány fejlődési tempójához. Ami persze nem nagy gond, hiszen a felnőtt magántanítványnak nincs tanmenete meg év végi vizsgája, a világon semmi nem történik, ha hónapokba telik szépen begyakorolni az adott darabot – feltéve, hogy a tanítvány élvezi a gyakorlást. (Én például azt szoktam mondani: nekem a skálázás is zenélés.)
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
Az alaptechnikák elsajátítása után a tanár azt is szívesen veszi, ha a tanítvány maga javasol kedvenc darabokat, amelyeket akár szólóban, akár duóban tanulunk meg. Utóbbit egyébként mindenkinek javaslom: ugyan rém nehéz teljesen gyakorlatlanul a magam szólamát úgy játszani, hogy a párom valami egészen mást fúj, de
az együtt zenélés élményét receptre írnám fel mindenkinek, nem is beszélve arról, hogy az iskolai ének-zene tantárgy népszerűségét milyen mértékben dobná meg az, ha kötelező szólóéneklős feleltetés helyett mindenki bevihetné a hangszerét és együtt csörömpölne az osztály.
És hogy mire jó ez az egész? Nyilván nem fuvolaművésznek készülök, de körülbelül egy év után eljutottam oda, hogy kicsit bicebócán el tudom játszani 2-3 kedvenc dalomat. Nem nagy cucc, de én úgy állok hozzá, hogy megvalósítottam egy 25 éve dédelgetett álmomat. És így már leírhatatlan érzés.
Ahány nyelvet beszélsz…
Ákos egy éve kezdett el németül tanulni. Nem mintha a foglalkozásához muszáj lett volna, de szerette volna rendesen keretbe foglalni azt a sokféle, de nagyon felületes és hiányos tudásmorzsát, ami az évek során rátapadt. „A nyelviskolák rendkívül demokratikusak a diákjaik korát illetően – ha cinikus akarok lenni, azt mondom: tökmindegy nekik, csak virítsam a lóvét. De nem vagyok cinikus, már csak azért sem, mert ha valahol meg tud fiatalodni az ember, akkor egy nyelvtanfolyamon feltétlenül. A többiek ugyanis pont ugyanúgy nyökögnek, mint én (hiszen a szintfelmérő osztott be bennünket, és nem a Harry Potterből ismert Teszlek Süveg vagy a népesedési alosztály), csakhogy nekem megvan az az istenadta ütőkártyám, hogy nem szorongok miatta. Nem érettségire készülök, már nem kell nyelvvizsga a munkakereséshez, egyszerűen kommunikálni akarok, és ebbe simán belefér az is, hogy hibázok meg röhejesen fogalmazok, ha körbe akarok írni egy kifejezést, amiről pontosan tudom, hogy a könyv melyik oldalának melyik sorában szerepelt, és hogy már háromszor felírtam csupa nagybetűvel a füzetbe – de megtanulni majd csak tizenharmadszorra fogom tudni, Entschuldigung” – magyarázta Ákos.
„A kor előnye továbbá, hogy a szokványos nyelvtanfolyami társalgási témák mindegyikéhez van legalább két sztorid az életedből, és ez időnként nagyon jól tud jönni. Képzeld el az este hatkor kezdődő B1 szintű kurzust, ahová mindenki egyetem vagy munka után esik be, olyan az agya, mint a mosogatólé, és az aznapi téma mondjuk az agglomerációs közlekedés vagy a mozaikcsaládok életének nehézségei. És akkor te megmented a csoportot, mert nem kell se valami fedőszöveget kitalálni, se pironkodva bevallani, hogy fogalmad sincs a témáról – simán csak el kell mesélni egy átlagos hétköznapodat, ennyi. Mindenkit megnevettetsz, az tuti” – vagyis a tanulás egyben remek társasági együttlétté és szórakozássá lép elő.
Negyvenes balerina és a permanens izomláz
Márti, ha a újrakezdené az életét, táncos lenne. Az élete ugyan máshogyan alakult, de nagyon szereti a táncot nézni is, művelni is. Az amatőr néptánc jó pár éve a barátja, hát miért ne ismerhetne meg egy másik műfajt is – gondolta, és negyvenkét éves fejjel, túl azon a koron, amikor a profi táncosok már nyugdíjba mennek, beiratkozott egy balett-tanfolyamra.
Vannak, akik a Fekete hattyú című 2010-es amerikai film hatásának tudják be, hogy hirtelen meglepően széles és változatos közönség kezdett el érdeklődni a klasszikus balett iránt. Emiatt vagy sem, az elmúlt években az országban több helyen is megjelentek azok a tánciskolák, amelyek abszolút képzetlen, teljesen kezdő felnőttek számára kínálnak bepillantást a klasszikus balett világába.
„Életem élménye volt, és tervezem folytatni. A húszéves egyetemistától a 60 körüli hölgyig, a karcsútól a molettig, a jobb mozgáskultúrájútól a darabosabbig mindenféle ember összegyűlik egy ilyen csoportban (időnként még fiúk is akadnak!), és ha attól félsz, hogy mit szólnak a többiek a hurkáidhoz meg a botladozásodhoz, hát elmondom, hogy semmit. Itt egyszerűen senkinek nincs ideje a másikat mustrálni, mert a kar- és lábpozíciók, az azokhoz tartozó fejtartás, a mindeközben állandóan egyenes gerinc és a zene ritmusának követése a legmaliciózusabbak agykapacitását is maximálisan leköti abban a 60 percben. Meg különben sem azért megyünk oda, hogy a másikat stíröljük, hanem azért, mert a bájosan prüntyögő zongoramuzsika és a közben bemutatott légies (na jó: annak szánt) mozdulatok minden gondot kiűznek az ember fejéből, szinte egy másik, békés, pihe-puha, pasztellszínű univerzumba repítenek” – meséli Márti.
Képünk illusztráció (Fotó a Developpé Tánciskola növendékeiről, a Mit keres egy apáca a balettiskolában? című cikkünkből)
Mielőtt belefulladnánk a cukormázba, egy fontos dolgot szögezzünk le a felnőtt balettről: ez igenis sport, nem is akármilyen. „Ha azt mondjuk, balett: mindenki azt gondolja, hogy pillangótestű balerinákat fújkál a szél jobbra-balra a színpadon, mi lehet ebben a nehéz? Négyéves korukban lemennek spárgába, és úgy maradnak, kész. Na, körülbelül életemben nem volt olyan furcsa izomlázam, mint a balett- és strechingórák után, pedig nem ugrabugráltunk lépcsőn, nem emelgettünk súlyokat, nem tekertünk biciklit. Viszont a maximális koncentrációval és elővigyázatosan végrehajtott gyakorlatok olyan izomcsoportokat mozgatnak meg, amilyenekről az utca embere a napi egértologatás és bevásárlószatyor-cipelés közepette azt se tudja, hogy léteznek.
Szóval mindenkit csakis bátorítani tudok, próbáljátok ki a felnőtt balettot, nem fogjátok megbánni. Rég nevettem ennyit, mint ott, az biztos. Saját magamon persze” – tette hozzá Márti.
Gyógyíts másokat, magad is meggyógyulsz
Judit ötvenéves kora körül, gyerekei kirepülésével és egyéb magánéleti történésekkel párhuzamosan fordult olyan alternatív terápiák felé, amelyek a lelki görcsöket, energiagócokat testi kezeléssel enyhítik. A japán shiatsu terápia annyira bejött neki, hogy úgy gondolta, szívesen átáll a „másik oldalra”, azaz megtanulja a terápia gyakorlati fogásait, hogy másokat is megismertessen azzal a módszerrel, amelynek ő páciensként olyan sokat köszönhet.
Most végzi a tanfolyamot, azt tehát még nem lehet tudni, hogy milyen helyet foglal majd el ez az új tudás az életében, de azt már most érzi, hogy bátrabban, magabiztosabban viszonyul saját magához és másokhoz, fizikailag is másképp viselkedik a térben, másképpen mozog az emberek társaságában. Mintha most tanulna meg saját magáról, emberi kapcsolatairól egy rakás olyan dolgot, amely eddig rejtve volt előtte.
A sorozatot persze lehetne folytatni, de a közös üzenet már biztosan megérkezett. Szóval, kedves X generációsok, semmiképpen se féljetek belevágni valami újba! Mikor máskor, ha nem most? A gyerekek már (majdnem) felnőttek, nemhogy nem igénylik a folyamatos jelenlétünket (max. a kajáét a hűtőben), de kifejezetten élvezik az egyre nagyobb fokú önállóságot. Visszakaptuk az időnk egy részét, végre megvalósíthatunk egy csomó olyan tervet, amelyekre a húszas és harmincas éveinkben nem volt alkalmunk, mert tanultunk, szakmai tapasztalatot szereztünk, lakásra gyűjtöttünk, kisgyerekeket neveltünk és a többi. Úgyhogy gyerünk, toljátok, ami a csövön kifér, hiszen hol van még a vége?
Nyitókép: Mit keres egy apáca a balettiskolában? c. cikkünkből