Egy hétvége. Ennyi időnk volt nekünk, tanároknak felkészülni rá, hogy átálljunk a személyes kapcsolattartásról az online oktatásra. Sokunknak életük leghosszabb negyvennyolc órája volt – és a legrövidebb is egyszerre. Hosszú, mert rengeteg dolgot intéztünk, szerveztünk és tanultunk közben. Rövid, mert még annyi mindent kellett és lehetett volna csinálni! Március 16-án, hétfőn reggel kicsit karikás szemekkel, de elszántan indultunk bevetésre.
Minden a kapcsolaton múlik!
Mindenki a saját személyiségére szabva állt hozzá a feladathoz. Én hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy nem akarom egyszerre mindenféle ismeretlen technikai csodával lerohanni az osztályomat. Azokkal az eszközökkel kezdünk, amiket egyébként is használunk, és minden újdonságot fokozatosan próbálok bevezetni, időt hagyva arra, hogy mindenki megszokja. Az órarendet is úgy alakítottuk át, hogy könnyen megjegyezhető legyen, legalább azon ne görcsöljenek a gyerekek, hogy mikor hol kell lenniük.
Eddig is volt egy zárt Facebook-csoportunk, ahol az osztály életével kapcsolatos információkat megosztottuk egymással. Ezt alakítottuk most virtuális osztályteremmé. Minden tanítási napon délelőtt tízkor és délben bejelentkezik egy-egy tanár, és foglalkozást tart. A bejelentkezés módját mindenki maga választja meg, mint ahogy azt is, hogy a foglalkozáshoz milyen eszközöket használ és használtat a gyerekekkel. A foglalkozások úgy alakulnak, hogy van közös részük, amikor együtt vagyunk, és olyan is, amikor mindenki önállóan dolgozik. A végén pedig a tanár összegzi, hogy mi is történt.
A héten az osztályomnak volt nyelvórája, magyarórája (ahol nem mellékesen megismerkedhettek a Redmenta használatával), töriórája, etikaórája (ahol a Zoommal kísérleteztek közben), kvíz formájában lezártak egy témát biológiából, amit még a bejárós időszakban kezdtek el, és virtuális múzeumban is jártak. Ennél többet egy héten akkor sem várhatnék el tőlük, ha naponta személyesen találkoznánk.
Művésztanár tart online zeneoktatást egy család salgótarjáni otthonában a járvány ideje alatt (Fotó: MTI / Komka Péter)
Minden gyerek nyitottan, kíváncsian áll az új helyzethez, együtt keressük a lehetőségeket.
Jó fejek, együttműködőek, és nagyon hálás is vagyok nekik ezért. Most látszik, hogy az a kapcsolat, amit személyesen építettünk ki, tényleg működik, és kiáll bármilyen próbát.
Azt fontos megemlíteni, hogy egy fővárosi alapítványi iskolában dolgozom. A diákjaink mindegyike rendelkezik olyan eszközzel, ami lehetővé teszi, hogy online oktatásban vegyen részt. Vannak barátaim, akik hátrányosabb helyzetű térségekben dolgoznak, és ők most kétségbeesve keresgélik a lehetőségeket, hogyan tarthatnák meg a diákokat, és hogyan akadályozzanak meg, hogy csupán az anyagi helyzetük miatt megint hátrányba kerüljenek és lemaradjanak a szerencsésebbekhez képest. A mi diákjaink így is fognak tudni haladni, de akik számára az online jelenlét nem megoldható, azok most el fognak veszni.
Szülők a tanteremben
Azzal párhuzamosan, hogy a gyerekek otthon ragadtak tanulni, sok szülő is home office-ra váltott. Ennek köszönhetően hirtelen azt vettem észre, hogy sokszor a diák nem egyedül vesz részt az órán, hanem szülői felügyelettel. Egy valódi osztályteremben senkivel nem üldögél ott az anyukája, és a szülők mindig utólag tájékozódnak, mi történik napközben az iskolában. Most láthatják a saját szemükkel. Ez talán ijesztőnek hangzik, de egyáltalán nem az, sőt!
Hiszen semmi olyat nem csinálok az óráimon, amit ne gondolnék helyesnek, igyekszem a lehetőségekhez képest jól végezni a munkámat, és ha ezt más is látja és elismeri, az nekem is jó.
Ennek a furcsa új körülménynek köszönhetjük például, hogy az egyik szülő tudott az órát tartó tanárnak technikai segítséget nyújtani, amikor tényleg szüksége volt rá. Én pedig megtudhattam, hogy az egyik diákunk édesapja fotós egy hírügynökségnél, és így az első órám után rögtön láthattam is képeken, hogy néz ki az óra, amit tartok, a gyerek szobájából nézve. Minden szülő nagyon segítőkész és megértő velünk, még azok is, akikkel korábban voltak vitáink. Hirtelen egy oldalra kerültünk, és össze tudunk fogni, hiszen mind ugyanazt akarjuk: hogy a gyerekeknek jó legyen.
Így lett megörökítve az első online tanítási napunk (Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt)
Amikor kiderült, hogy nem fogok bejárni a munkahelyemre, bevallom, átfutott az agyamon az is, hogy nyerek némi szabadidőt. A városon kívül lakom, naponta ingázom, és az bizony néha nem kevés idő. Most, az első hét végén kijelenthetem: elfoglaltabb vagyok, mint valaha, egyáltalán nem érzem, hogy felszabadultak a reggeleim és a délutánjaim.
Amikor nem az órákat tervezem, akkor stábolunk online, vagy egyéni kérdésekre reagálok, e-maileket írok, szülőkkel chatelek, máshol dolgozókkal cserélek tapasztalatot, próbálunk egymás ötleteiből meríteni.
És csak ma vettem észre, hogy gyakorlatilag minden órát háromszor tartok meg. Egyszer le kell próbálnom, hogy tényleg minden úgy működik-e, ahogy terveztem, hogy élesben már tudjak a gyerekeknek segíteni, és ne azzal menjen el az idő, hogy én is akkor kísérletezem ki az eszközök használatát. Aztán megtartom az órát. Végül pedig, amikor azt gondolom, hogy végeztem, bejelentkezik két-három későn kapcsoló, elnézést kérnek, és lelkesen követelik, hogy mutassam meg, mit csináltunk a többiekkel órán. Itt két választásom van: mondhatok nemet, de akkor ezeket a gyerekeket kizárom az oktatásból. Vagy segítek nekik, hogy holnap már ott tudják folytatni, ahol a többiek. Az utóbbit szoktam választani. Így lesz a napi két órámból hat.
Mindeközben a háttérben…
Van néhány kulisszatitok, amit még a diákjaink sem tudnak. Néhányat most megosztok.
- Rengeteg fokhagymás pirítóst reggeliztem az első órám előtt tíz perccel. Valószínűleg az összes vámpír már a falu határában visszafordult, amikor megérezte. Ezt sosem mertem megtenni eddig hétköznap reggelenként.
- Felfedeztem, hogy a kamerában nem látszom teljesen. Ezért a második naptól már úgy ültem le órát tartani, hogy deréktól felfelé diszkrét sminket és kulturált ruházatot viseltem, az asztal alatt pedig a kedvenc kinyúlt mackónadrágomat, amit az óra előtt kicsit le is ettem a már említett fokhagymás pirítóssal.
- A múlt éjszaka egy részét azzal töltöttem, hogy megnéztem vagy százötvenszer az ‘I will survive’ tanári változatát, és megtanultam a szövegét. Ez az új csatadalom, lehet, hogy minden reggel rituálisan el fogom énekelni fokhagymaevés közben.
Külső kódTörlésSzerkesztés
- Az egyik órám előtt öt perccel a két kutyám összeveszett valamin. A felbujtót megbüntettem, az áldozatot nem volt időm megvigasztalni. Ezen mindketten megsértődtek. Így az órámat úgy tartottam, hogy két szemrehányó, bánatos kutyaszempár bámult rám végig. Ez nem sokat segített a koncentrálásban.
- Az online stábokon mindenki a saját otthonában van, és miközben beszélgetünk, történnek körülötte a dolgok. Bekapcsolódik a gyereke, a macskája, a ház előtt elhaladó szirénázó autó egy-egy pillanatra. A program, amit használunk, nagyon ügyesen érzékeli, ki az, aki megszólal vagy nagyobb mozdulatot tesz, és őt kinagyítva mutatja. Ennek köszönhetően ma élőben nézhettük végig, hogy az egyik kolléganőnk felveszi a zokniját, egy másik pedig meghámoz egy narancsot.
- A munkánkra összpontosítunk, igyekszünk a legjobban csinálni. De közben velünk is ugyanaz történik, ami mindenkivel, aki ezt az egészet átéli. Bennünk is van aggodalom, félelem, bizonytalanság. Ezek leküzdésében sokat segít, hogy elsőre megoldhatatlan feladatokat is meg tudunk oldani a gyerekekkel együttműködve, egy csapatként.
És akkor most mindenki: ‘I WILL SURVIVE!”
