2020. Október 11.

„Itt senki nem érzi majd hülyének magát” – karanténostul is sikeres az Arch and Beans kávéház

Merthogy kávéház az, ami a Rákóczi úti patinában nyitott, nem csupán kávézó vagy reggelizőhely. Lóránth Zoltán tulajdonos mesélt nekünk pörkölésről, kotyogósról, az alkotás öröméről és arról, hogy lett rocksztár Új-Zélandban.

Neményi Márton

Olyan tágas a hely és annyira egységes a belsőépítészet, hogy csak pár perc múlva vesszük észre az asztalok közé szigorú rendben felhúzott üvegpavilonokat, amelyek a vendégek biztonságos elhatárolását szolgálják. A Rákóczi út 5. alatt a nyáron megnyitott Arch and Beans igazi klasszikus kávéház, olyan, amilyen csak egy-kettő van az országban. Abban meg pláne különleges, hogy talán ez az egyetlen hely, amely a koronavírus-válság alatt elkezdte a működését és nem befejezte. Sőt: sikeres is lett, pedig a felszínes látogató akár posh turistaellátónak vagy kávésznobokra targetált hipsztergyűjtőnek is nézhetné. Szerencsére egyik sem: nagyjából annyiba kerül a kávé, mint bármely kommersz franchise egységben, csak sokkal jobb.

Az épület mindig vendéglátóhely volt: a 18. században a legendás Arany Griff fogadó állt a helyen, Glück Frigyes pedig a 19. század második felében működtette itt a híres Pannónia Szállót, a világ egyik első hotelét, amelyben lift és elektromos áram is volt. A padló, az oszlopok és a pult mögötti hatalmas tükör műemlék, ezekhez tehát nem volt szabad nyúlnia Lóránth Zoltánnak, aki az ELTE bölcsészkarától bérli a helyet. Nem okozott gondot: a belső teret eleve félig patinás-klasszikus, félig indusztriális kávéháznak álmodta meg itt-ott némi steampunk hatással, csak az ilyen helyekre jellemző erőltetett modorosság nélkül. Külön büszke a pult melletti külön szobában található, de az ablakoknak hála látványelemként is szolgáló saját kávépörkölőre.

Fotó: Neményi Márton

„Amolyan New York Kávéház 2.0-ának szántam, ha úgy tetszik” – meséli a tulajdonos, akinek Budán már van egy kis kávézója ugyanezen a néven, ez a mostani azonban az „igazi” hely, amelyhez hatalmas reményeket fűz. Főleg turistákat, illetve (ELTE-s) diákokat és a közelben dolgozó irodistákat várt a helyre a tervezett márciusi nyitáskor. „Ebből a három csoportból a koronavírus miatt kettő rögtön eltűnt, amikor szerettünk volna kinyitni. Végül júniusban nyitottunk, iskolai szünetben, tehát háromból három tűnt el. Így is alig vártuk a nyitást.”

Úgy éreztem magam, mint egy zeneszerző, aki ír egy operát, amit aztán nem tud bemutatni, mert nincsenek emberek.

„Így képtelen kipróbálni az értékét annak, amit teremtett.” Végül minden jól alakult: a kezdeti roham ugyan érthető módon elmaradt, de így is egyre többen találták meg az Arch and Beanst. „A negyedik hónapban vagyunk, és most kezdünk nullára kijönni, ami még egy normális világban is szép sikernek számítana. Nyilván azért, mert végre valami mást kapnak. Mindenki azzal jön, hogy ez nem Budapest, inkább London, Párizs, Miami.”

Fotó: Neményi Márton

Szomorú minősítés a Covid-kávéház, de nincs mese, ez az aktuális besorolás – mondja Zoltán. „Mi mégis inkább azt hangsúlyoznánk, hogy nincs még egy olyan kávéház, ahol pörkölnek is. Mi ezzel éppen azt helyezzük előtérbe, amelyet a többség inkább eldug. Olyan szép folyamat, ahogy a nyers kávét megsütjük! Üvegfal mögött születik a csoda, és az illat is fantasztikus. A vendég láthatja a történetet, ahogy a tulajdonos foglalkozik a kávéjával. A pörkölés után 7-10 napot pihen a kávé, a második héten teljesedik ki az aromája. Ekkora lenyugszik.”

Mit jelent a kávéház szó 2020-ban? A tulaj szerint van aktualitása. „Kávézója mindenkinek lehet, akinek van egy álma és talál magának egy sarkot. Összeáll apu-anyu, fiú-lány és megcsinálják, figyelik a vásárlói igényeket és ha kell, változtatnak. A kávéház azonban: irodalom, történelem, művészet. Fajsúlyosabb.” Már csak azért is, mert hiába a hatalmas instantkávé-forgalom, és hiába isznak a legtöbben 190 forintos presszókat a benzinkutakon, Magyarországon igenis van kávéközízlés. A sznobok, akik „a legmenőbb helyekre járnak, és olyanokat mondanak, hogy imádom a citrusos kenyai-etióp ízvilágot első reccsenésig”, a vendégek egy-három százalékát teszik ki, belőlük kissé nehéz lenne megélni – elemez Zoltán. Itthon inkább az olaszos hatás érződik, „ legalábbis a nagyobb tömegek szintjén, ahol az üzlet van”. Ez a jól ismert sötétebb pörkölés, „a kávésabb kávé, amibe cukrot raknak és kérnek egy kis tejszínt, melanzst”. Ők azok, akik „azt hiszik, a kávé azért édes, mert cukrot raknak bele, egyébként keserű lenne, és ledöbbennek, ha kikeverem az egyszerre citrusos, keserű és édes, harmonikus ízegyensúlyt, majd prezentálom a kávéházas ezüsttálon, üvegcsészében”. Főleg úgy, hogy a helyben végzett pörkölésnek hála, az árak is korrektek, a kommersz láncok szintjén vannak, maga a kávé pedig egyértelműen jobb.

Fotó: Neményi Márton

A pörkölésen kívül az üzletpolitika miatt is megfizethetőek az árak. Ez már nem is fair trade, hanem real trade – magyarázza Zoltán. „A real trade az, amikor odamész a farmerhez, megnézed a kávéját és kezet rázol vele.” Nincs forgalmazó, marketing és semmilyen harmadik fél. Itt a csúcsminőségű single origin mellett blend kávét kapnak, ami megint nem a minőségről szól, mint a whiskynél a blended, vagy a bornál a cuvée, hanem éppen arról, hogy több kávéfajtából kísérletezik ki és finomítják a legjobb ízt. Ezt sem ő dönti el: megbízható ízlésű ismerősökkel kóstoltat, „amelyiknél kijön a tízből kilenc, megy a pultba”.

Fotó: Neményi Márton

Zoltánnak ennek ellenére nem szorul össze a szíve, ha a vendég belelapátolja a két kanál cukrot a kávéjába. „Mindenki úgy issza, ahogy csak szeretné, ahogy bárki megveheti a legjobb luxusautót és teleaggathatja Wunderbaummal, az ülésekre pedig báránybőrt húzhat. Nem kapja meg azt, amiért fizetett, de akkor is a szíve joga.” Maga sem kávésznob: az ízesített és kamusztorikkal eladott termékekért nem rajong, de a lakossági fogyasztással nincs baja.

Kapszulás? Azzal egy nagy problémám van: hogy nem én találtam ki. Kotyogós? Imádom.

„A legtisztább, legolcsóbb, legjobb minőségű otthoni kávéalternatíva. Két baj van vele: munkás és kell hozzá némi tudás. Amikor bemutatjuk, hogy a kotyogósnál is mennyire fontos az őrlemény mérete, minősége, a víz hőmérséklete és mértéke, ledöbbennek, hogy ők ezek szerint húsz éve rosszul készítik a kávét. Bárkinek, aki csak bejön, megmutatom és elmondom ingyen, bármikor.”

Fotó: Neményi Márton

Akárhogy is: nyitás előtt elhatározták, hogy bárki is tér be egy kávéra, itt biztosan nem fogja hülyének érezni magát. „Ha azt mondja, savanyú, nem javítjuk ki, hogy citrusos, ha azt mondja, kérek tejszínt, azt mondjuk, tessék parancsolni. Nem irányítjuk át a Starbucksba, nem kezdünk el különcködni. Szimpatikusak szeretnénk lenni. Egyesével kell meggyőznünk a vendégeket, hogy nagyon jó dolog ez. Meg is győzzük őket. Működik. Most már a törzsvendégek tartanak el minket, meg azok, akiket ők hoznak magukkal. Általában ők is törzsvendégek lesznek.”

A vendégeket azonban le is kell ültetni, méghozzá kellő távolságra. „Nagyon tetszett, hogy egy tér az egész, hogy olyan, mint egy szentély. Vagy, ha nem akarunk ilyen szofisztikáltak lenni: hodály. Ennek is köszönhető, hogy látogatnak minket: Covid-falakkal szeparáljuk el a vendégeket, nem kellett széthúzni az asztalokat, csökkenteni az ülőkapacitást. Bőven elfér harminc-ötven ember még ilyen zavaros időkben is. Még a design is stimmel. Nagyon fontos, hogy egységes legyen: egyezzen a mikró és a makró, az esztétikum és a praktikum, sugározzon a hely harmóniát, amelyben az ember jól érzi magát, úgy, hogy nem is tudja, mitől.”

Fotó: Neményi Márton

Zoltán korábban (Miklósa Erika operaénekes akkori férjeként) sztárokat menedzselt, majd kitanulta a pékséget, „aztán arra jutottam, mégsem annyira jó ötlet, a pék ugyanis hajnalban kel”. Inkább kávézót álmodott, amelyben ő készíti a brióst, a csigát és a kovászos kenyeret. 2011-ben diplomatikusan fogalmazva mérsékelten látta az érvényesülési lehetőségeket Magyarországon, „végiggondoltam az életemet, és arra az elhatározásra jutottam, egy teljesen idegen, ismeretlen közegben vágyom a tiszta megmérettetés lehetőségére”. Meg sem állt Új-Zélandig. „Megszereztük az üzleti vízumot, kiértünk és három hónap múlva pékség-kávézót nyitottunk. Szerencsém volt, mert második feleségem, Gréta velem tartott, hitt bennem, a helyiek pedig hittek nekünk. Azonnal rocksztárok lettünk az országban, a kocsmában szelfiztek velünk. Te vagy a pék! – kiabálták. Pedig ugyanazt hoztuk létre, amit itthon is létrehoztunk volna, Új-Zéland azonban annyira más… Bármilyen csodálatos ország is, ilyet még nem láttak. Beléptek a vendégek és megfogták az ajtófélfát, nem értették, hogy kerülhettek át egy másik helyre és időbe. This is London, mondogatták. Nem, mondtuk erre mi, ez még mindig Nelson. Kérdezték, miért szól opera, mondtuk, hogy azért, mert szeretjük. Késsel-villával ették a kakaós csigát. Hagytam. Japánból jöttek kifejezetten ide, asztalt szerettek volna foglalni. Egy pékségben.”

A sarokban közben orgazmusuk volt a brit asszonyoknak, láttam az arcukon, ahogy beleharaptak a batyuba.

„Húszezer forintért vásároltak be, miután végeztek. Reggel kinyitottunk, délre kifosztottak minket.”

Lóránth Zoltán (fotó: Neményi Márton)

Két év után Wellingtonban is nyitottak egy kávézót, a nelsonit öt nap alatt eladták, azóta is működik. A wellingtonit pedig fél év után adták el. „Nem volt teljes az élet. Hiányzott Európa: a pizza, a tengerpart, a Hütte, a bécsi opera és persze a család. Gyerekünk született, és ahogy nőtt, rájöttünk, hogy el fogjuk veszíteni egymást: valami után visszavágyódó, inkább elégedetlenkedő, mint boldog apja lesz, erős akcentussal, és ő pedig nem ismerheti a magyar családját – pedig hatalmas családom van. Alkotni pedig otthon is tudok, hiszen nekem ez a lényeg: hogy alkossak. Hát, most aztán alkottam.”