„Sosem szerettem magam, és soha nem is fogom. Nekem semmi önbizalmam nincs, értitek? Ezen már nem lehet változtatni. De nincs ezzel semmi baj! Én elfogadtam magam ilyennek” – csíptem el a piros metrón egy tizenöt év körül lány védőbeszédét, miközben osztálytársnőinek magyarázta, hogy élete hátralevő részében miért marad ronda, miért nem lesz soha boldog, és miért fogadta el mindezt réges-régen.
Látszott, a mellette ülő három lány nem a barátnője, maximum csoporttárs. Üres, buta, lenéző tekintettel hallgatták a magyarázkodó szavakat, és gondolatban azon töprenghettek, hogy mi az úristent keres mellettük „ez” a lány, akinek az utolsó plázadivat helyett régi farmer, kopott bakancs, agyonmosott pulcsi és loboncos haj jutott, arca soha nem látott sminket, harsány rúzst, körmei színes lakkot – cserébe olyan bájos arcot, hófehér bőrt, huncut szeplőket, dús szemöldököt és mélyszürke szemeket tervezett neki a Jóisten, hogy legszívesebben közbevágtam volna, hogy elmondjam neki: Ébresztő, Hamupipőke, hiszen te gyönyörű vagy, egy szépség, aki egy zabolátlan hajkorona és kopott ruhák mögé bújik, és elhiszi, ezek a kellékek eleve rondaságra ítélik. Pedig dehogy teszik! Csak attól van hatalmuk, mert erőt tulajdonítasz nekik. Bárcsak tudnád, mennyire szép vagy! Bárcsak szélesre tárnád vállaidat, hetykén a magasba emelnéd az orrod, és okosan megmosolyognád azokat, akik műszempillát, otromba sminket viselnek, feszülő ruhába és kényelmetlen cipőbe passzírozzák magukat, és tényleg elhiszik, jogukban áll lenézni téged.
Sokáig néztelek, próbáltam elképzelni, milyen családból jöhetsz? Biztos vagyok benne,
hogy szüleid nem mondogatták neked, hogy „hercegnő, királynő, tündérke”,
hogy heti háromszor eszel krumplifőzeléket,
hogy fiatal korod ellenére többet láttál már, mint három társad együttvéve,
hogy bánatodban a könyvekbe menekülsz,
hogy soha nem hordtál még vadonatúj ruhát,
hogy szerény lehetőségeidet tanulással kompenzálod,
hogy soha, senki nem tanította meg neked, milyen jó nőnek lenni,
hogy a kedves szavakért kuncsorognod kell,
hogy soha senki nem ölelt meg,
hogy soha nem kóstoltad még az önfeledt boldogságot.
Hamupipőke, bárcsak a tündéred lehetnék, hogy egy csettintéssel felébresszelek, és elmagyarázzam, semmi szükséged az aranycipellőre!
