A szépségversenyek már 1970 előtt is régóta a feministák bögyében voltak, csak kevés lehetőségük volt, hogy hallassák a hangjukat. A nők felszabadításáért küzdő mozgalom két tagjában, Jo Robinsonban és Sally Alexanderben született meg a merész gondolat, hogy mi lenne, ha bejutnának az élő tévéközvetítés helyszínére, és megzavarván azt, eljuttatnák az üzenetüket sokmillió tévénézőhöz. A bejutáshoz nem kellett Ocean’s Eleveneset játszaniuk: egyszerűen fogták magukat, és mint bárki más, jegyeket vásároltak az eseményre. A hippigöncöket otthon hagyták a szekrényben, és konzervatívan felöltözve jelentek meg a londoni Royal Albert Hallban, hogy az őrség tagjai még véletlenül se kezdjenek gyanakodni rájuk. Jóval több biztonsági őr volt, mint amire számítottak, de mivel a táskáikat nem kutatták át, simán bejutottak a nézőtérre, ahol annak a különböző pontjain kisebb csoportokba verődve helyezkedtek el. A terv úgy szólt, hogy megvárják a bikinis bemutatót, és akkor kezdik a balhét, mégsem így alakult. Az Egyesült Államokból érkezett házigazda, a híres tévés Bob Hope ugyanis a szexista konferáló szövegével annyira felpiszkálta a sorokban elhelyezkedő tüntetőket, hogy egyikük már idő előtt felugrott, és a kerepelőjével elkezdett hangzavart csinálni. Ekkor már a többiek sem tehettek mást: csatlakoztak hozzá, és a Royal Albert Hall színháztermét betöltötte a kerepelők kattogása, valamint a kiabáló nők hangja.
Tüntetők egy csoportja zavarja meg a Royal Albert Hall-ban rendezett Miss World szépségversenyt, 1970-ben (Fotó: Leonard Burt/Central Press/Getty Images)
„Nem vagyunk szépek, nem vagyunk csúnyák, mérgesek vagyunk!”
Ezt kiabálták a nők, akik a sorok között, gyakran a körülöttük ülőkön is átlépve megindultak a színpad irányába, miközben a kerepelés mellett lisztbombákat (vékony, könnyen elszakadó zacskókba helyezett, a becsapódás után szanaszét szálló liszt) és rohadt gyümölcsöket dobáltak, vagy éppen vízipisztolyokkal lövöldöztek. A kialakult káosztól Bob Hope arcára azonnal ráfagyott a mosoly: az évtizedek során ahhoz volt szokva, hogy érte mindenki rajong, és még a meredekebb poénjait is elnézik neki, itt pedig olyan emberekkel állt szemben, akik láthatóan megvetették mindazt, amit képvisel, és egyáltalán nem tartották jó poénnak, amikor a színpadon álló nőket egy marhavásár szereplőihez hasonlította.
Voltak nők, akik egészen közel jutottak a színpadhoz, így Hope-nak be kellett menekülnie a backstage-be, és úgy hírlik, a szervezőknek minden követ meg kellett mozgatniuk ahhoz, hogy később újra ki merjen állni a közönség elé. Az adás közvetítését a botrány miatt megszakították, de Nagy Britanniában 22 millió, világszerte pedig 100 millió ember nézte meg a balhé tekintélyes részét, köztük rengeteg olyan ember, aki soha korábban nem találkozott még feminista üzenetekkel. A rendőrök és a biztonsági őrök végül néhány perc alatt elfogták és kivezették a rendbontókat, és végül folytatódhatott a show, ami még így is bőven tartogatott meglepetéseket.
A szépségversenyek és a politika
1970-ben több fontos nagypolitikai esemény is zajlott a világban. Az egyik a vietnámi háború volt – a Miss World fődíjasának egyik nyereménye volt, hogy Bob Hope elvitte őt az amerikai katonák vietnámi támaszpontjára egy show vendégeként –, a másik pedig az apartheid. A Miss Worldöt vezető Eric Morley amúgy a politikát igyekezett minél jobban kizárni a showból, de olykor pont a tétlenségével vált politikussá. Ezt rótták fel neki Londonban is, amikor megjegyezték, hogy a Dél-Afrikai Köztársaságból mindig kizárólag fehér nők érkeznek képviselni az országot a nemzetközi döntőben, miközben egy olyan országról beszélünk, ahol a lakosság nagy többsége színes bőrű.
Morley a közfelháborodást úgy próbálta kijátszani, hogy egyrészt elfogadta a dél-afrikaiak fehér küldöttét, másrészt odaszólt, hogy ültessenek fel mellé a repülőre egy fekete lányt is. Mivel kissé zavaró lett volna két Miss South Africa, ezért egy „nagy ötlettel” a fehér induló, Jillian Jessup lett Miss South Africa, míg a fekete induló, Pearl Jansen a Miss Africa South titulust kapta. Az eredményhirdetés pedig jókora fricskát jelentett az apartheid képviselőinek, ugyanis míg Jillian Jessup helyezés nélkül tért haza, addig Pearl Jansen a királynő első udvarhölgyeként a második helyezést érte el Londonban.
A királynő és az udvarhölgyek balról jobbra: Irith Lavi – Miss Israel, Jillian Jessup – Miss South Africa, Jennifer Hosten – Miss Grenada, Pearl Jansen – Miss Africa South és Marjorie Christel Johansson – Miss Sweden (Fotó: Daily Mirror/Mirrorpix/Mirrorpix via Getty Images)
A világszépe
Ám ezzel még nem volt vége a meglepetéseknek. Bár szinte mindenki Miss Svédországot, Maj Christel Johanssont tartotta befutónak, ő még a legjobb három közé sem fért be (a harmadik helyezett Miss Izrael lett), világszépének pedig a fekete bőrű Miss Grenadát, Jennifer Hostent választották, aki ezzel az első nem fehér bőrű nő lett, akit megválasztottak Miss Worldnek a verseny fennállása során. A korábban légiutas-kísérőként dolgozó Hostent valósággal sokkolta az eredmény: a gála előtti napon ugyanis a szervezők világossá tették számára, hogy szerintük neki itt nem teremhet sok babér. Összehívtak ugyanis egy nyilvános, tévéstábok és fotósok által kísért ruhapróbát, ami nagy médiaeseménynek számított, csakhogy a szervezők a közel hatvan induló lány közül csak annak a tizenötnek biztosítottak itt kamerák előtti lehetőséget, akikről úgy gondolták, esélyük lehet a végső győzelemre. Miss Grenada (ahogy Miss Africa South) nem volt a meghívottak között, így a másnapi győzelme még inkább meglepetésként hatott.
Azonban a sikernek nem örülhetett túl sokáig: a lapok teli voltak a kérdéssel, hogy biztosan Miss Grenada a legszebb nő a világon? Hostenben ekkor tudatosult, hogy ugyan a szépségversenyt valóban Miss Worldnek hívják, de egyáltalán nem reprezentálta a világ nagy részének nőit, és egy uralkodó európai szépségideál dominált abban, hogy kinek teremhet babár. Ha pedig csodák csodájára valakit mindezek ellenére mégis megválasztottak, akkor szembe kellett néznie a nyugati világ értetlenkedésével, és azokkal a vádakkal, hogy vagy megbundázták a versenyt, vagy a győztes csak politikai okokból tudott nyerni.
A film
Az 1970-es Miss World-döntő történetéről tavaly egy nagyjátékfilm is készült Keira Knightley, Gugu Mbatha-Raw és Greg Kinnear főszereplésével. A rendbontók megpróbálja hűen lekövetni a fent már felvázolt történeteket, és elsősorban hat karakterre fókuszál: a versenyt megnyerő Jennifer Hostenre, a dél-afrikai udvarhölgyére, Pearl Jansenre, a feministák két vezéregyéniségére, Sally Alexanderre és Jo Robinsonra, a műsorvezető Bob Hope-ra, valamint a Miss World főszervezőjére, Eric Morley-ra. A film ugyan a dél-afrikai problémát is érinti, de elsősorban a tüntető feministák és a színpadon álló szépségversenyzők ügyét próbálja összemosni, és valahogy érthetővé tenni azt, hogyan is lehet korszakos jelentőségű egy szépségverseny azért, mert megválasztották az első fekete világszépét, miközben a másik oldalon magának a szépségversenynek a koncepcióját is lealacsonyítónak és tárgyiasítónak tartjuk. Ez úgy-ahogy sikerül is a filmnek, bár ehhez kell egy kissé szájbarágós, és a valóságban soha meg nem történt beszélgetés is a Royal Albert Hall mosdójában, ahol a frissen megválasztott szépségkirálynő véletlenül összefut a feminista Sally Alexanderrel, és megbeszélik egymás között, mit gondolnak egymásról, a szépségversenyről és a feminizmusról. A rendbontók az a fajta igaz történet alapján készült film, ami korrektül elmeséli a történteket, és a végén megmutatja, hogy néztek ki a szereplők a valóságban, és mi történt azóta velük. Inkább tiszteletadás és törilecke, nem valódi filmélmény.
Ellentétes oldalon, mégis szövetségesként
Amikor Jennifer Hosten 1970-ben meglátta a színpad felé rohanó és lisztbombákat dobáló feministákat, nem teljesen értette, mit akarnak pontosan. Őt ugyanis senki nem küldte a versenyre, saját maga döntött a jelentkezéséről. Egyszerűen csak utazást, pénzt remélt tőle, valamint azt, hogy segítheti az álmai megvalósítását, ugyanis szeretett volna tévés műsorvezetővé válni. Továbbá azt is óriási dolognak tartotta, hogy egyrészt hazáját, a piciny Grenadát tudta képviselni és jó hírét vinni, ráadásul rengeteg fekete kislánynak mutatott jó példát: azt, hogy ők is gyönyörűek, és őket is elismerheti a nagyvilág.
Pearl Jansen és Jennifer Hosten A rendbontók londoni premierjén (Fotó: Dave J Hogan/Getty Images)
A Royal Albert Hallt lerohanó feministák azt kezdetek óta nyilvánvalóvá tették, hogy ők nem a szépségkirálynő-jelölteket támadják, nem velük van bajuk, hanem azzal a rendszerrel, ami tárgyiasítja és elnyomja a nőket, és a szépségük, külső tulajdonságaik alapján állapítja meg az értéküket, miközben a férfiaknál ez nem így működik a világban. Hosten és a rendbontók vezetői végül csak sokkal később, 2010-ben ültek le egymással beszélgetni, és ekkor jöttek rá arra, hogy sokkal több köti őket össze annál, mint ami elválasztja őket, és nem ítélkezni kell, hanem segíteni egymást, hiszen az olyan célokkal, minthogy a nőknek is jár a férfiakkal azonos bérezés, valamint azonos jogok és lehetőségek, mind egyet tudnak érteni. A céljukat végül is mindketten elérték: Hosten győzött, és ezzel megváltozott az élete, és a feministák is győztek, ugyanis az egész világ megismerte az ügyüket. Amikor néhány hónappal később, 1971 márciusában Londonban megrendezték a nők felszabadításának menetét, már nem néhány százan, hanem sok ezren vonultak velük, ami nagyrészt annak köszönhető, amit véghez vittek az 1970-es Miss World-gálán. A szépségversenyek pedig ugyan nem haltak ki, de legalább már a bikinis fenékbemutató kezd kimenni a divatból.
