Egy nő, két gyerekkel hátrahagyja az eddigi, megszokott életét.
És a férjét.
Vera már jó ideje vergődik a házasságában, egy durva veszekedés, pontosabban fizikai abúzus hozza el a felismerést számára, ez a kapcsolat már rég átfordult egy olyan destruktív dinamikába, ami mindenki számára pusztító. Halász Rita dokumentarista pontossággal tárja fel egy harmincas pár kapcsolatának alakulását és válságát, mutatja be a verbális bántalmazás eszkalálódását, ahogy azt is, hogyan ütnek, rúgnak a szavak.
Mindeközben nem szolgáltat igazságot senkinek, nem romantizál: Vera nem egy idealizált áldozat, Péter nem az eredendő gonosz, a gyerekek nem mindig tündérek, semmi sem fekete-fehér. Ez a könyv tényleg olyan mint az élet: hajlamos arra, hogy elsodorjon minket.
Az élet pedig tele van szürkezónával, mint például a nehezen definiálható, tetten érhető abúzusi formával: a verbális erőszakkal. Ugyanakkor több interjúdban is elmondtad, nem az volt a cél, hogy a bántalmazás természetrajzáról írj. Hogy lett mégis ez a téma a könyv egyik meghatározó eleme?
Akkoriban összesen három téma foglalkoztatott, és ahogy alakult a könyv szerkezete, egyre inkább azt éreztem, hogy ezt a témát tudnám első könyvesként jól megírni. Az alapötlete egy elképzelt jelenetből indult ki: egy anya ül a gyerekeivel és a saját apjával az autójukban, a szakadó hóesésben. Épp a férjétől költözik el. Az, hogy pontosan mi vezetett a döntéséhez, akkor még nem konkretizálódott bennem, de a bántalmazás, mint téma, erősen foglalkoztatott. Ráadásul, ahogy te is mondod, ez egy gyakori, az élet számos területén jelen lévő probléma.
A téma jóformán az utcán hevert.
A saját életedben találkoztál a bántalmazás kevésbé látható verziójával?
Negyvenéves nő vagyok, ennyi idő alatt sok minden – negatív és pozitív értelemben egyaránt – éri az embert. A verbális bántalmazás pedig rengeteg hétköznapi helyzetben, kapcsolatban és területen jelen van.
„Sokunkkal csak úgy megtörténnek a dolgok” (Fotó: Neményi Márton)
Más a bántalmazás és más az, amikor kölcsönösen bántjuk egymást. Te hogyan magyaráznád a különbséget?
A bántalmazás szisztematikus, ezekben a kapcsolatokban mindig az egyik fél az elszenvedő, míg a másik az, aki aktívan bántalmaz. Ő az, aki sok esetben egyre agresszívabb, egyre több mindent enged meg magának. Ha cserélődnek a szerepek, az már egy másik, ugyanakkor korántsem ideális történet. Ezekre mondják azt a kívülállók, hogy rettenetes házasságok, amelyek akár negyven év alatt is fennmaradnak úgy, hogy közben ugyanazok a bántó mondatok, veszekedések ismétlik egymást. Újra és újra.
Amelyek aztán gyakran folytatódnak a gyerekeik házasságaiban, kapcsolataiban. Erre a transzgenerációs körre te is reflektálsz egy-egy jelenetben, ami nagyon fontos, hiszen sokan nem jutnak el addig a felismerésig, hogy épp az otthon látott, destruktív mintákat képezik le.
Pedig ezeket a köröket csak mi magunk tudjuk megszakítani. Azonban sokunkkal csak úgy megtörténnek a dolgok, vagyis nem ismerjük fel, hogy egy rossz spirálban vagyunk. Ez a tragédiája Péternek és Verának is. Egyikőjük sem áll meg átgondolni, hogy ki ő valójában, Vera is csak akkor teszi ezt meg, amikor már muszáj neki. Miután megtörtént a fizikai abúzus.
A magyar nők nagy része sokat tűr, erre kondicionáltak minket. Lányos anyaként mit gondolsz, mennyire tanítják meg a lányokat arra, hogy kiálljanak magukért?
Még van mit tenni-e téren, de azt gondolom, hogy ez is egyre jobb lesz. Látom magam körül, hogy vannak már olyan szülők, akik tudatosan próbálják hátrahagyni a családi mintákat, igyekeznek független, önálló gondolkodásra képes embereket nevelni, és ezért mindent meg is tesznek. Ugyanakkor a pedagógusoknak is fontos szerepük van abban, hogyan kezelnek például iskolai konfliktust, viselkedés szintjén mire nevelik a fiúkat és a lányokat. A kiegyensúlyozott párkapcsolatok alapja lehetne az, ha a gyerekek már egészen kicsi korukban megtanulnák, hogy egy-egy emberi viszonyba, kapcsolatba nem fér bele az érzelmi zsarolás. Hogy nem attól lesz valaki a barátunk, mert feltétel nélkül megtesz nekünk bármit. A barátságoknak is kiegyenlített viszonyoknak kell lenniük, ahogy az is elengedhetetlen, hogy tudják, a testükkel kizárólag ők rendelkeznek: nem evidens, hogy mások kérdés nélkül hozzájuk érjenek.
A könyved címe Mély levegő. Biztosra veszem, hogy sok olvasó vesz nagy levegőt, amikor egy-egy jelenethez, vagy a narcisztikus bántalmazók jellemző mondatához ér: „Túlérzékeny vagy”. Tudatosan került bele ez a mondat?
Sok esettanulmányt, NANE-kiadványokat, könyveket olvastam, és beszéltem érintettekkel is. Ezekből kiderült, hogy ez egy igen gyakran előkerülő mondat és tipikus jele a bántalmazásnak. A hatalmi pozíciót mutatja, amelyből a bántalmazók beszélnek, felhatalmazva érzik magukat, hogy valakiről ítéletet alkothassanak.
„A felülete nem márványszerűen sima, hanem itt-ott érdes, repedezett” (Fotó: Neményi Márton)
A közgondolkodásban a bántalmazást gyakran periférián élő családokhoz kötik, miközben bárhol előfordulhat. Mint Veráék családjában.
Sokszor azt gondoljuk, akivel rossz dolgok történnek, ott valami rettenetes családi háttérnek kell lennie, vagy borzasztó életkörülményeknek, borzasztó szülőknek. Ezt a tévhitet szerettem volna helyretenni azzal, hogy Vera családját átlagos középosztálybeli, értelmiségi családként ábrázoltam. Péter is egy értelmiségi, művészi beállítottságú férfi. Azt szerettem volna megmutatni, hogy az erőszak tulajdonképpen bárhol megtörténhet.
Hasonló célból emelted be a kokainfüggőséget is?
Igen, mert ezt is gyakran társítjuk szélsőségekhez, miközben a függőség ott van a mindennapjainkban, legyen szó illegális, (mint a kábítószerek), vagy legális, (mint az alkohol, cigaretta) addikciókról. Vera sztorijával azt szerettem volna megmutatni, hogy olykor nagyon könnyű belecsúszni egy függőségi helyzetbe, főleg úgy, ha valami nagy törés következik be az életünkben.
Pétert és Verát is esendő emberként mutatod be. Verából tudatosan nem kreáltál egy idealizált áldozattípust?
Az elején Vera jobb volt, jobb tulajdonságokkal bírt. De időközben sok filmet néztem, könyvet olvastam, azt figyelve, hogy milyen érzések, gondolatok indulnak el bennem egy karakter kapcsán, és sokkal izgalmasabbnak találtam, ha a karakter összetettebb volt. Ilyennek szerettem volna Verát is látni. Mint egy szobrot, amelynek a felülete nem márványszerűen sima, hanem itt-ott érdes, repedezett.
Érezni a könyveden, hogy hagytál időt az érésre, kompakt lett tartalmilag és szövegileg is. Mintha tudtad volna az elejétől fogva, hogy ez egy jól sikerült darab lesz.
Úgy voltam vele, nem engedhetem meg magamnak, hogy valami középszerűt tegyek le az asztalra. Bár Horatius szerint 9 évig kell érni egy könyvnek, nekem ennyi időm nem volt a megírásra, ám nem is siettem el.
Kicsit úgy érzem, mintha bánnád, hogy nem kezdtél el korábban írni. Ez így van?
Volt, hogy pillanatokra így éreztem, de rá kellett jönnöm és el kellett fogadnom, hogy későn érő típus vagyok. Vannak, akik már huszonévesen leteszik életük fő művét, én nagyon nem tartozom közéjük. Szerintem, ha korábban írtam volna valamit, most azt érezném, várni kellett volna vele.
A Szépművészeti Múzeumban dolgozol, két lány édesanyja vagy. Mikor volt időd könyvet írni?
Volt olyan időszak, amikor hajnalban keltem, és addig írtam, ameddig a családom fel nem kelt, volt olyan is, hogy este ment jobban az írás. Sok programot le kellett mondanom, és fejben folyamatosan írtam. Ha volt egy kis időm, leültem a gép elé. Így jöttek össze az írással töltött órák.
„Egy író nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy az ihletre várjon” (Fotó: Neményi Márton)
Kiknek mutattad meg az alakuló szöveget?
A férjemnek nagyon hasznos megjegyzései voltak, összehasonlító irodalmat tanult az egyetemen, jó és fontos meglátásokat, kritikákat, javítási javaslatokat kaptam tőle, illetve a szerkesztőmmel, Darvasi Ferenccel is nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. És persze kíváncsi voltam az író barátaim véleményére is.
Előfordult, hogy megrekedtél?
Persze, de ma már tudom, hogy ez normális dolog, viszont amikor megtörtént velem, ijedten kérdeztem az író ismerőseimtől, hogy ilyenkor mi a teendő.
Mit válaszoltak?
Megnyugtattak, hogy ez előfordul, és pár nap, egy-két hét alatt tényleg átlendültem rajta. Szerintem nincs ezzel baj, hozzátartozik az alkotó munkához. Ilyenkor akár segíthet egy jó film, vagy egy könyv, ami kicsit kiszakít, elviszi a fókuszt.
Szerinted létezik ihlet, vagy az írás is csak egy munka, amit el kell kezdeni?
Kétségtelen, hogy van olyan, amikor nagyon jól megy az írás, amikor jönnek a szavak, érzi az ember, hogy jók a mondatok, jól halad. De abban is biztos vagy, hogyha csak erre az érzésre, állapotra vártam volna, akkor most nem lenne könyv. Szerintem egy író nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy az ihletre várjon. Le kell ülni a gép elé és csinálni kell, mert mindig ki tudsz húzni egy felesleges kötőszót, mindig tudsz a mondatszerkezeten variálni, megszüntetheted a szóismétléseket, vagy esetleg találsz egy a leírtnál jobb kifejezést. Ha a nap végére nem is nő a karakterszám, akkor is van mit csinálni a már meglévő szöveggel. Nincsenek felesleges körök az írásban.
A könyvben fontos motívum a víz. Tudatos választás volt, vagy az alkotói munka közben találtad?
Anyai ágon az úszásnak nagy hagyománya van a családban, azt hiszem, nem tudok olyan családi eseményre visszagondolni, ahol ne jött volna elő, de hogy végül a könyvben ilyen fontos szerepet kapott, az a férjemnek köszönhető. Az egyik fejezetet átküldtem neki, hogy segítsen, mert nem tartottam jónak, de nem tudtam pontosan, mi a gondom vele. Ebben a részben Vera nagyon sok sportot próbált ki, behoztam a korcsolyát, a futást, a karatét, és vége egy nagy katyvasz lett. A férjem azt mondta, neki az úszásról szóló rész tetszik, mert nyelvileg az a legerősebb. Ez az észrevétel pedig elhozta nálam az „aha élményt”, innentől kezdve már könnyű volt tovább gondolni a vizet, mint motívumot.
„Fejben folyamatosan írtam” (Fotó: Neményi Márton)
Idézel a Kis hableányból, ami mai mércével nézve nem túl feminista alkotás. Te hogyan meséltél a lányaidnak? Szelektáltad a meséket?
Olvastam mindenfélét, magyar népmeséket, Boribont, Grimm meséket, Óz, a nagy varázslót és Mary Poppinst is. Talán pont Andersent nem annyira, mert azokat kevésbé szerettem gyerekkoromban. A nagynéném sokszor kritikusan mesélte a gyerekeknek a klasszikus meséket, rávilágítva, hogy az adott helyzetben például ő mit csinált volna máshogy. A gyerekek imádták, sokat nevettek, de közben tanultak is.
Sok pozitív kritikát kaptál a könyvedre, és ha jól tudom, már dolgozol a következőn. Nincs benned megfelelési kényszer az Mély levegő sikere miatt?
A második könyvem témájával még a Mély levegő megírása előtt kezdtem el foglalkozni, de a Vera-történet miatt 3 évig pihentettem. Egyelőre nem érzek kényszert, boldog vagyok, hogy újra elő tudtam venni, hogy írhatok. Ennek a könyvnek más lesz a témája, a formai világa, a szerkezete. Rengeteg a megoldásra váró probléma, de nagyon élvezem.
Még több könyv:
Liptai Claudia megmutatta lányát, Pankát gyönyörű szép esküvői ruhába bújva
Anyaotthonba került a 17 éves anya, akinek a kisbabáját patkányok harapdálták össze
Meghalt Azahriah menedzsere, Ferich Balázs
Nőként kezdett új életet Németországban a megasztáros Szecsődi Kari
Sztárok, akik a nagyszüleiket vitték a vörös szőnyegre
Csillagjegyek, akik remek hétvége elé néznek
Geszti Péter Gryllus Dorkáról: „Húsz év távlatából is azt érzem, nekünk akkor találkozni kellett”
