Egy dolgot a saját káromon tanultam meg, hogy a csüggedés nem kifizetődő. Foglald el magad és sajátítsd el az optimista világszemléletet, és ez visszaadja az önmagadba vetett hitet
– ezek az egyik leggyakrabban idézett mondatok a 20. század legismertebb komikájától, Lucille Balltól, aki örökre megváltoztatta a televíziózást. Lucille Ball 110 évvel ezelőtt, 1911. augusztus hatodikán született, és már több mint három évtizede nincs velünk, de arca talán még a fiatalabbak számára is ismerős.
Lucille Désirée Ball egy villanyszerelő és egy zongoratanárnő gyermekeként látta meg a napvilágot a New York államban található Jamestownban, csupán négyéves volt, amikor édesapja elhunyt. Édesanyja, Désirée „DeDe” Evelyn néhány évvel később újraházasodott. Gyermekként nagyon sok időt töltött mostohaapja szüleinél, akik meglehetősen szigorúan nevelték őt és öccsét, és ez nem volt könnyű időszak számukra. Ball ekkor döbbent rá, hogy a legjobban úgy lehet megnyerni az embereket, a kedvükben járni, ha megnevetteti őket, és amikor kamaszként lehetősége volt színpadra lépni, végképp eldőlt, hogy belőle előadóművész lesz.
A fiatal Lucille Ball (Fotó: John Springer Collection/CORBIS/Corbis via Getty Images)
Minden kezdet nehéz
Tizenöt éves volt, amikor beiratkozott New Yorkban egy drámaiskolába, ám tanárai nem hittek benne. „Az egyetlen dolog, amit megtanultam a színiiskolában az, hogy milyen félelemben élni” – emlékezett vissza erre az időszakra. Mivel színészi karrierje nem kecsegtetett sok jóval, más munkákból próbálta fenntartani magát, dolgozott pincérnőként, gyógyszertárban, illetve modellkedni kezdett, ő volt például a híres kalapkészítő, Hattie Carnegie szalonjának egyik modellje. „Ő tanított meg arra, hogyan kell megfelelően pózolni egy 1000 dolláros, kézzel varrott, flitteres ruhában, és hogyan kell egy 40 000 dolláros cobolykabátot olyan lazán viselni, mintha nyúlszőrme lenne” – mesélt Ball, aki Carnegie kedvéért még azt is vállalta, hogy barnára festeti a haját. Az igazi áttörést – ha fogalmazhatunk így – a Chesterfield cigarettamárka reklámjai jelentette, a fiatal Lucille képmása ott volt mindenhol, óriásplakátokon, magazinokban és a kirakatokban, egy egész ország megismerte őt. A modellkedés mellett próbált előadóművészként is érvényesülni, de a siker továbbra is váratott magára.
A New Yorkban töltött évek után, 1933-ban Hollywood felé vette az irányt, és ugyan az eredeti tervek szerint csak hat hétig maradt volna Kaliforniában, élete egészen máshogy alakult. Filmes karrierje persze döcögősen indult, ebben az évben feltűnt ugyan a Roman Scandals című filmben, de a tánckar tagjaként annyira jelentéktelen szerepe volt, hogy a stáblistában a nevét nem is tüntették fel. „Fiatal voltam, esetlen és furcsa. Csak a vaudeville-t (zenés színpadi műfaj, a varieté, kabaré elődje) ismertem, de szerencsétlenségemre már leáldozott a műfajnak. Mivel nem kaptam munkát és éheztem, modellkedésre adtam a fejem, majd revütáncosnő lettem. Az első munkámat is így szereztem Hollywoodban revütáncosnőként” – idézte fel a kezdeteket.
Lucille Ball revütáncosként kezdte (Fotó: Getty Images)
Ball az ezt követő években sem kapott olyan szerepet, ami igazán a nagyok közé emelte volna, pedig olyan nagy stúdiók szerződtették le (majd persze váltak meg tőle), mint az RKO Pictures és az MGM. És érdekes elgondolkozni azon, hogy mi lett volna, ha ő kapja az Elfújta a szél című film női főszerepét, mert bizony Lucille Ball is jelentkezett, hogy szívesen alakítaná Scarlett O’Harát, de ugye Vivien Leigh lett a befutó, aki később Oscar-díjat is kapott.
„Soha nem érdekeltek a filmek, mindig rossz szerepeket kaptam” – nyilatkozta egyszer Lucille Ball, aki idővel a rádiózás felé fordult, így ismerte meg Madelyn Davist és Bob Carrollt, akik később a nagy sikerű I Love Lucy (Szeretem Lucyt) sorozat forgatókönyvírói lettek. A sorozaté, ami nem jött volna létre akkor, ha teljesen hátat fordított filmeknek. Az 1940-es Too Many Girls forgatásán ismerte ugyanis későbbi férjét, a kubai származású Desi Arnazt. „Szerelem volt első látásra” – mesélt találkozásukról Ball, akit szerelme néhány hónappal később feleségül is vett.
A pár sok időt töltött külön, Arnaz, aki nem vetette meg az alkoholt és a nőket, járta az országot zenekarával, Ballt pedig munkája továbbra is Hollywoodhoz kötötte, ez pedig óriási terhet rótt a kapcsolatukra, a színésznő 1944-ben be is nyújtotta a válókeresetet, de végül mégis együtt maradtak, és néhány éven belül jött egy lehetőség, ami úgy tűnt, megoldást jelenthet azokra a problémákra, amit az egymástól távol töltött idő okozott.
Hogyan született az I Love Lucy? Úgy döntöttünk, hogy ahelyett, hogy a válóperes ügyvédek zsebét tömnénk, mi fogunk profitálni a hibáinkból.
Lucille Ball és férje, Desi Arnaz az I Love Lucy egyik jelenetében, 1951. (Fotó: CBS Photo Archive/Getty Images)
Szeretjük Lucyt
1948-ban a színésznő megkapta Liz Cooper szerepét a My Favorite Husband című rádióvígjátékban, és a műsor annyira sikeres lett, hogy CBS televíziós szerződést ajánlott neki. Lucille Ball elfogadta az ajánlatot, igaz, egy feltétellel, a műsor alapján készülő sorozatban Desi Arnaz alakítja majd a férjét. A CBS vezetői eleinte vonakodtak, mivel úgy gondolták, hogy a közönségnek nem fog tetszeni, hogy a férj kubai származású. Ám mégis sikerült meggyőzni őket arról, hogy ez a felállás működhet, a házaspár ugyanis közös turnéra indult, és nézők imádták őket. Egyes források szerint a turné egyfajta terápia is volt a számukra, amikor ugyanis a sorozat ötletén dolgoztak, Lucille Ball elvetélt. A színésznő később ismét teherbe esett, néhány hónappal a premier előtt megszületett lányuk, Lucie.
Az I Love Lucy első része 1951. október 15-én került adásba, rövid időn belül ez lett a legsikeresebb műsor az Egyesült Államokban, néhány hónap múlva hétfőnként nézők milliói ültek le a készülékek elé, hogy kövessék a Ricardo-házaspár és barátaik kalandjait,
a műsor olyan népszerű volt az 1950-es években, hogy szó szerint megállt az élet, amikor éppen ez ment a tévében. „Mi is szeretjük Lucyt, ezért mostantól hétfő helyett csütörtök este leszünk nyitva” – írta ki ajtajára egy chicagói áruház, amikor pedig Adlai E. Stevenson elnökjelölt egyszer megszakította a műsort, rengeteg dühös levelet kapott.
Lucille Ball és férje igazi nemzeti kincs lett, egy intézmény, és a színésznő hírnevét még az sem tépázta meg, hogy 1952-ben a képviselőház az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottsága azzal vádolta meg, hogy kommunista. „Lucynak csak a hajszíne vörös, és még az sem eredeti” – viccelődött egyszer férje.
A sorozat, ami 1957-ig futott és ami 179 epizódot élt meg, sok szempontból mondható forradalminak, ez volt az első olyan show, amit élő közönség előtt, több kamerával vettek fel, az első olyan televíziós sorozat, amiben vegyes házassággal lehetett találkozni televíziós sorozatban, és nem szabad elfelejteni, Lucille Ball ekkor lépett a negyvenes éveibe, és más színésznőket ilyenkor már sajnos kezdtek leírni a koruk miatt, ő viszont bebizonyította, hogy túl a húszas évein is lehet valaki sikeres a filmiparban nőként.
Mérföldkőnek számított az is, hogy Lucille Ball volt az első olyan színésznő a képernyőn, akinek várandósságát nem rejtették el, aki gömbölyödő hassal szerepelt a kamerák előtt. Ball és Arnaz második gyermeke, Desi Jr. 1953. január 19-én született meg, és pontosan ezen a napon került adásba az a rész, amiben a színésznő filmbéli karaktere is életet ad gyermekének. Erre az epizódra rekordszámú, 44 millió ember kapcsolt oda, és egymillió rajongó küldött gratuláló üzeneteket és ajándékokat a büszke és boldog szülőknek. „Átkozottul boldog voltam, a mennyországban éreztem magam, és azt hiszem, ez átjött a képernyőn keresztül is. Imádtam terhesen forgatni” – mesélte Ball, aki számára gyermekei jelentettek mindent a világon.
Desi Arnaz és Lucille Ball fiukkal, Desi Arnaz Juniorral, 1953. (Fotó: KM Archive/Getty Images)
A házaspárnak volt még egy „közös gyermeke”, 1950-ben saját produkciós céget alapítottak, ez lett a Desilu Productions. Miután a pár 1960-ban elvált, Ball megvette férje részét a cégben, és ő lett az első nő, aki egy nagy filmstúdió egyedüli vezetője lett. Második férje, Gary Morton szerint Ball kitűnő üzleti érzékkel rendelkezett, nagyon jól vezette a céget. A színésznő, aki mindig szerényen nyilatkozott magáról, eközben azt állította, ő soha nem akart stúdióvezető lenni, de eleget kellett tennie a kötelességének. „Hollywood egyik legsikeresebb üzletasszonya lett, mégsem érezte magát kényelmesen ebben a szerepben” – mesélte Pamela Mason Wagner, a színésznőről készült egyik dokumentumfilm rendezője. Pedig van mire büszkének lennie, a Desilu Production hihetetlen sikereket ért el, talán nem mindenki tudja, de nélkülük nem lenne Star Trek. Ball később megvált a Desilutól, és 1968-ban megalapította a Lucille Ball Productionst.
Folyt. köv.
Lucille Ball színészkarrierje persze nem ért véget az I Love Lucyval, nagy siker volt az 1962 és 1968 között futó The Lucy Show, illetve azt követően a Here’s Lucy, amit már új produkciós cégével készített. A Life with Lucy, amit Desi Arnaz halálának évében, vagyis 1986-ban mutattak be, volt az egyetlen olyan műsor, amelynek címében újra a Lucy szerepelt, de nem nyerte el a közönség tetszését, mégpedig annyira nem, hogy a valaha készült legrosszabb tévéműsorok között tartják számon.
Jobb megtenni és megbánni, mint megbánni, hogy nem tettem meg
– mondta egyszer a színésznő, aki a televíziózás mellett azért időt szakított a filmezésre is.
Legutolsó mozifilmjét 1974-ben forgatta, ez volt a Mame, amiről így írt akkor a Filmvilág: „Ez a kék szemű, szexisen rekedtes hangú és még ma is vonzó külsejű színésznő a harmincas években tűnt fel a Rio Rita című zenés játékban a Broadway-n. 1933 óta filmezik. Jelenlegi nagy népszerűségét egy jó másfél évtizede futó tévéműsornak köszönheti, melyet I Love Lucy címen sugároznak igen gyakran és ahol kis jelenetekben humorát is csillogtatja Lucy. Eredetileg inkább női clown volt, most a Mame-ben a nálunk is jól ismert elpusztíthatatlan operett-primadonnatípust reprezentálja.”
A Mame után több tévéfilm következett, és utolsó nyilvános szereplése az 1989-es Oscar-díjátadó ünnepségen volt, néhány héttel később, április 26-án örökre lehunyta a szemét.
Lucille Ball és Gary Morton a ’89-es Oscar díjátadón (Fotó: Vinnie Zuffante/Michael Ochs Archives/Getty Images)
Lucille Ballt a mai napig sokan az I Love Lucy főszereplőjével azonosítják, és 1983-ban maga is azt nyilatkozta, hogy miután véget ért Here’s Lucy, azt gondolta, hogy már csak pár évig fog élni, de nem így lett, és a karakter egyszer csak hiányozni kezdett neki. Mivel sokan az egyik legismertebb komikaként tartják számon (ugyan voltak drámai szerepei is), talán meglepő lehet, de magát nem tartotta különösebben viccesnek, úgy gondolta azokat az írókat és rendezőket illeti meg a babér, akikkel együtt dolgozott. „Bátornak viszont bátor vagyok. Soha nem féltem, akkor sem, amikor filmeztem, akkor sem, amikor modellkedtem és akkor sem, amikor az I Love Lucy-t forgattuk” – tette hozzá.
És ugyan sokan úgy gondolják, sokat tett a női egyenjogúságért is, hogy munkájával progresszív értékeket képviselt – akárcsak Dolly Parton – nem vallotta magát feministának. Van még néhány közös pont az ismert countryénekessel, például az, hogy a szorgalmat és a kemény munkát ő is nagyon sokra tartotta. „Szerencse? Nem sokat tudok róla mondani. Soha nem bíztam rá magam, és félek azoktól az emberektől, akik igen. A szerencse számomra valami más: kemény munka és az, hogy fel tudd ismerni a lehetőségeket.”
