Ma kereken harmincéves a Nirvana Nevermind című albuma.
Először is, nem könnyű, de próbáljunk meg túllépni a fenti mondat implikálta kényelmetlen igazságon: bizony, ilyen öregek vagyunk, mármint mi, akik már akkor, a kilencvenes évek elején headbengeltünk rá a szobánkban, recsegős, ezerszer másolt kazin hallgatva, a walkmant a kezünkben szorongatva. A trú arcoknak ráadásul még a szivacsos, nem éppen Sennheiser-minőségű fejhallgató jack csatlakozójánál is egy bizonyos szögben kellett tartaniuk a rongyosra repedezett kábelt, különben csak a fél fülükön jött a zene, na nem mintha a Nirvana annyira igényelte volna a kifinomult sztereó hangcuccot.
Akárhogy is, harmincéves a Nevermind, rajta a rojtosra feldolgozott és remixelt Smells Like Teen Spirittel, Kurt Cobain ezerféle hangjával, amibe belefért a konrollálatlan ordítás, az önironikus popdal-énekesség és a végelgyengülésben haldokló ember utolsó sóhaja, és persze a borító, tudjátok, amin a horogra akasztott pénz után úszik egy baba – ez egyébként, bocsánat a szentségtörésért, mai szemmel már kissé erőltetett és szájbarágós, és alighanem akkori szemmel is az lett volna, ha negyven, és nem tizennégy évesek lettünk volna. Az album és maga a Nirvana kissé méltatlanul éppen a borító miatt került be újra a hírekbe egy hónapja, az azon szereplő baba (azóta nyilván felnőtt férfi) ugyanis, miután évtizedekig élvezte a kéretlen, de szórakoztató hírnevet, hirtelen úgy döntött, pedofília miatt pereli az együttes még élő tagjait. Régen tényleg minden jobb volt.
Fotó: Paul Bergen/Redferns
A Nirvana leginkább rádióbarát és – éppen ezért – leghíresebb albumán azóta is vitáznak a zenekritikusok, van, aki szerint túlértékelt, a seattle-i grunge hangzást pénzre váltó, cinikus műalkotás, van, akit csak az idegesít, hogy sokkal híresebbek és sikeresebbek lettek, mint a rafináltabb, entellektüelebb kortársaik, például a Pixies. Mi nem vitázunk, egyrészt azért, mert a gyerekkori emlékek okán megengedjük magunknak, hogy elfogultak legyünk (vö. „a Nirvanát ne szidjad, jó?!”), másrészt azért, mert ez nem egy zenei oldal, harmadrészt (és főleg) azért, mert sokkal jobb ötletünk van. Mégpedig ez:
Megkerestük azokat, akik életükben nem hallgattak Nirvanát, meghallgattattuk velük a Nevermindot és dokumentáltuk a reakcióikat.
Azt hittük, lehetetlen vállalkozás lesz, készültünk is B-tervvel, ám rögtön az elején meglepő eredményre jutottunk. Azt hittük, a Nevermind olyan a rockzenében, mint a Star Wars: szó szerint megkerülhetetlen, ha valakit egyáltalán nem érdekel, sőt, tudatosan kerüli, az sem ússza meg, hogy megnézze/meghallgassa, ha máshogy nem, véletlenül és részleteiben. Ehhez képest elég gyorsan találtunk féltucat embert, akik legfeljebb hallomásból ismerték a Nirvanát, hallgatni egyáltalán nem hallgatták őket, és Kurt Cobainről is legfeljebb a szétnyúlt pulcsik és az öngyilkosság jutott az eszükbe, de általában még az sem. Ráadásul nem is könnyen cikizhető, EDM-függő tinikről, vagy a popkultúrától biztonságos távolságot tartó nyugdíjasokról volt szó, hanem korunkbeli, harmincas-negyvenes, nagyvárosi felnőttekről, többségük ráadásul a médiában dolgozik, még egy zenei újságíró is akadt közöttük. Érthetetlen – de ezt majd ők elmagyarázzák. (Aztán persze kiderült, hogy mégis hallották a számokat itt-ott, bulikban, a csajuknál/pasijuknál, de ez nem von le a rácsodálkozás erejéből.)
Hogy őket (és az olvasókat) kíméljük, nem az egész albumot, csak a három legnagyobb slágert hallgattattuk és nézettük meg velük. (Az MTV aranykorában járunk, így mindhárom számhoz csodálatos klip is tartozik.) Ezek pedig:
- a Smells Like Teen Spirit, a leghíresebb szám, amely egy pillanat alatt stadionokat megtöltő együttest csinált a Nirvanából, „az apatikus kölykök himnusza”, ahogy akkoriban emlegették a zenei szaklapok;
- a Come As You Are, a második kislemezdal, az egymásnak ellentmondó, béna kliskékből építkező, és éppen ezért hatásos dalszövegével;
- és az In Bloom, amelyre a legtöbben főleg a meglepően vicces/ironikus, fekete-fehér videoklipje miatt emlékeznek, amelyben Cobain egészen konkrétan úgy néz ki, mint a fiatal Lovasi András, de ezt persze hiába is magyaráznánk bárhol a világban.
Haladjunk ebben a sorrendben.
Smells like teen spirit
Ágnes: Hah!! Ez megvan! VIVA klipek közt láttam, meg ismerem a fejlóbálva táncolós csütörtöki Narancs-bulikból. Emlékszem, képtelen voltam felfejteni a tinédzser lelkek szagáról való lamentálást (eddig terjedt a szövegértésem és az angolom), de azt tudtam, hogy a Nirvana „kúl”, szóval igyekeztem lazán, de elmélyülten fejlóbálni és kiabálni a refrént. Ennek a cikknek hála pedig most először a dalszöveget is elolvastam… (A videót elnézve úgy vágyódom részt venni a klipforgatáson, mint éhes amcsi rendőr a fánkra egy Dunkin Donut reklám után, hüpp. #thankscovid #2évekoncertnélkül)
Szabolcs: Azt hiszem, ez a találat nem ér – nyilván ezt a videót az nem látta, a számot az nem hallotta, aki nem élt az elmúlt húsz évben. Szóval persze, ismerem. Ami rémlik, hogy ez volt az a videó, ami miatt igazából nem annyira jött be, nem is a szám, hanem Cobain maga. Nem tudom megmondani, miért. Talán ez a világfájdalom-intonáció volt nekem kicsit olyan mesterkélt, amit sugárzott, miközben kurva jó cuccokban, jó csajokkal szenved – ami, persze, a későbbi sorsa ismeretében elég hülyén hangzik, mert nyilván nem csak mesterkélt volt neki, ugye. Így, utólag, eléggé rendben van ez a szám, nem tudom, akkoriban miért voltam annyira közömbös a Nirvanával.
Juli: Tudnod kell, hogy én régizene-szakkörbe jártam kiskoromtól, Mesél a muzsikára a Zeneakadémiára, csellóztam és zongoráztam, és gyerekkoromban csak klasszikus zenét ismertem, és felnőttkoromban is azt keresem a zenében, amit szeretek a klasszikus zenében. Csak egyetlen Nirvana-számról tudtam biztosan, hogy ismerem (About a girl), viszont amikor elkezdtem hallgatni, rájöttem, hogy ezt is ismerem. Azt a hangulatot idézi bennem, ami tinédzserkoromban gyakran megesett velem: miszerint már megint egy olyan buliban vagyok, amiben nem akarok ott lenni. Kellemetlen nosztalgikus érzés.
Berci: Ezt ismerem, csak nem tudtam, hogy ez az, szerintem szörnyű, annyira 90-es évek, hogy a gyomrom forog 😀 Nagyon nyálas rock ez. A klipjét sem láttam soha, vagy ha igen, akkor sem emlékeznék rá, annyira fantáziátlan.
István: Azt mindig nagyon érdekesnek találtam kívülről, amikor a legkülönbözőbb rockbandák előadják a világot felrobbantó energiáik elaszabadulását – egy középiskolai tornateremben, középiskolásokat az őrületbe kergetve. Ez a klip ennek az egyik low budget csúcspéldánya lehet, és persze, láttam már korábban is, hallottam is, de aki ezen a világon élt a ’90-es évek elején, ha akart volna, se ugorhatott volna el előle, szóval ezt nem tartom érvényes találatnak. Ezzel együtt, sőt: egyre inkább azt gondolom, hogy ez a mában inkább egy nosztalgikus emlékeket ébresztő, inkább a hangulatában mint zeneileg örökzöld „sláger”. Az a sor viszont tényleg tetszik, hogy „Abban vagyok a legrosszabb, amiben a legjobb” – kár, hogy utána két sorral ott van az az örökké együtt / veletek maradunk típusú lózung. De tudod, mi a furcsa? Hogy mindez nekem egyre inkább bejön – csak nem a Nirvanával, hanem a Howling coverjében. Abban benne van az a fájdalom, amit én az eredetiben nem igazán érzek (mert abban inkább csak a dühöt). A Howling átirata annyira jó, hogy az lemezen is megvan, és néha fel is teszem a filcre.
Dorottya: Ezt speciel hallottam már többször is, tudom is, hogy Nirvana. Egyben eddig sosem láttam a klipjét. Ez az a dal, amire a bulikban elkezdenek pogózni és headbangelni az emberek ugyanúgy mint a Rage against the machine Killing in the name című számára – ezt a dalt szokták a magyarok úgy énekelni, hogy a tibeti tócsa –, amire én mindig egy szolid hátralépéssel reagáltam, mert nem tudtam azonosulni ezzel a táncformával. A Smells like teen spirit az a dal, amiről a kezdő dobosok videót készítenek büszkén, hogy már el tudják dobolni.
Come As You Are
Ágnes: Az első taktusoknál azt hittem, az előző videó indult újra, dettó ugyanaz a hangzás… A lámpán lógásról meg Miley Cyrus golyózása (Wrecking ball – a szerk.) jut eszembe, az nagyon gáz?? A pénz-erőszak-szex hármas művészi megjelenítése nem túl szubtilis, de örülök, hogy megtudtam, hogy az a vízben lebegő kisbaba, aki most perli a készítőket (innen tudok ennek a kultikus zenei albumnak a létezéséről…mea maxima culpa), ebből a dalból került a lemezborítóra.
Szabolcs: Ez is egy olyan szám, ami a csapból is folyt, szóval nyilván ezt is hallottam már. (Lehet, hogy minden Nirvana-számot ismerek?!) Mondjuk a videót tuti soha nem láttam. Pedig ebben van ez a csecsemő-csávó, aki most perel… woah. Vagy nem? A szöveget kurvára nem tudom összeegyeztetni a képpel, ami egyébként nem rossz, gondolom, jó pár bélyeg után lehetett ilyen flash-e a művészeti direktornak. Azt is be kell vallanom, hogy a szövegre sem nagyon figyeltem eddig soha, pedig egészen meglepően érdekes.
Juli: Ezt csak két percig hallgattam, aztán kikapcsoltam. Látom, ebben van az a kisbaba, akiről mostanában azt olvastam, beperelte a Nirvanát. Nekem ez a zene érdektelen, a klip pedig kusza, de mondjuk jól illik hozzá. Szegény kutya, remélem, nem esett bántódása a forgatáson.
Berci: Szintén, mint a Smells Like Teen Spirit, letagadhatatlan, hogy ugyanaz az együttes, annyira egyformák a számaik, mint a Red Hot Chili Peppersnek. Minek erőltetik a lassított felvételt, amikor nem képesek rá a kamerák?!
István: Ez egy b-oldalas szám, igaz? Mert olyan unalmas, hogy másfél perc után azt hittem, már véget is ér. A videója is szar, olyan 90-es évek eleji MTV-s tucat, ami úgy túl van gondolva, hogy meg nem fejted, mit akar közölni. Vagy ez valami direkt dolog volt náluk? Ja, most hallom, hogy azt énekli, hogy „nincs fegyverem”. Szóval tuti, hogy nemzedéki himnusz lett belőle, miután a csávó főbe lőtte magát, csak én maradtam le erről a vonatról…
Dorottya: Ezt is hallottam már részleteiben, eddig egyben sosem láttam a klipet. Elég depresszív a zene és a szöveg. A klip nekem nagyon zavaros, összefüggéstelen, lehangoló. Embrióhalak úszkálnak, folyik víz a házban, a szerencsétlen kutya, homályos zenekar, tiszta junkie hangulat de nem a jó fajtából. Utánaolvasva, Dave Grohl egyszer azt nyilatkozta, hogy azért volt homályos Kurt Cobain arca is, mert rosszul festett, miután épp szakítófélben volt a heroinnal. Talán ez az a dal, amit szenvedő tinik szoktak hallgatni, énekelni egymásnak, legyenek csak barátok vagy szerelmespár. Legalábbis halványan él egy ilyen emlék a gimnáziumi éveimből. A klipben megjelenő úszó baba vajon ugyanaz, aki a borítón is van, aki nemrég perelt, hogy jogtalanul használták fel a fotóját?
In Bloom
Ágnes: Na, itt meg egy Beyonce-klip ugrik be az első pár másodpercnél…. aztán a Beatles. Vajon milyen lenne a szám a kísérő rajongói sikítások nélkül? Hmmm. Sajnos ezzel sem kerültem közelebb a húrtépés hangjának megkedveléséhez. Viszont ezeket a kedves fiúkat elnézve elkapott egy jólesően felszabadult, laza, szabad, mosolygós hippihangulat és nosztalgia… milyen jó is lenne kicsit megint tinédzsernek lenni a Narancsban! (Born in the ’80s, sry…)
Szabolcs: Na, ezt a videót is láttam régebben. Szóval nem tudom, mennyire vagyok jó alany a kísérlethez. Ez a Buddy Holly-feeling elég vicces. Maga a szám is állat. A szöveggel egyáltalán nem tudok mit kezdeni, akármit is csinálok. Szóval pont én vagyok, akinek tetszik a csinos zenéjük, de nagyon nem érti, hogy mit akar jelenteni. Mondjuk, nem szeretem lövöldözni a fegyverem. Tényleg nem nagyon tudok mit mondani. Tetszik a cucc, de nem voltam ráakadva. A videó tök vicces, a szöveget nem vágom, abszolút nem értem. De hát nem kell mindent érteni, gondolom, bár ebben a számban pont ezt teszi szóvá Kurt Cobain. Szóval ha szembejön, szívesen meghallgatom továbbra is, de nem lesz otthon lemezgyűjteményem.
Juli: Nekem ez a szám unalmas. A klipben pedig zavaró a folyamatos sikoltozás. Becsületből végighallgattam, de többet ez nem fog előfordulni. Az a részlet jutott eszembe az egyik kedvenc regénysorozatomból, az Adrian Mole-naplókból, amikor Adrian Mole barátnője átadja neki a fülhallgatóját, hogy belehallgasson a zenébe, amiért a lány odavan, és Adrian Mole fél perc múlva azzal adja vissza, hogy „nem bírom a csörömpölést”.
Berci: Ez is ismerős picit valahonnan, de ez talán a leggyengébb, az előzőek után semmi újat nem mond, kár volt megírni, talán a klipje egy fokkal fantáziadúsabb. Megnyugodtam, hogy nem én voltam ízlésficamos kamaszkorom tájékán, ezek tényleg nagyon gázok 😀
István: Na, ez videó egy vicces fricska a konformizmusra! Tetszik. Lehet, hogy mellélövök, de színpadképileg ez egy olyan Beatles/Body Holly-feelingre kontrázás ugye? Dramaturgiailag azért éppen ezért is sajnálom kicsit, hogy a végén mégis/csak azért is megmutatják, hogy ők igazából mekkora nagy lázadók. A zenét nem tudom hova tenni, de a szöveg az nihilista, ez tény. Lényegében egy refrén ismételgetése, ami ráadásul nem is tudott érdeklődővé tenni. Ezek a videoklipek teljesen összezavarnak, mert mintha nem is egy zenekarhoz kötődnének, olyan összevissza dekódereket követelnének. Ha már ez a műfaj, akkor sokkal inkább a Beastie Boys Sabotage-ja, ami nem is olyan sokkal később született.
Dorottya: Ez a szám nekem teljesen új volt. A klipet látva némi humort véltem felfedezni az összevágott varieté-előadás és a Nirvana valós forgatása között. Még meg is mosolyogtam, egyik percben visszafogottan adnak elő a színpadon, aztán szétverik az egészet, milyen egyedi. Már majdnem elhittem, hogy Kurt Cobain tudott humorral, boldogan létezni a mindennapokban, amikor is a szöveget értelmezve megcsapott a cinizmus szele. Aztán utánaolvastam ennek a dalnak is és realizáltam, hogy Kurt Cobain is azok közé az emberek közé tartozott, akik semmivel nem tudnak megelégedni és nem tudják egy kicsit élvezni a sikert sem, mindig fognak találni egy apró szemet a gépezetben, ami miatt szar az élet. A vége elég klisésre sikerült, és tuti nem én vagyok az első, aki ezt leírta.
