Hererák túlélése

Már napokkal korábban éreztem, hogy valami nem oké. Kedden mentem kontrollra, de egész hétvégén feszült voltam, és azon járt az agyam, hogy mi lesz, ha találnak valamit. Megint. Mert egyszer már találtak. Nem is olyan régen.

Sok forgolódás és idegeskedés után eljött a nagy nap, én pedig már a megbeszélt időpont előtt ott ültem a váróban. Emlékszem, arról olvastam egy cikket, hogy mennyire hiteles vagy nem hiteles a Jurassic Park-filmek dinóhada (elárulom, hogy nem az), csak hogy kicsit eltereljem a gondolataimat a közelgő vizsgálatról. A légkondicionált helyiségben könnyű volt megfeledkezni a nyárközépi hőségről, az aggodalmak viszont így is elő-előtörtek az elmémben. Pedig sok hasonló vizsgálaton voltam az elmúlt fél évben, és mindent rendben találtak. Most is így kell legyen, nemde?

„Azt hiszem, látok valamit” – mondja az orvos, kezében az ultrahanggal, neked pedig a torkodban kezd dobogni a szíved. Egyszer már átélted ezt, nem is olyan régen. Akkor tudtad meg, hogy hererákod van. És bár a tankönyvi példa szerint ez a betegség ritkán jelentkezik két külön herében, azért ilyen is előfordul – főleg, ha egy születési rendellenesség miatt magasabb az esélyed rá, mint a többieknek.

Maszkot viselünk, az orvos és én is, mégis látom az arcán a sokkot. Türelmes, igazán jó fej ember, aki az első betegségem idején is őszinte, határozott válaszokat ad az összes – sokszor buta – kérdésemre. Most is ilyen. Elmondja, hogy amit lát, nagyon apró, szerinte 9×6 milliméteres góc, de bevon egy professzort, hogy legyen másodlagos szakvélemény is. „Kitapintani nem tudom, ez mindig gyanús, talán rezekálható” – mondja – de én már tudom, hogy ettől meg kell szabadulni. Ettől is.

Vágni kell

A hererák egy viszonylag ritka daganatos megbetegedés, évente úgy hatszáz esetet regisztrálnak Magyarországon. Ugyanakkor a fiatal férfiak körében ez a leggyakoribb ráktípus, viszont idejében felismerve hatásosan kezelhető. Sőt, a rák elleni küzdelem egyik igazi sikertörténeteként 98 százalékban hatásosan kezelhető, noha ehhez radikális beavatkozásra, és szükség esetén kemoterápiára vagy sugárterápiára van szükség.

Az első és legfontosabb lépés a beteg here eltávolítása, ezt hívja a szaknyelv orchiectomiának. Ez sajnos elkerülhetetlen – már akkor kiveszik a szervet, amikor fennáll a rák alapos gyanúja, mi több, diagnosztizálni csak a már kivett here szövettana útján lehet a betegséget. És hogy miért kell kivenni az egészet, miért nem elég a gyanús részt? A here egy viszonylag kis méretű szerv (akkor is, ha valaki most felhördül, hogy „legfeljebb neked, kac-kac-kac”), a daganat kiterjedése pedig nem ítélhető meg teljes biztonsággal, így fennáll a daganatos sejtek visszamaradása, amibe belevágva a rákos sejtek akár szét is terjedhetnek a testben. Ezért, bár kivételek vannak, a hereeltávolítás az első számú kezelés.

Az első műtétem 2020 októberében volt, így a folyamatot már ismertem: a beavatkozást követő másnap saját lábon hagytam el a kórházat, majd CT (képalkotó vizsgálat az esetleges áttétek megtalálása érdekében) és szövettan követték egymást. Mivel a daganat fajtája a kevésbé agresszív seminoma típus volt, utókezelésre (kemoterápia) nem volt szükség – megfigyelésre viszont igen, négyhavonta kellett mennem az onkológiára, hogy vérvétellel, MR-rel (újabb képalkotó technika) és szakorvosi konzultációval tartsuk az eset ütőerén az ujjunkat, a szakemberekkel közösen.

Mindkét heréjét elveszítette, de megmarad a lehetősége egy boldog életre (Fotó: Getty Images)

És ez nem királyi többes: sokan nem mennek el a szükséges vizsgálatokra, a hererák gyakori kísérője a struccpolitika.

Ennek számos oka lehet, a szégyentől a félelmen át a kevés ismeretig; a magam részéről viszont már a betegség első szakaszának átvészelése is csak úgy ment, hogy egy megoldandó feladatként tekintettem az egészre. Daganat? Ki kell venni! Potenciális áttétek? Ki kell őket irtani! No, nem mintha sok időm lett volna agyalni: az első daganatot szeptemberben szúrták ki egy rutin urológiai vizsgálaton, egy héttel később pedig már másodvéleménnyel a zsebemben vártam a műtétre.

És akkor úgy tűnt, ennyi volt.

Nem az első jött vissza

A második rák nem egyenlő a daganatos betegség kiújulásával. Annyit tesz, hogy a daganat az előző daganattól függetlenül, a másik herében is kifejlődik. A hererák is lehet halálos, hosszú távon egészen az agyig képes áttétet adni, ezek a daganatok pedig egészen addig maradnak rejtve, míg mindenféle furcsa tünettel orvoshoz nem fordul a beteg.

Én teljesen tünetmentes voltam, az első műtétet követően viszont éreztem, hogy a megmaradt herém itt-ott sajog, fáj. Ez egyébként normális – a szakorvosok szerint akár egy évig is eltarthat, mire a megmaradt szerv „megszokja”, hogy egyedüliként kell ellátnia a szervezetben betöltött szerepét.

Ez a szerep, ugye, minimum kettős: egyrészt spermiumokat termel, hogy gyermeket nemzhessünk, másrészt szintén a here termeli a testünkben található tesztoszteron nagy részét, ami nélkül egy férfi szervezete nem működhet megfelelően. Ez a hormon nem csupán a szexuális vágyat vagy a kamaszkori átalakulás legfontosabb funkcióit hajtja, hanem a csontok sűrűségére, a vérképzésre, az izomzatra és az általános hangulatra is hatással van. Ha nincs elég, idővel beüt a depresszió.

Én ezt akkor tapasztaltam meg, mikor a megmaradt herém is elrákosodott.

Itt azért érdemes tenni egy rövid kitérőt a múltba. Kisgyermekkoromban, fürdetéskor vették észre a szüleim, hogy a heréim nem szálltak le. Orvoshoz vittek, ahol rejtettheréjűséget, majd vándorherét állapítottak meg nálam. Normális esetben ugye a herék születésre, de legkésőbb egyéves korra leszállnak a hasüregből, de ilyen-olyan oknál fogva előfordul, hogy ez csak később történik meg, netán műtéti úton kell lehozni őket. Én gyógyszereket kaptam, és úgy tűnt, minden rendben; azt viszont akkor még sem a szüleim, sem én nem tudtuk, hogy a hereleszállási zavar jelentősen növeli a hererák kialakulásának esélyét.

Így mikor 33 évesen megvolt az első diagnózis, nagyot néztem. Tudtam, hogy a hererák létező betegség, először még szakközépiskolában hallottam róla, egy kimondottan béna felvilágosító órán. A fásult tanárok egy szercsegő videokazettát játszottak le az osztályterem ócska tévéjén. A képernyőn egy férfi végzett önvizsgálatot, amin jókat derült a 16 évesekből álló, hormonokban és izzadtságban úszó közönség; jó lenne azt mondani, hogy ez valamikor a nyolcvanas években történt, de valójában 2003-at vagy 2004-et írtunk.

Mondanom sem kell, nagy nyomot nem hagyott bennem a dolog. De mikor az első vizsgálatok után kiderült, hogy nálam az átlagosan 1-2 százalékos második hererák esélyénél magasabb arányszám áll fent, lélekben felkészültem rá, hogy a betegség egy nap újra felüti a fejét. Nyár közeledtével a megérzés, miszerint lassan újra kés alá fekszem, felerősödött, az orvosaim pedig június közepén diagnosztizálták a második hererákgyanús gócomat.

Kis metszés, sok pihenés

A műtét maga kis lágyéki operációnak minősül. Nem nagy szám, tényleg: metszenek egy kis vágást az alhason és kihúzzák rajta a herét, mellékheréstül, ondózsinórostul. A lábadozás nekem nehezebbnek tűnt, hisz vigyázni kellett a sebre, sokat pihenni, állandóan figyelni, nem beszélve a húsz napra felírt vérhígító injekció mindennapi beadásáról.

És bár nem mondom, hogy hererákosnak lenni felemelő élmény, a szeretteim és barátaim támogatása miatt viszonylag gyorsan összeszedtem magam. Sokat nyomott a latban, hogy nem kellett utókezelésre járnom, és hogy az orvosaim, na meg természetesen a többi egészségügyi dolgozó, szuper munkát végeztek. Egy percre sem éreztem azt, hogy ne kezelnének egyenrangú partnerként, és bár javában tombolt a koronavírus-járvány, a szervezettség és a műtét lefolyása problémamentes, kimondottan profi volt.

Elmondani is nehéz, mennyire sokat számít, mikor az ember úgy ül le az orvosai elé, hogy itt aztán tényleg bármit kérdezhet, és meg is kapja a szükséges válaszokat. Sosem éreztem úgy, hogy ne tudnám, mi történik pontosan, kihez mikor és miért kell fordulnom. Persze sokat nyomott a latban a kollégáim támogatása is: épp novemberben kezdtem az új munkahelyemen (SZTAKI), ahol – bár nem kötöttem mindenki orrára a betegségemet – azonnal mindenki megértő, türelmes volt.

Szóval, mondhatni tapasztalatokkal felvértezve vágtam neki a második műtétnek, annyi különbséggel, hogy tudtam: ezután nem lesz egy maradék here, ami átvegye a szükséges szervi folyamatokat.

Hererák az ultrahang képén (Fotó: BSIP/UIG Via Getty Images)

Tudom, hogy sokan a nemi jellegeik alapján határozzák meg magukat. Ez nem jó vagy rossz dolog, csupán az emberi psziché egyfajta megnyilvánulása. Mivel jómagam nem ilyen vagyok (azaz inkább mint „ember” határozom meg magam, semmint „férfi”), nem okozott különösebb lelki megrázkódtatást az a gondolat, hogy el kell veszítsem a heréimet. Végtére is nem volt más út, akkor meg mi értelme ezen szorongani? Legalább többet nem tudnak elrákosodni.

Másrészt viszont így már nem lehet természetes úton gyermekem, ami valóban szomorú és aggasztó dolog. Szerencsére sikerült mintákat fagyasztatnom – ezt erősen ajánlott kérni, még a műtétek előtt, hogy minél több és jobb minőségű spermium legyen elérhető az esetleges jövőbeli beültetésekhez.

Nekem egy életre elegendő egészséges spermiumom hűsöl a budapesti laborok mélyén, de az asszisztált reprodukció nehézkes eljárás számos buktatóval, ami ráadásul nem csak engem, de a szeretteimet is érinti. Illetve a műtétet követően egy életen át tesztoszteronpótlásra szorulok, ami most, több három hónappal a beavatkozás után egy gél reggeli felkenését jelenti. Ezt leszámítva minden a régi – igen, az is, mielőtt valaki külön rákérdezne…

Ha bármi gyanús, irány az orvos

Szerencsés ember vagyok, több szempontból is. A szeretteim, családtagjaim, barátaim végig mellettem álltak. A második rákdiagnózisom megegyezett az elsővel, így most sem kell utókezelésre járnom, MR-re is csak jövőre megyek. Az orvosaim mind bizakodók, optimisták voltak és mindig igazuk lett.

Nem mindenkinek van azonban ekkora szerencséje. A hererák, habár rendkívül jól gyógyítható, igenis sok figyelmet igényel. Magyarországon, sőt az egész világon komoly probléma, hogy a fiatal fiúk és férfiak nem ellenőrzik magukat, holott 15 és 35 éves kor között havi egyszer át kéne tapintsák a heréiket. Ha pedig bármilyen gyanús gócot észlelnek, irány az urológia – a sietség itt tényleg életet menthet.

A betegség pedig nem határoz meg senkit. Engem sem. Őket sem. Nincs rajta szégyellni való. Megelőzni a tudomány jelen állása szerint nem lehet, a legendák („ne ülj sokat, ne borotváld, használd sokat” stb.) pedig csak rontják a hasznos ismeretek terjesztését. És ami a legfontosabb: akár lesz még egy hererákunk, akár nem, hétköznapi emberek maradunk, akik úgy élhetnek, mint bárki más.

Nem állítom, hogy a hormonterápia megkezdése ne lett volna nehéz. Gyakran voltam magam alatt, sokat aludtam és képtelen voltam az optimizmusra – ez van, ha az emberfia tesztoszteron nélkül marad. De mára ez is megoldódott, a jövőben pedig jó eséllyel áttérhetek az injekcióra, amit pár havonta kell csak megismételni. Mindezt viszont nem mondhatnám el, ha nem járok orvosnál időben és nem megyek el a követésre. Ami még sokáig az életem része lesz. És mi van, ha egy nap áttétet találnak? Semmi. Azt is megoldjuk valahogy.

A cikk szakmai ellenőrzésért köszönet Dr. Takács Tamás andrológusnak.