Pályakezdő fiatal voltam még, mikor végre elköltözhettem otthonról. Mivel szinte semmilyen bútorom és lakásfelszerelésem nem volt még, édesanyáméktól hoztam el pár dolgot, amit nélkülözni tudtak. Adtak egy régi kanapét, pár lábost, poharat és egy régi mosógépet, hogy ne kelljen hazajárnom a szennyesemmel. Nagyon örültem, igazán önállónak éreztem magam, bár fogalmam sem volt, hogyan kell használni a gépet. Anyukám írt egy használati útmutatót a különböző gombokról és programokról. Azt mondta, az egyik csövet tegyem a kád szélére, hadd vezesse bele a koszos vizet. Ismerős volt a módszer még kiskoromból, de egyből vakarni is kezdtem a fejem, hiszen a fürdőszobámban mindössze egy zuhanyzó volt. Gondoltam, a célnak az is megfelel, úgyhogy belefektettem a zuhanykabin aljába a görbe vízkivezető csövet, beindítottam egy mosást és mint aki jól végezte dolgát, elmentem dolgozni. Délután az alsó szomszédban lakó néni könnyes szemmel kapott el a lépcsőfordulóban: teljesen eláztattam a lakását. A cső ugyanis az első nagyobb vízmennyiségnél hátraugrott és mindenhova került az öblítő vízből, csak a zuhanykabinba nem. Attól kezdve jó sokáig hordtam haza mégis a szennyesemet.
Laci: „Nem mertünk kimenni, pedig tudtuk, hogy nagy a baj”
Laci és családja Magyarország keleti felében él. Budapestről költöztek le, egy kis faluban vásároltak meg egy több mint 100 éves parasztházat. Egyből beleszerettek az ódon épületbe, az eredeti tetőgerendákba, a zsalugáteres ablakokba. Azonban megfigyelték, hogy az összes többi ház körülöttük furcsa, L- vagy U-alakban épült össze a különböző fészerekkel és tárolókkal, ám az ő házuk más volt. A beköltözéskor még nem értették, miért a furcsa elrendezés a többi telken, azonban hamarosan sajnos saját bőrükön kellett megtapasztalniuk, mennyivel jobb lett volna, ha az övék is olyan.
„Ahogy már egy ideje ott laktunk, megfigyeltük, hogy mennyire erős tud lenni a szél a házunkhoz tartozó területen. Míg máshol nem éreztük, hogy akkora lenne a szél, addig otthon, a kertben iszonyú erővel fújt. Akkor jöttünk rá, hogy a többi háznál a fészerek jelentették a szélfogót, ami egy kicsit útját állta az erős lökéseknek. Sajnos nem tudtuk olyan ütemben végezni a ház felújítását, mint azt szerettük volna, így amikor egy kimondottan erős vihar vonult át a falun, egyszer csak recsegni-ropogni kezdett minden a fejünk fölött. Nagyon megijedtünk, nem tudtuk, hogy kiszaladjunk vagy bent maradjunk. Végül úgy döntöttünk, hogy bent még mindig biztonságosabb, de nagyon ijesztő volt. Amikor végre csend lett, nem mertünk kimenni, pedig tudtuk, hogy nagy a baj, és szembe kellene vele nézni. Én mentem ki egyedül, akkor láttam, hogy a tető egy része – cserepestől, gerendástól az utcán hever, még a kerítést is kidöntötték a lerepülő darabok. A hosszú házunk egy részét már csak a vízszintes tetőgerendák és a szigetelés fedte. Sokan segítettek a faluból, hogy ne menjen tönkre a ház belseje, de így is hatalmas munka volt újjáépíteni.”
illusztráció (Fotó: pixfuel)
Laura: „az oltáshoz felhasznált hatalmas vízmennyiség mind a mi lakásunkra ömlött”
Laura egy vidéki nagyvárosban él családjával egy többemeletes társasház 10. emeletén lévő lakásban. Igyekeznek vigyázni környezetükre, betartani a ház szabályait, békében együtt élni másokkal, két gyermeküknek is ezt tanítják. Laura és férje is az egészségügyben dolgozik, váltott műszakban vannak otthon, vagy mennek a gyerekekért az iskolába. Az évek alatt szülői segítséggel és hitelből tudták megvenni és berendezni a kétszobás lakást. Nem panaszkodnak, ahogy Laura fogalmaz: mindenük megvan, amire csak szükségük lehet, de nem volt ez mindig így: egy korábbi, bérelt otthonukban, nem messze attól, ahol most élnek, szinte mindenüket elvesztették. Önhibájukon kívül kerültek nehéz helyzetbe, amikor a fölöttük lakó idős szomszéd lakása kigyulladt. A tűz ugyan nem terjedt át Lauráék otthonára, ám az oltáshoz használt víz teljesen tönkretette a lakást.
„Egyikünk dolgozott, másikunk ügyeket intézett, a gyerekek pedig épp iskolában voltak, amikor kaptunk egy hívást, hogy menjünk gyorsan haza, mert kigyulladt a társasházban valami. Egy ilyen helyzetben az ember először végiggondolja, hogy biztosan üres-e a lakás, nem lehet-e otthon valaki mégis a családból. Majd azonnal az jut eszébe: mi lesz az otthonával, ha az leég? Nem is a ruhákat vagy a használati tárgyakat bánná az ember, hanem leginkább azt a sok emléket, amit őriz. Már láttam előre, ahogy az összes fotónk, családi videónk a tűz martalékává válik, és nem marad utána semmi. Bár tudom, hogy az emlékek bennünk is élnek ugyanúgy, de szörnyű érzés volt.”
Mikor Laura hazaért, jobbnak tűnt a helyzet, mint amilyen valójában volt. A tüzet eloltották, és nem terjedt át az ő lakásukra, sőt, senki sem sérült meg. A helyszínen tartózkodó tűzoltóktól megtudták, hogy a fölöttük lakó idős hölgy fent felejtette a gázon az ételt, az abból kifröccsenő zsírcseppek pedig lángba borították a tűzhelyt.
„Először nagyon megnyugodtam, hiszen a néninek nem esett baja, azt hittem, egy kis füsttel vagy korommal megússzuk mi is. Még örültem is, hogy fölöttünk történt az eset, nem közvetlenül mellettünk. Azonban később tudatosult bennem, hogy az oltáshoz felhasznált hatalmas vízmennyiség mind a mi lakásunkra ömlött. Egyrészt ez a víz nem is tiszta, másrészt ijesztő mennyiségű, sehol sincs egy beázáshoz képest. Azon kívül, hogy a falak felhólyagosodtak, a tapéta alatt nyomkodni lehetett a vizet, a vezetékek átnedvesedtek, minden gyorsan penészedett, emellett szinte minden használati tárgyunk is tönkrement. A bútorok, a ruhák, az elektromos készülékek. A fa ajtó- és ablakkeretek is teljesen eldeformálódtak. Az ember soha nem gondol arra, hogy ilyen történhet az otthonával, amikor tűzesetről hall.”
Szponzorált tartalom
