Nem gyakran – pontosabban: eddig még soha – fordult elő velem, hogy vadlovakat nézni hívtak meg a Hortobágyi Nemzeti Park elektromos kerítéssel körbevett, védett területére. Lelkemben máris előjöttek a cuki szelfik, amiken lovak sörényét simogatva gyűjthetem az Instagramon a lájkok tucatjait, de egy hang legbelül azt súgta, hogy ne bízzam el magam, talán nem véletlenül van ott a lovak előtt az a „vad” szócska. A helyszínre érve már sejteni kezdtem, hogy a lósimogatásnak búcsút mondhatok, amikor egy szafaritúrákra emlékeztető terepjáróba kellett beülnöm, ahol egy autóversenyző ülésbe csatoltam be magam, amikor útnak indultunk.
A helyzet kissé emlékeztetett a Wake in Fright című kultikus ausztrál film hírhedt kenguruvadász jelenetére azzal a különbséggel, hogy itt nem voltak se puskák, se kenguruk, se vadászat, se éjszaka (jogos a felvetés, hogy akkor nem is hasonlított annyira…), de mégiscsak terepen száguldoztunk és próbáltunk vadállatok közelébe jutni. A többes szám azért van, mert a vendéglátóink vendégszeretete nemcsak nekem, hanem egy teljes, Budapestről érkező (igen sokszor elhangzott a kocsiban a „jaj, de jó vidéken lenni a friss levegőn” mondat) újságírócsapatnak szólt, akik velem együtt azért jöttek ide, hogy egyrészt vadlovakat nézegessenek minél közelebbről, másrészt elbeszélgessenek a jelenleg Svédországban élő magyar természetfilmessel, a Vad Magyarországot is jegyző Török Zoltánnal, aki éppen legújabb filmje, a Vadlovak – Hortobágyi mese bemutatója apropóján kísért el minket a filmje forgatási helyszínére.
Török Zoltán rendező (Fotó: Badár Balázs)
Közeledés, távolodás
Október eleje volt, és a Hortobágyi Nemzeti Park nem épp a legjobb formáját mutatta. Egész nap esőre állt az idő, de szerencsére az eső elmaradt, így a vadlólesést legalább a szarrá ázás nehézségei nem akadályozták. Hogy néz ki egy ilyen vadállatlesés, ha amatőrök csinálják? Kissé illúziórombolóan: helyet foglal a csapat az autókban, majd elindulunk a sík vidéken, és amikor meglátjuk a vadlovakból álló bandát, akkor kicsit lassítva elkezdünk közeledni feléjük, hogy ne riasszuk el őket. Az autóval nagyjából 50-100 méteres távolságra közelítjük meg őket, majd megállunk, és a kocsikból kiszállva egy percen belül azt tapasztaljuk, hogy az állatok már száz méterrel arrébb mentek. Minél jobban közelítesz feléjük, ők annál távolabb mennek. Amikor pedig már újra elég messze vannak, akkor vissza a kocsikba, és nyomás megint utánuk. Aztán jön az újabb megálló, kiszállás, a Przewalski lovak pedig az embereket meglátva ismét arrébb iszkolnak, hogy még csak esélyünk se legyen legalább egyetlen valamirevaló fotót készíteni. Megmutatom, mennyit láttunk belőlük. Pazar a látvány, ugye?
Azok a pöttyök ott vadlovak a távolban (a szerző fotója)
Miután a harmadik próbálkozásunk is kudarcot vall, érdeklődve fordulok Török Zoltán rendezőhöz, hogy ő és a stábja hogyan tudott olyan bámulatos közelképeket készíteni a filmjükhöz, amikor mi csak távoli pontokként figyelhetjük őket. Török szerint ez egyrészt megszokás kérdése – a lovak is megszokják, hogy figyelik őket, és akkor idővel közelebb engedik magukhoz az embereket – , másrészt meg elkövettek egy apró hibát velünk. Nem az állatok által megszokott autóval hoztak minket, hanem egy újjal, aminek a hangját a vadlovak még nem szokták meg, így idegenkednek tőle, és ezért kezdenek távolodni, amikor mi közeledünk feléjük. És hogy ők hogy csinálták? Elsősorban rengeteg türelemmel. Elmesél egy történetet, amikor a hangmérnöküket azzal bízta meg, hogy vegye fel a lovak hangját minél közelebbről. A férfi sokáig próbálkozott, de a lovak egyszerűen nem engedték aznap közel, így jobb híján lefeküdt a földre és várakozott. Elaludt, és egy-két órával később arra ébredt, hogy tucatnyi vadló legel békésen körülötte és érdeklődve nézegetik őt. Zseniális taktika, de ma sajnos nincs arra időnk, hogy aludjunk egy jót a Hortobágyi Nemzeti Park közepén.
Születés és halál
Egy idő után kénytelenek vagyunk belátni, hogy a vadlovak társaságából maximum az utánuk hagyott lócitromot élvezhetjük, így vendéglátóinkhoz, Török Zoltánhoz, és a Hortobágyi Nemzeti Parkban dolgozó vadlókutatóhoz, Kerekes Violához fordulunk, aki a munkájával nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Vadlovak – Hortobágyi mese című természetfilm megszülethessen. A film egy kis vadló csikó, Cseppke felnövésének és az élete első két évének történetét meséli el, így a filmet is bő két éven át forgatták. Elmondásuk szerint ezt azért nem úgy kell elképzelni, hogy két évre beköltöztek a Hortobágy közepére, hanem ez idő alatt hosszabb-rövidebb etapokra rendszeresen visszalátogattak filmezni, a Nemzeti Park dolgozói pedig sokat segítettek nekik abban, hogy felhívják a figyelmüket arra, mikor érdemes filmezniük. Ősz végén és tél elején például hosszabb, akár két-három hónapos szüneteket is tarthattak, mert olyankor nem sok érdekesség történt Pentezug vadlovainak életében, de előfordult olyan is, hogy egyszer szünet nélkül tizenhat napot forgattak a Hortobágyon.
Fotó: Szilágyi Attila
Erre akkor volt szükség, amikor a Przewalski lovak ellését akarták felvenni, ami nem egyszerű feladat: Török Zoltánék előtt senkinek sem sikerült korábban, ugyanis ilyenkor a vadlovak jellemzően elvonulnak és egy általuk biztonságosnak ítélt helyen esnek át a csikók megszületésén. A filmesek előtt a már hosszú évek óta ott dolgozó Kerekes Violáéknak sem sikerült még elcsípnie ezt a pillanatot, és nagyon tanulságosnak találták, amikor látták, hogy milyen gyors ez a folyamat. A film egyik legszívszorítóbb jelenetében egy újszülött csikót láthatunk, akit nem képes tejjel táplálni az anyja, ezért eltaszítja magától, az állat pedig egy idő után elgyengül és elpusztul: Zoltán szomorúan emlékszik vissza azokra a napokra, ugyanis a kis csikó annyira kétségbeesett volt, hogy nemcsak más kancáknál próbálkozott, hogy tejet kapjon, hanem még a stábhoz is odament, ők azonban nem segíthettek rajta, mert a filmjük esetében fontos volt, hogy ne avatkozzanak be a történések természetes folyamatába. A hasonló esetek Violáék számára is tanulságosak voltak, ugyanis kiderült belőlük, hogy ez a jelenség igen gyakorinak számít a Przewalski lovak életében, és sajnos nincs mit tenni ellene.
Szapora állatok
A Przewalski vadlovak nem őshonosak Magyarországon. Ez egy Mongóliából származó fajta, ami kis híján kipusztult a XX. század során, de egy holland házaspár átfogó mentőakciója segítségével a fajta megmenekült, és jelenleg a világ több pontja mellett a Hortobágyi Nemzeti Park területén nagyjából háromszáz él belőlük. Könnyen lehetnének ennél sokkal többen is, de mivel a körbekerített terület nem tud végtelen számú vadlónak legelhető táplálékkal szolgálni, ezért a Hortobágyi Nemzeti Park dolgozói inkább a szaporulatuk szabályozása mellett döntöttek, amit több különböző módszer (többek között puskával kilőtt „fogamzásgátlóval”) segítségével próbálnak megoldani. Ha nem így tennének, annyi ló lenne, hogy egy idő után tömegesen halnának éhen, ezért is fontos, hogy ugyan sok szempontból figyelnek arra, hogy természetesen és szabadon élhessenek, ezen a területen mégis belenyúlnak az életükbe. Előfordult már korábban olyan év, amikor túlszaporodtak, amit egy nagyobb pusztulási hullám (főképp az idősebbek és a csikók pusztultak el) követett, és el szeretnék kerülni, hogy ez újra megtörténhessen. Kerekes Viola elmondása szerint kaptak erős kritikákat amiatt, hogy egy Magyarországon nem őshonos fajtát telepítettek be, ugyanakkor bizonyítható, hogy Magyarország területén is éltek korábban vadlovak, még ha nem is pontosan ez a fajta, így a megjelenésüknek mégis csak létezik hazai előképe.
Fotó: Török Zoltán
Hárem for Life!
A Przewalski vadlovak életstílusa egyébként elég szokatlan és filmbe illő: ezt látva érezte úgy Török Zoltán is, hogy fel tudna húzni rájuk egy másfél órás mozit. A lovak ugyanis háremben élnek, egy csődörre számos, akár tucatnyi, vagy még annál is több kanca jut, és ezek a háremek/családok jellemzően együtt vándorolnak külön csapatokat alkotva a közösségen belül. E felállásnak köszönhetően számos csődör marad pár nélkül, ők az agglegények, akik jellemzően egész nap együtt lógnak és balhéznak, mint a rossz, cigiző és kötekedő gyerekek az iskola udvarán. Valamelyikük időnként kipécézi magának az egyik háremfőnököt és párbajra megy vele, ami jókora, vérre menő verekedést jelent. A tét óriási: ha a „családfő” veszít, elveszíti a háremét, és a győztes csődör áll be a helyére. Ez nem kis veszélyt rejt a háremekre nézve, ugyanis az új csődör általában nem csípi az elődje csikóit, és komoly veszélye van annak, hogy elpusztítja őket. A filmből ugyan kimaradt, de Török Zoltán elmeséli, hogy azért nincs ez a rendszer teljesen kőbe vésve: volt már szemtanúja annak, hogy a kancák eleinte beálltak a párbajban győztes csődör mögé, de pár héttel később visszakullogtak az előző párjukhoz, mert hiába vesztette el a párbajt, mégis mellette érezték jól magukat. Ahogy az sem fért bele a filmbe, hogy ugyan a legtöbb egykori háremfőnök egy párbaj elvesztése után jobb híján beáll az agglegények közé bandázni, az idősebbek közül sokan már fáradtak ehhez, és inkább magányos farkasokká válnak. Viszont ezek a vadlovak alapvetően társas lények, és mivel más háremhez nem csatlakozhattak, az agglegények társaságára meg nem vágytak, jobb híján beszálltak a Hortobágyi Nemzeti Parkban élő rekonstruált őstulkok (tudom, hülye név, de ez a hivatalos) csordájába, akik elfogadták, így békésen legelészhetett közöttük.
Jelenet a Vadlovak c. filmből
Beszélgetés közben azt is meg kell állapítanom, hogy ez a vadlófilmezés azért nem a világ legadrenalinnövelőbb tevékenysége, és maga a rendező is elismeri, hogy ugyan akadnak izgalmas és csodálatos pillanatok, a munkájuk nagyrészt abból állt, hogy a mindennapi, nem annyira akciódús életük közben filmezték őket. Ráadásul az is kihívást okozott, hogy felismerjék azokat az állatokat, akiket főszereplőnek választottak (Cseppke és a szülei), ami azért nem kis kihívás, ugyanis a vadlovak eléggé hasonlítanak egymásra. Ebben Violáék voltak a stáb segítségére, akik hosszú ideje figyelik a csordát, és már jobban kiismerik magukat köztük. Török elárulta, hogy ugyan átverhette volna a nézőket azzal, hogy más lovakat is felvesz, majd úgy vágja be őket, mintha az Cseppke és a családja lenne, azt már az elején eldöntötte, hogy nem fog ilyen trükkökkel élni, és fontos számára, hogy a film végig valóban Cseppkére és a szüleire fókuszáljon. Ez annak fényében különösen nagy vállalás, hogy jól tudja, a nézők amúgy sem vennék észre a különbséget. Így gondolkodik egy született természetfilmes.
A Vadlovak: Hortobágyi mese november 4-től látható a mozik műsorán, de premier előtti vetítéseken korábban is megnézhető.
