Ó, azok a csendes „békeidők”
Gondolhatja a strigulákat számoló Weinstein, vagy a tévés megfelelője, Roger Ailes, akik még a kétezres évek elején is háborítatlanul élhettek vissza hatalmukkal. A jól bebetonozott hímsoviniszta rendszernek köszönhetően egy jó tíz évvel ezelőtt, ami a szexuális predátorok számára a #MeToo előtti békeidőket jelenthette, még teljesen alap volt az arról való viccelődés, hogy a sikeres színésznők nagy része azért tart ott, ahol, mert csábosan végigheveredtek az ominózus kanapén, vagy mert „bevállalósak” voltak a filmvásznon. Azonban a szereposztó felelősségét, vagy azt, hogy pontosan mik történtek a kacagtató viccek alapjául szolgáló castingokon, a rendezők irodájában, vagy a forgatásokon, azt a nagyokat nevetők nem firtatták. Egy #MeToo botrány és rengeteg bátor híres nő kiállása kellett ahhoz, hogy ne az egymással lepacsizó, hatalmi pozícióban csücsülő férfiak perspektívájából tekintsünk az egyébként tényleg létező dívány szereposztó funkciójára, vagy a meztelenkedős jelenetekre. Hanem azoknak a nők és leginkább fiatal lányok helyzetéből, akiknek a patriarchátus nem nagyon hagyott más lehetőséget, mint hogy alávessék magukat a szerepekről, pozíciókról, szakmai jövőről döntő férfiak akaratának.
Lassan változó idők
A Hollywood Diversity Report 2021-es eredményiből kiderül az a pozitív tendencia, hogy a női színészek több főszerepet játszottak 2020-ban: a kategória 47 százalékát ők tették ki. Viszont a nők még mindig alulreprezentáltak a rendezésben, pedig 2020-ban a legsikeresebb filmek női rendezőinek aránya szintén emelkedett a 2019-es 15,1 százalékáról 2020-ban 20,5 százalékra. Ám ez a szám még így is igen karcsú, és ne feledkezzünk meg a nemek között tátogó bérszakadékról sem.
A jelenleg még csak formálódó szemléletváltáshoz szükséges volt az is, hogy olyan befolyásos férfiak bukjanak el, mint Roger Ailes, a Fox News alapítója, aki évtizedeken keresztül gond nélkül zaklathatta szexuálisan az alkalmazottait. Ezekbe aztán nem sokkal a #MeToo kirobbanása és Harvey Weinstein leleplezése előtt végérvényesen elhasalt. Roger Alise karrierjének csúfos vége azért is volt fontos momentum a tévés és filmes szcéna történelmében, mert ő képviselte mindazt, ami ellen ma már nyíltan harcolnak nemcsak a nőjogi szervezetek, nemcsak a szőrös lábú feministák,
hanem minden olyan nő, aki nem szeretné, hogy két lábon járó vaginaként, szexuális segédeszközként, vagy mutogatható testként tekintsenek rá.
Márpedig Roger Alise televíziójánál kb. ennyit ért egy nő: a csatorna felfuttatásában például alapvető stratégia volt, hogy szexualizálta őket – mármint annál is sokkal jobban, mint ami egyébként is jellemző volt az akkori televíziózásra. Nála kötelező volt szoknyában járni, az egyik bemondóját, Megyn Kellyt pedig kifejezetten a vonzó külseje miatt vette fel, ami szerinte olyan volt, mint egy „családbarát pornó”… Alies nem tűrte, ha a képernyőn nem fiatal (vagy legalábbis fiatalos) nők mondták be az időjárást, a haláleseteket, a politikai híreket, vagy kérdezték az interjúalanyokat.
A férfira egyébként is jellemző volt, hogy lekicsinyelte és megalázta a nőket, dicséretekbe burkolt sértésekkel rombolta az önbizalmukat, és attól sem riadt vissza, hogy úgy próbálta meg kicsikarni a szexuális ellenszolgáltatást, hogy megzsarolta őket.
Roger Ailes és Megyn Kelly (Fotó: Catrina Genovese/WireImage)
Roger Alise megfelelőjeként híresült el a filmiparban Harvey Weinstein, aki szintén nagyot esett a sérthetetlenség páholyából, és ma a 20B0584-es számú rabként üli büntetését a Buffalo melletti Wende Büntetésvégrehajtási Intézetben. A Szerelmes Shakespeare című film Oscar-díjas producere egy 2013-ban és egy 2006-ban elkövetett bűncselekmény, szexuális erőszak és szexuális kényszerítés miatt kapott 23 év börtönt. Egyik áldozata egy színésznőjelölt, a másik egy produkciós asszisztens volt.
Azonban ez a két férfi csak a jéghegy csúcsa, a női színésznők ugyanis hosszú évtizedekig ki voltak szolgáltatva a filmipart irányító férfiaknak, a castingoktól kezdve egészen odáig, hogy mikor és mennyit kellett a filmvásznon vetkőzni.
Minél inkább visszasétálunk az időben, annál inkább normalizált volt a nők kiszolgáltatott helyzete, és érthető okokból közülük csak kevesen mertek nemet mondani a testük tárgyiasítására, vagy akár felszólalni azért, mert rendszerint semmitmondó, buta, szexualizált szerepekbe skatulyázták őket.
És íme, a férfiak által megírt női szereplők
Ha megnézzük a filmipar hierarchiáját, jól látszik, hogy a színésznőket érintő döntéseket jó ideje zömében a férfiak hozzák, és ezek nem éppen a nők érdekeit szolgálják. Biró Emese A nők megjelenítése a Legjobb film Oscar-díját 1970–2005 között elnyert filmekben című tanulmányában Susan Faludi Backlash [1991] című könyvére hivatkozik, amelyben a szerző többek között azt vizsgálta, hogy Hollywood történetében hogyan törekedtek a nők elhallgattatására, valamint azokat a rövid időszakokat is taglalja, amikor a független, önálló, saját hanggal és véleménnyel rendelkező női karakterek is megjelentek a filmekben. Utóbbiból nem sok volt.
A tanulmányból kiderül, hogy az 1930-as években kiszorították az olyan erőteljes női színészeket, mint Mae West, Marlene Dietrich, Katharine Hepburn, Greta Garbo, Joan Crawford, és helyettük a „csendes jókislányok”, pl. Shirley Temple lettek a sztárok. A második világháború alatt, rövid időre aztán újra visszatérhettek az erős és dolgozó nőket megformáló karakterek, ám nem éppen pozitív ábrázolásban. Faludi szerint ekkoriban az egyes filmekben szereplő egyedülálló, karrierrel rendelkező nők pszichiátriai és egyéb betegségekkel küzdöttek a filmekben, amelyre azt az orvosi tanácsot kapták, hogy mondjanak fel és keressenek maguknak férjet, majd attól kigyógyulnak a problémáikból…
A vásznon ebben az időben megsokasodtak a részben vagy teljesen néma és süketnéma női karakterek is. Az 1950-es években aztán a problémás nőket felváltotta ismét a „jókislány” típusú nők, majd ők az 50-es és 60-as években a szexualizált nők. Marilyn Monroe is ekkoriban tűnt fel, bár ő az önéletrajzírója szerint azon ritka színésznők közé tartozott, aki mert nemet mondani a szexuális zaklatóknak, és kisétált az olyan interjú és egyéb helyzetekből, amelyeket nem érzett helyénvalónak.
Sőt, nyilvánosan is beszélt a szexuális zaklatás jelenségéről, ugyanakkor azért neki is hatalmas harcokat kellett vívnia, hogy kilépjen a szőke cicababa skatulyából, amibe beleszuszakolták.
Michelle Morgan The Girl című, Monroe-ról szóló monográfiájából kiderül, hogy többször is a stúdió tudtára adta, hogy kockáztatná a növekvő sikerét egy másfajta, bonyolultabb karakter eljátszásáért. Egészen odáig elment, hogy visszautasított szerepeket, annak ellenére, hogy a stúdió őrjöngött. Végül felfüggesztették.
Morgan szerint azt várták, hogy a színésznő majd meghunyászkodva rohan vissza. De Monroe nem tette.
Helyette kezébe vette a saját karrierjét és 1954 végén megalapította a Marilyn Monroe Productions (MMP) céget és elkezdett más szerepeket kipróbálni. 1955-ben új szerződést kötöttek, és a Buszmegálló, A herceg és a kóristalány című filmekért a kritikusok elismerését is kivívta. 1959-ben a Van, aki forrón szereti vígjátékban nyújtott alakításáért aztán elnyerte a legjobb színésznőnek járó Golden Globe-díjat. Az egyik kritikus így írt ekkor róla:
Mindenki kapaszkodjon meg a karfában és készüljön fel a meglepetésre. Marilyn Monroe végre bebizonyította, hogy tényleg színésznő.
A Monroe-éra után jöttek az 1970-es évek, amikor az 1940-es évekhez hasonlóan megjelenhettek a filmvásznon a dolgozó, karrierista, független nők, ezúttal pozitív színben feltüntetve. Faludi szerint az 1970-es években a stúdiók felismerték, hogy a női nézők fizetnének az olyan filmekért, amelyekben a nők függetlenségért való harcának filmes bemutatását látják. Így elkezdtek olyan produkciókat is gyártani, amelyekben a háziasszonyok, ideiglenesen vagy véglegesen, elhagyják az otthont, hogy megtalálják saját céljaikat.
Marilyn Monroe és Yves Montand a Let’s Make Love c. filmben, 1960 (Fotó: Donaldson Collection/Michael Ochs Archives/Getty Images)
Ugyanakkor mindez alapjaiban nem változtatott a férfiszemléletű filmgyártáson, amely során a női szereplők leginkább a vágy tárgyaként jelennek meg.
Amikor azt mondjuk, hogy egy filmben férfiak által megírt női szereplőket látunk, az nem csak a csinos színésznő kiválasztását jelenti, hanem például azt is, hogy a kamera szinte levetkőzteti őket, sokszor a mellükre vagy a fenekükre összpontosít.
Továbbá az is gyakori, hogy a női szereplőt gyakran voyeur módon, azaz tudta nélkül „figyeli meg” a kamera, vagy hogy a férfiszemmel forgatott jelenetekben a nő passzívan, szexi képként jelenik meg. És ezek bizony még a kétezres években is jelen voltak a filmekben. De még mennyire!
A iegy korábbi cikkében azt írta: 2019-ben a Geena Davis intézet és a Plan International humanitárius szervezet által készített jelentés alapján, hogy a filmekben vezetőt – elnököt, igazgatót, vállalkozót – alakító nőket négyszer olyan gyakran ábrázolják szexuális tárgyként, mint a férfiakat.
A jelentés szerint 2018-ban 20 országban játszott 56 mozis kasszasikerben a vezetőt alakító nőket négyszer gyakrabban mutatják öltözés közben és csaknem kétszer annyi alkalommal mutatják részben meztelenül, négyszer gyakrabban pedig teljesen meztelenül, mint a hasonló szerepet alakító férfiakat.
Az eredmény annyira nem meglepő, ha azt is számításba vesszük, hogy a 2018-ban 20 országban bemutatott tíz legnagyobb kasszasiker egyikét sem nő rendezte, csupán a filmek negyedének volt női producere, és a tízből csak egy filmnek a forgatókönyvírói között volt nő.
Mindez alig kétéves történet, tehát valójában továbbra is a nemi diszkrimináció és a káros sztereotípiák uralják a filmvásznat. A plasztikai műtétre való felszólítástól kezdve a filmvásznon való meztelenkedésre való kényszerítésig Hollywood legnagyobb női szereplői közül néhányan megalázó helyzetekkel szembesültek még a kétezres években is.
Emlékezetes volt Emmy Rossumé (Shameless – Szégyentelenek) 2017-es beszámolója, amelyet egy kerekasztal-beszélgetésén osztott meg. Ekkor mesélte el, hogy bár fizikai ellenszolgáltatást még sosem kértek tőle egy szerepért cserébe, de úgy már kapott nagy filmre ajánlatot, amihez bikiniben kellett volna megjelennie a rendező előtt. A színésznő elkérte a forgatókönyvet, hátha bikiniben kéne lennie a filmben, mert ha indokolt, akkor nincs ellenére a meztelenkedés. De nem volt a karakter meztelen a filmben. „»Tényleg szeretjük a munkásságodat, de szeretnénk látni, milyen feszes a segged.«” Most szórakoztok velem, csesszétek meg? Ha jól tudom, továbbra sem vagyok modell” – háborodott fel a színésznő.
Emmy Rossum a Szégyentelenek 100. epizódjának díszbemutatóján (Fotó: Michael Tullberg/Getty Images)
Nők, előre!
Természetesen azt nem lehet elvitatni, hogy az utóbbi években sok pozitív változás történt a filmiparban, de a szakmabeliek szerint addig nem lesz gyökeres változás, amíg fejétől bűzlik a hal. Vagyis akkor fog javulni a filmiparban a nemek közötti egyenlőtlenség, ha több vezető, női rendező, producer és forgatókönyvíró lenne. A filmkritikus Anna Smith is erről beszélt a BBC egyik cikkében, és szerinte minden szinten kulturális változásra van szükség:
„Az Oscar-díjhoz hasonló nagy díjátadó ünnepségeken több női rendezőt és operatőrt kellene elismerni, hogy ösztönözzük a fiatal nőket az iparágba való belépésre. De arra is szükségünk volna, hogy a kultúra befogadóbb legyen azokkal szemben, akik már jelen vannak a szakmában – bár annak nyitott gondolkodású férfiak az iparágban, hallottam anekdotikus történeteket olyan férfi stábtagokról is, akik visszaszóltak a női rendezőknek és operatőröknek, és azon munkálkodtak, hogy aláássák őket, és ez nem helyénvaló” – magyarázta Smith.
Az igazi méregfogat még mindig a jó öreg patriarchátust jelenti, hiszen a nagyvállalatok, stúdiók, ügynökségek döntéshozói jelenleg is zömében fehér férfiak, a férfitöbbség pedig általában kéz a kézben jár azzal, hogy a nők alárendelt helyzetben vannak az ilyen struktúrákban, és ebből kifolyólag egy sor hátrány és bizony visszaélés is éri őket. Jellemző ugyanis, hogy a férfiak egy része visszaél a patriarchátus nyújtotta hatalmukkal, leginkább a szexuális zaklatás és erőszak, és az ezekkel való fenyegetés eszközén keresztül. Naivitás lenne azt hinni, hogy csak mert Harvey Weinstein börtönben ül, nem történnek visszaélések egy olyan szakmában, ahol Weinstein-érában szocializálódott férfiak ülnek a trónon.
Mila Kunis 2018-ban egy emberi jogi konferencián, San Franciscóban (Fotó: Lachlan Cunningham / GETTY IMAGES NORTH AMERICA / Getty Images via AFP)
Amíg tehát a patriarchális rendszer áll, addig továbbra is szükség lesz olyan tökös színésznőkre, mint például Mila Kunis, aki nem rejtette véka alá, mi történik vele a filmes szakmában. A Fekete hattyú sztárja 2016-ban nyílt levelet írt a Plus magazinba, amelyben azt írta, hogy megsértették, háttérbe szorították, kevesebbet fizettek neki, figyelmen kívül hagyták és más módon lealacsonyították a neme miatt. Kunis akkor azt is elmondta, hogy nem volt hajlandó bűnrészes maradni, és annak ellenére is nemet mondott a producerének, aki azzal fenyegette meg, hogy „soha többé nem fog ebben a városban dolgozni”, ha nem pózol félmeztelenül egy férfimagazinban.
„Dühös voltam, tárgyiasítva éreztem magam, és karrierem során először mondtam nemet, és képzeld, mi történt? A világnak nem lett vége. A film rengeteg pénzt hozott, és újra és újra és újra dolgoztam ebben a városban. Amit ez a producer talán soha nem fog felfogni, hogy hangosan kimondtam pontosan azt a félelmet, amit minden nő érez, amikor szembesül a munkahelyi nemi előítéletekkel” – mondta.