Hangszer tulajdonképpen bármiből lehet, a bevásárlókocsitól a zsebfésűn át a fűrészig: a lényeg csak annyi, hogy némi magabiztossággal, következetességgel és céltudatossággal szólaltassuk meg, illetve, hogy lehetőleg az emberi fül számára hallható hangokat adjon ki. De igazából az sem olyan nagy baj, ha az előbbi feltételek nem teljesülnek, hisz időnként még olyan is előfordul, hogy egy zenedarab előadáshoz nemhogy hangszerre, de még konkrétan hangokra sincs szükség. Lám, a mindig megbízható Magyar nyelv értelmező szótára sem bonyolítja túlságosan a dolgot: itt azt olvashatjuk, hogy a hangszer az egy zeneművek eljátszására alkalmas, különféle szerkezetű eszköz, és hát ezzel az állítással tényleg nehéz lenne vitatkozni, pláne azzal a részével, hogy különféle szerkezetű. Tessék, mutatunk is rögtön egy szerkezetet, amire tökéletesen illik a leírás:
De nyilván teljesen elfogadható az a tradicionalistább vagy mondjuk úgy, akadémikusabb megközelítés is, miszerint a hangszer az egy olyan alkalmatosság, amelyet kifejezetten azért készítettek hozzáértő (vagy kevésbé hozzáértő) mesteremberek, hogy zenélni lehessen rajta; minden egyéb a talált tárgyak körébe tartozik. De még ezeknél is érdekesebb az ún. szürke zóna, ahol azok a furcsa eszközök kapnak helyet, amelyeket eleve hangszernek szántak (más célra nem is igen használhatóak), azonban még véletlenül sem emlékeztetnek egy normális hangszerre, mondjuk egy szárnykürtre, egy csembalóra, egy hárfára vagy más effélére. Persze, kinek mi a normális, ugyebár.
Ebben a kategóriában a legnagyobb kedvencünk az angolul nem túlságosan fantáziadúsan csak Long String Istrumentnek, vagyis Hosszúhúros Hangszernek nevezett bizarr képződmény, amely nevéhez méltóan valóban baromi hosszú húrokból áll. Pontosabban: maguk a húrok alkotják a hangszert. A legismertebb, máig használatban lévő LSI-t egy amerikai művész, Ellen Fullmann építette 1980-ban. Ő eredetileg szobrásznak, és nem zenésznek készült, így művére még ma is inkább installációként tekint, és nem hangszerként, ami annyiban tényleg helytálló, hogy az impozáns méretű szerkezet elsőre tényleg valamiféle bizarr kiállítási tárgynak vagy akadálypályának tűnik: összesen húsz-húsz darab, egyenként körülbelül 27 méter hosszú, két oldalt satuval rögzített és kifeszített fémhúrból áll, amelyek két darab, éjjeliszekrény méretű rezonátordobozhoz vannak csatlakoztatva. A végeláthatatlan húrerdő közepén pedig Ellen Fullmann lépked lassan és megfontoltan, közben hegedűgyantával bekent ujjait finoman, de határozottan végigfuttatja a drótokon. Itt meg lehet tekinteni, illetve hallgatni, hogyan is fest ez a gyakorlatban: látványnak sem utolsó, ez a nyugtalanító, minimalista, fémes morajlás-csikorgás meg egyenesen utánozhatatlan.
Az már ennyiből is jól látszik hogy az LSI nem való mindenkinek: a szállítása meglehetősen körülményes, körülbelül öt napig tart felállítani és behangolni (mindig tiszta hangolásba), amikor pedig éppen nincs használatban, egy komplett szobát foglal el a művésznő rezidenciáján. Ráadásul a lehetőségei is elég limitáltak: szóval alapvetően nem arra lett kitalálva, hogy egy tábortűz mellett szórakoztassuk vele a barátainkat. Azonban az idén 64 éves Ellen Fullmann nem ijedt meg a kihívásoktól, és az elmúlt négy évtizedben idejének (vagyis szabadidejének, civilben ugyanis többnyire grafikusként dolgozott) nagy részét a Long String Istrument tökéletesítésének szentelte, és még ma is minden nap játszik rajta: ahogy ő mondja, próbál olyan rezonanciákat, olyan texturális csodákat találni, amelyek szerkezete zavarba ejtő, de egyúttal felpezsdít és elbűvöl. Időnként lemezeket is megjelentet, a legfrissebb épp tavaly jött ki:
A modern művészet csodái:
- Akkor is lehet belőlünk kortárs zeneművész, ha semmilyen hangszeren nem tudunk játszani
- Egy rozsdamentes acélból készült pókszörny volt az anyám
- Búzamezőt varázsolt Manhattan belvárosában a magyar képzőművész
- Ha már a Bauhausról is lehet táncolni, akkor tényleg bármi lehetséges
kiemelt kép: John Fago/ellenfullman.com
