Ha valakit megkérnénk, hogy magyarázza el, hogy szerinte mi a környezetpszichológia, akkor valószínűleg azt mondaná, hogy pszichológia olyan ága, ami a környezetvédelemmel foglalkozik. Ez azonban így nem igaz, vagyis nem teljesen igaz.
A környezetpszichológia egy nagyon fiatal ága a pszichológiának, az Egyesült Államokban alakult ki a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben, itt nálunk én teremtettem meg az alapjait az 1990-es években. Az alaptézise az, hogy az emberi reakciók nem értelmezhetőek a környezet nélkül és fordítva, hogy környezeti feltételrendszer ugyanolyan fontos, mint a többi ember, mint a belső világunk,vagyis egyenrangú partner a pszichológiai folyamatokban. Az az egyik kulcsfogalmunk a személy-környezet összeillés, ez annyit jelent, hogy a megfelelő dolgok a megfelelő környezetben történnek, és nem feltétlenül pozitív értelemben, az iskolai erőszaknak is van „megfelelő környezete”, vagyis akkor valósul meg egy erőszakos cselekedet, ha annak – egy metaforával élve – tere nyílik, ha a környezet is ezt támogatja. Fontos megjegyezni, hogy az ember-környezet kölcsönhatás érvényes az épített, természeti és virtuális környezetre is, a környezettel való kölcsönhatás pedig nem „csak” észlelések, érzelmeink szintjén tetten érhető, hanem ahogyan viszonyulunk a környező világhoz is, ami persze egy nagyon tág fogalom, viszonyulhatok az albérletemhez, a szomszéd bolthoz is, a tájhoz, a környezetvédelemhez, a szelektív hulladékgyűjtéshez, és egyáltalán a bolygó sorsához. A környezetpszichológiának egyébként része a környezetvédelem, hiszen míg egyik ágon a környezeti kölcsönhatások állnak a középpontban, a másik ága zöld környezetpszichológia, ami pedig fenntarthatósággal foglalkozik.
Mennyire van átfedés a két terület között?
Van kapcsolódás, hogy egy példát mondjak: ha szelektív hulladékgyűjtő kukák úgy vannak kialakítva, hogy egyértelmű legyen, hogy miket kell beléjük dobni, az egy hagyományosabb ember-környezet kapcsolat, és azt eredményezi, hogy az emberek sokkal szívesebben gyűjtenek szelektíven hulladékot. Vagyis ilyen értelemben a környezetvédelmi gondolkodás része a környezetpszichológiának, de akár olyan értelemben is igaz ez, hogy milyen funkciója van a tárgynak mondjuk a mentális egészség szempontjából, hogy a járvány alatt miért lett olyan fontos a külvilág.
Dúll Andrea (Fotó: Tóth Balázs Fotóstúdió)
Az ön közreműködésével 2021-ben kétéves környezetvédelmi szakpszichológus szakirányú továbbképzést indult az Eötvös Loránd Tudományegyetem, pontosabban a 2020-ban alakult Ember-Környezet Tranzakció Intézetnél. Miért fontos, hogy legyen ilyen lehetőség?
Megvan a pszichológiai magyarázat arra, hogy miért szennyezünk, és pszichológiai mechanizmusok is szükségesek ahhoz is hogy az emberek sokkal környezetbarátabb módon viselkedjenek. Tipikus hozzáállás az, hogy én egyénként nem sokat tehetek, amikor a multik tovább szennyezik a bolygót, miközben a többség bele sem gondol, hogy mondjuk mennyi vizet fogyaszt azzal, hogy minden fogmosásnál nyitva hagyja a csapot. Egy környezetpszichológus segíthet tudatosítani ezeket a összefüggéseket. Persze mentális folyamatokat nemcsak az egyének, hanem szervezetek szintjén is segíteni kell, például hogyan lehet a zöldmosdatást elkerülni, és helyette valóban tenni a környezetért. Vannak olyan hallgatóink, akik már olyan szervezetben dolgoznak, amelyek szeretnének zöldebbek lenni, és ehhez a munkatársaiknak olyan tréningeket, olyan eljárásokat szeretnének mutatni, amelyek segítenek ebben. De számos más területen tudják még kamatoztatni a tudásukat, ha valaki klinikai szakpszichológusként végzett, akkor olyan terápiás tevékenységet is tud folytatni, amiben olyan embereknek segít, akiknél jelen van klímaszorongás vagy ökogyász, ez akár önálló vagy akár társult tünetként jelenik meg.
Rengeteg új fogalommal ismerkedhettünk meg az elmúlt években, mint például az ön által említett klímaszorongás vagy ökogyász, de ott van például a természethiány-zavar is. Mik a közös pontok, mennyire fedik le ezek egymást?
Ezek közül talán a legenyhébb a természethiány-zavar. Mi is egyfajta állatok vagyunk, és a behúzódás a mesterséges környezetbe nemcsak mentálisan szűkíti be a működésünket, fiziológiai szinten is befolyásol minket, gondoljunk csak arra, hogyan hat a cirkadián ritmusunkra a természetes fény vagy annak hiánya. Ettől eltér az ún. szolasztalgia, ezt a kifejezést Glenn Albrecht ausztrál filozófus alkotta meg annak a szorongásnak a leírásaként, amit az emberiség és Föld sorsa miatt érzünk. A klímaszorongás, az ökogyász is olyan jelenség, amivel mindenképpen foglalkozni kell. Objektíven, tudományosan igazolt módon még nem sokat tudunk ezekről a folyamatokról, de tényleg rokonok a gyásszal, van veszteségérzet, bénító jelleg, de kicsit azért félrevezető a gyász kifejezés, mert ezek az egzisztenciális kérdések, amelyek ezek kapcsán felmerülnek, előre is vihetnek. Alapvetően nem szoktunk azon gondolkozni, hogy de jó, hogy élek, csak ha valami krízis van. És persze sokak szerint ezek a jelenségek nem is valósak, hanem valami más van a háttérben, ez még tisztázandó, de elhihető, hogy van egy olyan új belátása az embereknek, amitől tényleg túllát a saját sorsán, és globális folyamatokat kezd el látni. Erre csak az ember képes a természeti lények közül. Vannak, akik azt mondják, hogy ezeket nem megszüntetni kell, hanem ügyesen kell nyitni, amitől az ember egy aktívabb életmódot tud folytatni. Hogy kell pontosan, még nem tudjuk, de kell hozzá egy pszichológus, aki el tudja dönteni, hogy van-e a háttérben olyan erős klinikai szorongás, amit meg kell szüntetni, és utána lehet foglalkozni az ökológiai élményekkel, vagy tényleg ökológiai természetű a dolog. Egy idő után a szakember biztosan fogja javasolni a részvételi aktivitásokat, mint amilyen a szemétgyűjtés vagy a faültetés, de ha valakinek életveszélyes szorongása van, akkor nem feltétlenül az az első, hogy fát öleltetünk vele.
A környezetvédelmi kérdések régóta foglalkoztatják a szakembereket, az, hogy nem jó irányba mennek a dolgok, már évtizedekkel korábban is sejteni lehetett, de mindez sokaknak nem ütötte át az ingerküszöbét, a klímaválság mintha csak az utóbbi években lett volna igazi hívószó.
Valóban van egy törésvonal, egy ráeszmélés az utóbbi években, és a pandémia tényleg felgyújtotta a villanyt. Hogy ez miért csak most történt meg, arra például az a magyarázat, hogy az elmúlt évtizedekben nem voltak észlelhető globális válsághelyzetek, nem volt világháború, nem volt nagyobb járvány, éhínség, az emberiség nagy része elszokott attól, hogy válságokat kelljen kezelni. És ugyan létünk alapja, hogy elgondolkozzunk a nagyobb kérdéseken, mégis elképesztő teljesítményt várunk el az emberektől, elvárjuk tőlük, hogy lássák át az összefüggéseket, valami olyasmit kérünk most, amire a tudósok sem képek, mert például aki elméleti fizikus, azt nem biztos, hogy átlátja a pszichológiai attitűdöket és fordítva. Ez egy olyan globális komplex problematika, amivel az embernek majdnem a hit szintjén kell megküzdenie, ha elhiszi, amit a tudósok mondanak, akkor össze fog állni a fejében, ha nem, klímatagadó lesz. És nem elég, hogy az embereknek a környezeti jelenségek komplexitását kell átlátniuk, még azt is, hogy a járvány hogyan függ össze ezzel, hogy mi jöhet még, miközben figyelnie kellene arra is, hogy ne pánikoljon be, röviden szólva, olyan mértékű kompetenciát követel mind a tudósoktól, mind a laikusoktól, amire még soha nem volt példa.
Az emberi gondolkodás lomha, nehezen változik, ám ennek ellenére sem reménytelen a helyzet (Fotó: Jenny Evans/Getty Images)
Nincs túl késő?
Nem szabad letagadni, hogy el vagyunk késve, de azért van még lehetőség, hogy ezeket az ártalmakat csökkentsünk. Soha ilyen mértékű kommunikáció emberek között nem volt és soha ennyi információ nem áll a rendelkezésünkre, ami nagyon jó, annak ellenére is, hogy persze felbukkantak irracionális gondolatok, nézetek, összeesküvés-elméletek is. Fontos lenne tanítani az embereket a kritikai gondolkodása, és nem feltétlenül ott kell kezdeni a környezettudatos nevelést, hogy így kell szelektíven gyűjteni a szemetet, hanem hogy merjünk információkat gyűjteni, merjünk azokból szelektálni, merjünk beszélni erről családi körben, és ne nevessük ki, ha azzal jön haza, hogy aggódik a Föld sorsa miatt. Messziről indulunk, és nincs nagyon idő, de az emberi gondolkodás lomha, nehezen változik, ám ennek ellenére sem reménytelen a helyzet, csak hagyni kell egy kis időt. És ez azt jelenti, hogy türelmesnek is kell lenni egymással, meg kell engedni, hogy az emberek olyan tempóban haladjanak, ami számukra komfortos, hogy legyenek sikerélményeik.
A pandémia elején nagyon bizakodóak voltak sokan azzal kapcsolatban, hogy a világjárvány majd felnyitja az emberek szemét, és rájönnek, hogy eddig milyen pazarló életet folytattak, és a jövőben majd sokkal fenntarthatóbban fognak élni, ehelyett azt látjuk, hogy az emberek alig várták, hogy újra repülhessenek, vásárolhassanak, a fogyasztói kultúra köszöni szépen, jól van.
Ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy fogyasszunk, erre vágyunk, ezt hozza ki belőlünk a nosztalgia, befolyásol minket az igazságos világba vetett hit, ezen kognitív torzítás miatt azt gondoljuk, hogy ha jól éltünk, akkor megérdemeljük, hogy rossz idők után visszatérjünk a régi kerékvágásba. Újfajta paradigmákra van szükség, de a járvány egy kicsit olyan, mint egy híres ember halála, megvannak a fázisai annak, hogyan dolgozzuk fel a veszteséget. Nem tehetünk mást, monitorozni kell a folyamatokat, de fontos tudni, hogy a pszichológusoknál nincs varázsvessző, ahogy másoknak sem, nincs tudomány egyedül, bármiféle megoldás együttműködéssel lehetséges, de már elindultak a párbeszédek, és ez visszacsöpög majd az oktatásba, a hétköznapi gondolkodásba, az emberek is bekapcsolódnak majd. Ez sem történik majd meg egyik pillanatról a másikra, de ezt az utat végig kell járni.
Világjárvány mellett arról is nagyon sok szó esett, hogy mennyire másként fogjuk használni a fizikai tereket, hogy ez milyen hatással lesz majd arra, például hogyan néznek majd ki a jövő irodái, otthonai, hogyan alakulnak át a városok.
A járvány miatt nem fordult ki a sarkaiból a világ, ezek a folyamatok már korábban elindultak, de tény, hogy a pandémia miatt felgyorsultak, és rengeteg tudatosulás zajlott le. De nézzük a példákat: az, hogy az otthon és a munkahely közötti határvonal elmosódik, nem újdonság, már azzal erre az útra léptünk, hogy bevittük a bögrénket, családi fényképeinket, hogy a hetes buszról intéztük az e-mailjeinket, és az építészek is azon dolgoztak már egy ideje, hogy otthonosabbá tegyék az irodát, ami bizonyos szempontból egy csapda volt, és családi és a társasági élet rovására ment, hogy mindenki a munkahelyén élte az életét mindenkit. És akkor jött a járvány, és azon kellett gondolkoznunk, hogyan irodásítsuk az otthonunkat, ami szintén nem ideális, ebben is számos kihívás van, és a hely, ahova eddig jó volt hazajönni, onnan most elvágyakozunk. Most végig kell gondolni, hogy milyen környezeti helyzetekben élünk, például hogy lehet olyan iskolákat tervezni, amibe bele tud kerülni egy térhasználati rugalmasság, hogyan legyenek olyan szórakozóhelyek, ahol a kültéri kapacitásokat jobban lehet használni vagy olyan munkahelyeket tervezni, ahova beépül a zöld gondolkodásmód, hogy legyenek olyan közterek, hogy amikor mondjuk várok a buszra, a feltöltő erő, amivel a természet bír, érvényesülni tudjon.
Nyáron óriási vitát kavart az utóbbi hónapban a FŐKERT Vadvirágos Budapest extenzív gyepgazdálkodási programja, amelynek során több mint 28 hektár területen alakítottak ki rovarbarát zöldfelületeket a fővárosi parkokban és zöldsávokban. Sokan a méhlegelők rendezetlenségére panaszkodtak, zavarta őket a gizgaz. Miért gondoljuk azt, hogy az ilyen természetes zöldfelületnek csak a városon kívül van a helye?
Mert távol kerülünk a természettől, vagyis a természethiány miatt nem pontosan értjük, mi az erdő, mi a gyep (ez az ún. gyepvakság), és úgy általában a természeti jelenségeket sem. A béke éveiben pedig megszoktuk, hogy az a szép, ami gondozott, hogy még az avart is össze kell szedni. Az edukáció az, ami ebben segíthet, így lehet megváltoztatni az emberek attitűdjét. Ez persze nem egyszerű feladat, mert az attitűdnek három komponense van: a tudás, az érzelmek és a viselkedés, és soha nem találni olyat, amikor mindhárom egyfelé mutat, ráadásul óriási különbségek lehetnek például nemek, kor, gazdasági helyzet és kultúra alapján is.
Nemzetenként eltérhet, milyen a térérzékelésünk, milyen az ember-környezet viszony?
Számos vélekedés van, de a tudomány erről nagyon kemény tényeket nem állít, mert csak azt lehet objektíven vizsgálni, hogy milyen sztereotípiák élnek a fejekben. És lehet, hogy van egy elképzelésünk arról, hogy milyen egy svájci pék, de valószínűleg ez nem fog megfelelni a valóságnak. De azért mondok egy példát, ha veszünk egy akváriumot, akkor mondjuk a japánok az egészet látják, vagyis a hátteret, az élő és élettelen közeget is, míg az amerikaiak mondjuk csak a halakat figyelik.
Fotó: Tóth Balázs Fotóstúdió
Akkor beszéljünk inkább általánosabban, hogyan hat ránk a környezet?
Először is fontos leszögezni, hogy hiába vagyunk ugyanazon a helyen, más szituációban mást szűrünk le belőle: ha éhes vagyok, akkor arra figyelek, hol lehet enni, ha mosdóba kell menni, akkor azt keresem, hol van nyilvános vécé, de az érzelmi állapot is befolyásolja, mit érzékelünk egy térből, ha zaklatott vagyok, egész másképp tájékozódom. De igen, a környezet is hat ránk, például az, hogy mennyire karbantartott, és itt most direkt nem használom a szép szót, mert az már esztétikai kérdés. Ha a környezet gondozott, akkor annak evolúciósan lehet egy visszatartó ereje, mert azt látom, hogy valaki foglalkozik vele, valakinek a territóriuma, és tudom, hogy oda nem megyek, mert valakinek belegázolok a személyes szférájába. A rendezetlenség, például egy szemetes, szűk sikátor pedig félelmet kelt, ennek is evolúciós okai vannak. Érdekes, és talán kevesen tudják, de ha jól lehet tájékozódni egy városi térben, akkor nem csak nagyobb biztonságban érzem magam, hanem kellemesebb emberi kapcsolatokat tudok építeni, ha jól érzem magam egy adott környezetben, akkor nem fogok atrocitásokat provokálni a többiekkel szemben, kutatások is bizonyítják, hogy a fenntarthatóbb terekben kevesebb a deviancia, és ezekkel a nem tudatos hatásokkal mederben tarthatjuk a viselkedést. Persze önmagában a zöldfelületek nem jelentenek megoldást, mert az sem mindegy, milyen a jellege. Most egy nagyon nagy közhelyet fogok mondani, de egy beláthatatlan zöld inkább kelt félelmet evolúciósan, mint egy olyan park, ahol jó a lombkorona alatti átláthatóság, ahol tudom, hogy nem fog elrejtőzni valami, ami veszélyt jelenthet. És szeretném leszögezni, nem ördögtől való a csupa beton sem, illetve azt is, hogy nem lehet nagy általánosságokat mondani, mert sokat számítanak az ember személyes tapasztalatai, hogy honnan jött, milyen a háttere.
Ha van lehetőségünk arra, hogy magunknak válasszunk környezetet, például hol lakjunk, hol dolgozzunk, mennyire érdemes hallgatni a megérzéseinkre?
Van egy csomó olyan szempont, amit magunktól, különösebb gondolkodás nélkül mérlegelünk, például, hogy tetszik-e az ablakok tájolása, de ha egy kicsi tudatosabbak vagyunk, akkor más, egyébként nem elhanyagolható szempontokat is figyelembe tudunk venni, például, hogy akarunk-e sok személyes kontaktust, szeretnénk, ha reggel beköszönhetnénk mondjuk a zöldségeshez. Megtehetjük persze azt, hogy hallgatunk a zsigeri megérzésekre, hiszen vannak olyan evolúciós maradványok, amik mentén elég nagy biztonsággal jól meg tudjuk állapítani, megfelelő-e nekünk az adott tér, például ha a barátokkal éppen egy szórakozóhelyet keresünk, ahova elmehetünk bulizni, akkor könnyen meg tudjuk mondani, hogy érdemes-e betérni egy helyre vagy nem. De egy lakás-, illetve munkahelyválasztással ez önmagában nem elég, fontos, hogy sok helyzetből tudjunk mintát venni, mielőtt döntenénk, akár személyesen is elbeszélgethetünk emberekkel, akár az interneten is gyűjthetünk információkat.
Mentesen bármilyen politikai felhangtól, mondjuk Budapest mennyire élhető város egy környezetpszichológus szemével?
Budapest adottságai nagyon jók, van egy városias része, vannak hegyek és van egy fantasztikus folyója, ami kettészeli, és ami így nagyon megkönnyíti a tájékozódást, arról nem is beszélve, hogy szinte az ország szívében van, ami persze, tegyük hozzá, magával hozza azt is, hogy vízfejként működik, de ez egy másik kérdés. Amin lehetne javítani, az az, hogyan használjuk a Dunát. Sokkal hozzáférhetőbbé kellene tenni, ott van például a Vigadó környéke, ahol még vizuális kapcsolatot sem könnyen tudunk vele teremteni, pedig a folyó egy fantasztikus természeti erő, komoly feltöltődést tud nyújtani, és nagyon jó nemzetközi példák vannak arra, ezt hogyan lehetne megvalósítani. És amit még környezetpszichológusként kiemelnék, az az, hogy fontos lenne, hogy legyen az embereknek egy Budapest-identitása, mert ahogyan látom, pesti és budai identitás az van, de a szétválás helyett inkább össze kellene kapcsolódni, ez egy izgalmas pszichológiai probléma.
Az interjú elején szó volt arról, hogy a virtuális, digitális környezetet is fontos figyelembe venni, és a technológia fejlődésével nyilván egyre jobban jelen van az életünkben, egyre jobban belakjuk azt, és nyilván a pandémia ennek is adott egy lökést. Mit tud a környezetpszichológia erről a kölcsönhatásól?
Egyelőre a kérdésfelvetés fázisában vagyunk, bár vannak olyan kérdések, amiket tulajdonképpen már megválaszoltunk, például az, hogy mennyire működik ugyanúgy a virtuális tér, mint az emberi elme. Nagyon leegyszerűsítve, a digitális világ az emberi agy szüleménye, terméke, leképeződése, így nagyon sok a rokonság. Az is érdekes aspektus, hogy mennyire addiktív az online világ. Az igazság pedig az, hogy bármitől függővé válhatunk, még akár a zuzmók nézegetésétől is, és a pandémia pedig érdekes változásokat hozott, most, hogy a főként hobbiként használt világ munkatér is lett, sokan szeretnének kiszakadni belőle. Ami aktuálisan és a jövőre nézve is érdekes problémakör az okos technológia. Például mit fog magával kezdeni az emberi elme, ha okos járművekben már nincs szüksége arra, hogy tájékozódjon? Hogyan fogják befolyásolni a személyes kommunikációt a virtuális asszisztensek, mennyire személytelenítik el azt? Utóbbiban nem hiszek, szerintem valamilyen módon az visszakúszik majd. Igaz, friss kutatások azt mutatják, hogy a technológia igenis el tudja távolítani az embereket, még akkor is, ha mondjuk két ember úgy beszélget, hogy nincsen bekapcsolva a telefonjuk, csak ott hevernek az asztalon. Viszont a technológiában rengeteg lehetőség van. Nagy hatással tud lenni olyanokra, akik valamiért nem tudnak olyan könnyen kapcsolatot teremteni, például az online kommunikáció könnyebbséget jelent az autizmussal élőknek, illetve ha csak virtuálisan tudjuk megmutatni a természetet, az is óriási feltöltődést tud jelenteni, amit ki lehet használni például olyan idősotthonokban, melyek lakói mozgásképtelenek vagy bármilyen terápiás intézményben, ahol másképp tudják közel hozni a természetet.
